Görög Trátyi és az apja.
Nehezen bírtak a betűk olvasásával. Belebujtak a piszkos levélbe; az asszony betűzte:
… «Istentől minden jókat kivánok neked, fiam Trátyi! És tudatni kivánlak, hogy az apád a tegnap meghalt, mivel egy harcsaszálka a torkára ment. Minekutána hogy a mészárszék üresen se maradjon és a temetésre is szükséges, hogy eljőjj, holnap délig várunk tégedet, minthogy meleg idők járnak…»
– Harcsaszálka? – morgott Görög Trátyi, a bérkocsis. – Nem harcsa volt az, hanem csuka. Az öreg asszony nem mond igazat. A harcsát eladta volna, de komisz szálkás csukát adott az öregnek.
A vasvillát bedobta mérgesen a szénatartóba – az istálló ajtajában állottak Sofronikával, a feleségével – s folytatta mogorván:
– Nem, még a csukát se hiszem. Azok a fene újborok ették meg az öreget. Örökké mondtam neki: «Igyék öreg óbort, nem azokat a kutya savanyú újborokat». No, ott van… Hát kellett neki a savanyú újbor?
Az asszony (Sofronika) a levelen járatva a szemét, így szólt: «Mi lesz most a temetéssel, Trátyi?»
– Mi? Hát eltemetik, ha meghalt! – szólt nagy szájjal, de az ajaka rebegett s restelvén kezdődő ellágyulását, a ló felé rúgott. (A szürke félrefartalt, mert ismerte a Trátyi durva tempóit s görbén nézett rá.) Akár ott leszek a temetésen, akár nem leszek ott, mégis csak bedugják az öreget a föld alá…
Sofronika egy szót se szólt, de Trátyi később komoran így folytatta: «Jó, hát nem bánom, hát bánom is én, ha már csakugyan akarod: hát menjünk el a temetésre. A mészárszék is magára van… Mert az asszonyoknak is örökké a flangirozáson jár az esze. Jó, ha okvetetlenül akarod, hát menjünk. Felelj aztán a kárért… Jó – dohogott és elfordult, megfogva a vasvilla nyelét – hát menjünk.»
– Ételt akar adni a lovaknak, Trátyi?
– Én? Nekem mondod? Azért se kapnak. Én az ő belükért éljek? Azért izzadjak, hogy az ő bendőjüket töltsem? Gyehenna belé… gyehenna, – kiáltotta és kidobta a villát az udvarra s belehevert a szénatartóba, kaján tekintettel ügyelve a lovakra.
Estére azonban mégis kihozta Trátyi a lovakat s befogta a kicsi kocsiba. Nagyon haragos volt s ügyelve nézdegélt körül: hogy mibe kössön? De egy szót se szólt. Bezárták a házat, mert nem volt gyermekük s az istálló ajtaja elé keresztbe fektették a seprőt. Trátyi bérkocsis volt: «Úri mesterség – mondta néha – mert akkor állok dologba, mikor nekem tetszik.» E mián alig tudott megélni a mesterségéből. Zsarnok volt a népeivel, (a lovaival s a feleségével), döngette őket és koplaltatta őket.
Szelíd, szép őszi este volt. Száradó sarjúk illatoztak az álmos mezőn; a szellő is lepihent a szunnyadó bús oldal puha lombsátorára, mert a bojtorján megszáradt tollbokrétája is csak úgy lelengett a megszáradt földre. Csillagszemek nyíltak ki az ég homlokán s a görgényi hegyek mögül a hold kidugta a fejét, bő bibor nyakravalóval betakarva. A kerekek kattogtak, a szentgyörgyi kaptatón fel, Trátyi nagyokat rántva a lovak gyeplőjén.
– Tizenhét esztendeje, hogy itt együtt jártunk, Trátyi – szólalt meg az asszony meghatva a szelid est bájától – mikor csengettyűs lovakkal hozott volt az esküvőmről.
– Ühöm… Miért mondod? – rácsapott a lovakra – két kesével hoztalak. Megdöglöttek.
– Sokat űzte őket.
– Hát én húzzam a szekeret? Mi? Azután két szürkém volt.
– Bicskot vert beléjük…
– Rosszfajták voltak. Azután a dereseket vettem; az egyiknek csillag volt a homlokán…
– A szőre hosszúra megnőtt, mert szomjaztatta őket.
Trátyi felemelte az ujjait. Sötéten megnézte a feleségét s hangtalanul számolta, hogy: hány lova volt azután? Az erdők, mint valami ördögköpenyeggel betakart légió, feketéltek a káli hegy ormain. Rájuk meredt s félhangon mondott valamit az ujjainak s bólintott feléje.
– Jó ember volt az öreg – mondta váratlanul.
– Az apja?
– Hát ki? Muszáj, hogy reája gondoljak… Olyan szagot érzek, mintha az ő pipájának a szagát érezném.
– Mocsaras az út árka…
– A szuszogását mintha hallanám.
– Nyárfák lengedeznek a domb tetején…
– De én se vagyok rossz ember… Az igaz… az igaz… a lovakat űzöm… na… De lók azok…
Egy falu mellett rohantak el. Mégis rájuk húzott az ostornyéllel. Bántotta, hogy gyengének, szelídebbnek látszott, meghalt apját emlegetve. A lovak elényujtották a fejüket s a futásuk megcsendesedett.
– A szentpéteri kutat érzik – mondta kérve az asszony. – Itatni akar tán, Trátyi?
– Én? Hogy dajkálja a farkasfene őket! Víz kell nektek? Szoptasd meg őket, Sofronika, ha sajnálod őket… Né… A mámitok a kocsiban uzsukál érettetek… Azért se kaptok vizet, kutyabelűk. Előre… gyüh, csak azért is. Beléndek a beletekbe…
A lovak – feltartott orral – rohantak tovább a vízpárákkal tele völgyből fel. Nehezen lihegtek. Alig bírták már a hegyet. A csonka-bonka fűzfák kimeredő ágai, mintha figyelmeztető felmeredő ujjak lettek volna, azt mondva: «Hó, Trátyi! ne űzd a szegény lovakat…» Hídkarfák, mint annyi kiterjesztett kar hivogatták: «Trátyi! pihenj!» Csendesedő lágy lehelet simogatta Trátyit s rebegtek a csillagok rá, mint a búlátott szem. A mélységes csend nyugalomra hívta. Oh, mintha el is fáradt volna a Trátyi korbácsot tartó keze. Egyszerre csak ismét így szólt:
– Mert jó ember volt mégis az öreg…
– Az apja?
– Hát ki? A szegény ember, ha elment a húsvágó széke előtt, egy-egy csontot odadobott neki s így szólt: «trágyán nő a burján, csonton a hús.» De azon mindig volt lerágni való is… Ilyen volt az apám… Ilyen szive volt az öregnek. Mindig volt a csonton hús is egy-egy kicsi. Elhallgatott s lehúnyta a szemét, mintha aludna.
– Sofronika, mondok neked valamit. Nem tudom, mért is jut az eszembe. Lassan hé! ló! Ide ügyelj. Hát egyszer egy fényes délben elbólintgatott a székben az apám ifjúkoromban. Hát az anyám azt mondja neki: «elaludtál, öreg?» De ő azt mondja: «nem aludtam én, fiam; én nem álmodtam… Nekem valósággal egy öreg ember jelent meg. Mellig ért a fehér szakálla.
Az én szemem nyitva volt – azt mondja az öreg. – Én láttam a füstölt hájakat a fogason és a hólyagokat, oltókat a hüvös szegletben a húskamara ajtaja mellett. Akkor – azt mondja – az az öreg ember elém állott, tiszta fehér lepedőbe betakarva, de egyéb nem is volt rajta és megfogja a kezemet, hogy menjek vele.
… No és megyünk, megyünk – azt mondja – mert muszáj volt… Megyünk, húzza a kezemet az öreg ember… s belépünk azzal a mennyországba egyenest… Ott vagyunk egy nagy ámbituson és benyit az öreg egy kamrába – oda fenn – de a napba is benézhetsz, de oda ne… oly dicsőséges volt… S aztat mondja az öreg: «Ez a te kamarád, Görög Bonifácz… itt a te tulajdon kamarád ez.» – «Nem az enyém, azt mondom, instálom, én Köszvényesen lakom és meg vagyok elégedve a házammal.» De ő azt mondja: «fogd be a szádat, Bonifácz… ím, megterített asztal vár reád; lakomázzál, fiam, míg csak jól esik tenéked…»
… És ekkor – azt mondja – kereken nézek. «Megehültél?» – kérdezi tőlem az öreg… «Hogyne, te Isten embere, én mindig éhes vagyok.» – «Hát egyél», így szól… De mi van a megterített asztalon? Mi? A tálban hever egy máglya csont, csont… egy nagy halom marhacsont, a kis lapoczka, lábszárcsont… kis bordacsont. Ez volt a tálban csupán… Egyél, – azt mondja az öreg – ha megehültél, egyél…
– Mit egyek én ezen a csonton, – kérdeztem tőle, hiszen én nem vagyok kutya. De az öreg ember reám vigyorog s azt mondja:
– Lásd, Bonifácz, tulajdon ezek azon csontok, valamiket te adtál vala a szegényeknek… Egyél belőle a mennyországban… Lakjál jól…
Oh, ekkor úgy megborzadtam nyomban és így mondtam: «Csúfság. Csúfság ez, Isten embere, ezen nincs hús». «Te se adtál a szegényeknek húst», így szólt és azzal a feleségem odajött hozzám, de már a székben és megrázta a karomat (de ezt már éreztem jól) és így szól: «Mit lát kend a levegőben?» – «Én?» mondok. S attól fogva húst is adott az apám a szegényeknek és a kutyáknak vetette pedig a csontokat.
Ilyen volt is az apám, ilyen…»
A lovak lusta lépésben vonszolták fel a kocsit a Deménháza síkjára a cserék közé. Mily teméntelenek e cserefák; már sok századot láttak e vén fák, át se ölelheted a törzsét s csak úgy búsulnak az ősznek, örvendeznek a rügyfakasztó tavasznak, mintha ifjak volnának. Rezgeteg sátorukon átjár a holdvilág sugara, a selymes gyepet fényes ezüstpénzzel szórva be.
Trátyi belebámult a titokzatos árnyékokba s bólintgatott. Az apja… A lelke nem kóvályog-e itt a deménházi síkság cserefái fölött?… A lombokon át levillanó fény egyike, tán Trátyi apja szemének szúrós sugara az egyik? Íme: tegnap még rá se gondolt Trátyi az apjára, mert tudta, hogy csendesen méri a húst az öreg… ma látja: minthogy tudja, hogy nem láthatja többé soha…
A lovak alig baktattak. A Trátyi borostos durva képén egy vonás se mozdult; bogos, csúf keze pihent a gyeplőszáron. Valami halk nesz kel néha és oszlik szét mindjárt a semmiségbe. Olyan az, mintha titkot sugna az éjnek egy rettenetes nagy száj… óh, még a meleg lehelete is érzik… Sofronika nesztelenül nézte az urát; a lovak megálltak a sötétben hallhatólag zihálva.
Trátyinak a szája kinyilott; a szeme fehére felmeredt. Így szólt valami rekedt, mély hangon valakihez:
– Te vagy az, apám, Bonifácz?
Arra behunyta szemét, mind a két kezét előreszegezte, mintha elűzni akart volna valamit. És folytatta:
– Te! jöjj csak, apám… Tégedet nem féllek, de mond meg: miféle lovak azok ott a hátad megett, a melyek reám akarnak rohanni? Mily soványak mind… óh! a bordájukat mind megszámlálhatnám. A szájuk hasonló a karácsonyi turkáséhoz, a fogai olyanok, mint a kovácskalapácsé… hallod-e, mint csattognak? Jaj! hiszen a szőrük oly hosszú, mint a kecskék bundája őszön… Lovak-e azok valóban, Bonifáczius apám?
– Lovak? (S ijedten felkiáltott.) Lovak? Az én régi lovaim ezek lennének? Tulajdon azon lovak-e, melyeket én halálra űztem, vertem, kergettem – és nem adtam nekik abrakot, itató vizet?… Óh, attól nőtt meg, úgy-e a szőrük, a szomjúságtól? a foguk csattognak-e az étlenségtől? És most jönnek reám, hogy széttépjenek engemet?… hogy bosszút álljanak rajtam. Kegyetlen voltam én! azok lesznek ők?
– Hát ne hagyd őket, apám, Bonifácz! hogy széttépjenek… Ne hagyj el, hiszen fiad vagyok, a tulajdon véred: Görög Trátyi, a bérkocsis vagyok, ne hagyj engemet, apám. Bűnös, gonosz voltam. Ne hagyj, hogy megjavuljak. Óh, vén ember apám, Bonifácz… Bonifácz, ne hagyj engem a büdüben.
Valahol egy madár felvijjogott messze; a havasi patak loccsant az ágyában, éles hanggal odább rohanva kőről-kőre.
Trátyi megrázta a fejét és öklével kitörülte a szemeit. Megnézte a lovait, az ostorhoz kapott, de leejtette mindjárt; aztán a feleségére tekintett valami lágy, bús nézéssel s a Sofronika keze után nyult s meggyőződéssel így szólt:
– Az apám csakugyan meghalt.
Elhallgatott és későbben folytatta:
– Találkozásom volt vele az imént. Ő megintett engemet. Rosszul bántam az állatokkal. Mi? Miért hagytad, Sofronika eztet, ha láttad? Te is hibás vagy. Az imént láttam az apámat. Nagyon megnőtt a szakálla és csak oly lepedőbe volt betakarva, mint amaz ember, ki nekie megjelent egyszer a mennyországban… Szerencse, hogy nem hideg az ájer. Meghülhetne az öreg…
Aztán leugrott Trátyi a bakról, megtörülte a homlokát és megsimogatta a lovait.
– Mily furcsán érzem magamat. Jöjj Sofronika, jöjj, itassuk meg a lovakat. Szomjasok lehetnek. Légy jó szívvel az oktalan állatokhoz, miket hatalmunk alá adott az Isten.
Az Isten…
Csak káromkodás közben szokta emlegetni Trátyi ő szent felségét, minek okáért Sofronika félénken, halkan ismételte:
«Az Isten, az Isten…»
S megitatták a lovakat.
Aztán csendesen tovább ballagtak az éjszakában.
A szép, enyhefényű hold besugarazta őket.
