Az óra.

Bárha azon nap meszelni akart Veronika, mégis elment reggel a kismisére. Mindent az Ő nevével kezdjünk, hogy jól végezhessük. Nyájasan köszönt mindenkinek; a kereszt előtt pedig néhány igét sóhajtott fel a boldog kimulásért. Egy reszketős vén pap mondta a misét, szép leptiben. Veronika minden világbeli dolgát elfelejtve, végezte imádságát s nagyon megkönnyebbülve, mindjárt haza sietett.

A meszeléshez való kipakkolás nehezen ment. Minden bútordarabjához valami emlék köti. Ez az apjáé volt! az a meghalt fivéreé. A tükörben a bátyja tanulta a predikácziót; a vaskereszt előtt rebegte el az anyja a mindennapi imádságát.

A mint megfogta valamelyik darabot, elgondolkozott egy perczig. Az «andenken» vörös, metszett poharak az asztalon állottak, mikor Veronika jegyváltását tartották… egy rézserpenyős kompon tulajdon az a szerszám, melylyel felmérte az apja az arany-ezüst marhát az utolsó huszasig, mikor a hitelező németeket kellett kifizetnie. Legnagyobb vagyonkereskedő embernek: a tiszta, szeplőtelen neve! Odaadott mindent s akkor persze összement a Veronika kézfogása is a vőlegényével. Óh! az ember élettörténete mint meg van írva egy ilyen kis szoba egyet-másában… Az ágy, az asztal, a findzsák, a kávészemekből, faszegekből, mohából összerakott kép, mind elmult jó időkről beszélnek, ki verejtékes napokról, ki nyugalmas estékről, ki derüről, ki boruról…

Szerencse, hogy minél kevesebb ideje van egy magában élő vén leánynak az efféle tátogásra. Annyi por szállong egy ily szobában; annyi lyuk vár a foltozásra, hogy csak elég időt szakíthasson reá. Egyiket végzi, a másikat kezdi… Az ábrándozás csak gazdag embernek való luxus.

Szép, derűs nyárutó nap volt. Veronika összehúzott mindent a szoba közepére s betakarta rongyokkal, nehogy a mész beprecskelje. Mindez nehezen ment. A takaró alatt az óra ütött. Veronika megállott. Kissé megilletődött. Tik-tak… ütött nyolczig. Mintha az emlékeket őrző agyán kopogtatott volna. Ezt az órát jegyesétől kapta valaha. A kis rézszerszám tetején, egy kuporgó angyal mutat előre, kifeszített szárnyú pillangók között. Szépen kivette Veronika a takaró alól az órát s óvatosan, gyöngéden kitette a fényesen sütő napra, a virágzó violák közé, a belső ablakot betette, nehogy valami érje a meszelés alatt.

Aztán nekivetköződött, őszülő lesimított haját bekötötte és hozzá fogott a munkához.

Békeséges lelkét kissé megzavarta a sok emlék, a mint a házbeli holmikkal bibelődött. Valamikor nem gondolta, hogy a szobáját maga fogja meszelgetni. A keresztelésen többen voltak, mint a mennyien lesznek a temetésén.

Uff! A fal stráfos lesz, ha az ember esze nem jár a meszelője mellett. Megrázta a fejét s jobban neki látott.

… Formás, jókedvű ficzkó volt, az igaz – a jegyese. Ő vezette az apja boltját, mikor már Lukács bácsi (a Veronika apja) öreg és ügyetlen lett. Nem volt móka a társaságban, ha ő hiányzott volna. A kötőtűket ő szedte ki a nénikék kötéseiből, táncz nem ért semmit, ha nem ő kezdte s a kezét szorongatták a barátai úton-útfélen. Így szerette mindenki, vigan éltek, mikor egyszerre tönkrement Lukács bácsi. A boltot bezárták s ő így szólt Lukács bácsinak: «Rám kell bízni, bátyám, a németeket; majd könyeznek utána, a míg egy sustákot fognak látni a pénzükből». «Vajjon nagyobb lesz a becsülete, ha semmije se lesz?» perelt így tovább. Veronika kipirult az emlékre, (tán csak a munkában), mert ekkor kergette ki jegyesét a szobából az apja…

Veronika megállott és megtörülte a homlokát. Az óra kinn egyforma tik-takban hirdette az időt. Soha se tudott haragudni reá eléggé. De senkire se tudott haragudni egész életében, csak szeretni, szeretni, szolgálni, tűrni, tűrni. Megtörülte a homlokát, de mindjárt megfeddte magát feltolakodó keserűségeért. Belecsapta a meszelőt a cseberbe, hogy szétfreccsent. Valami neszelést hallott az utczáról s oda ügyelt.

Egy mezítelen, sovány, fekete gyermekkar nyúlt föl a violák közé az ablakra s egy kis kezecske megfogta a babás rézórát óvatosan.

Veronika odaugrott. De míg az ablakot felnyitotta s a violák fölött kinézhetett, a kis leány eliramodott az órával az utczán föl.

– Hej… hej, – sikoltott utána. A gyermek egy pillanatra visszatekintett s rohant odább.

Veronika lecsapta a meszelőt, hogy utána fusson. Azonban az ajtónál megállott.

A gyermeket megismerte.

– A leányka… a leányka… rebegte.

Ott maradt s reszketett.

A leányka… minden gyerek közül csak egy mozdulatára is megismerte volna. Köny szivárgott a szemébe. A régi jegyese leánya volt ez az elhanyagolt, sovány gyermek. Keserűen, félhangon mondta: «Az apja leánya… Az apámat meglopta az apja… a leánya meglop engemet.» Én jó Istenem! Egy ekkora semmiség. Tán imádkozni se tud. Lopni igen. A vérében van. A könyek meggyűltek a szemében, s leperegtek az arczán.

A szemben lakó csizmadia polgár, Pataki felháborodva rohant át az utczán:

– Kára van, kisasszony! Ellopták az óráját. Láttam a tolvaj kölyköt. Itt oldalog egy idő óta az ablaka alatt. Látom s mondom a fiamnak: Te Misi…

… A gyerek… a gyerek… Ha szól Veronika, megfogják és megkötve hozzák vissza a leánykát; gyalázatra, reszketve.

– Nem, szomszéd, nem lopta; köszönöm. Én adtam az órát neki.

– A kisasszony adta? Az ablakból? Nem volt ott a kisasszony, mikor elcsipte a gyermek. A kisasszony adta? Hát úgy is jó…

– Köszönöm, köszönöm, szomszéd, figyelmét, de neki én adtam az órát… Nagyon szerette a bubákat rajta. A bubákat.

– Úgy? A czudar csavargó kölyköt mi sokszor látjuk. A városszolga megverte most a hetivásárkor is, mert murkot lopott. A kisasszony adta az órát? Az apja is nagy betyár s azt se tudja az ember, miből él? Pedig ő viszi vasárnaponként a szót a korcsmában s urasan költ. De ha a kisasszony ajándékozta? Az más.

És a polgár megcsóválta a fejét és rávigyorgott Veronika kisasszonyra. Aztán némi közönyös megjegyzést tett a meszelés felől s hazasétált, elnéző kegyességgel. «Hazudik – morogta s bevágta bosszúsan az utcza kapuját. – Csinos esetke! Az ember így tegyen szívességet a szomszédainak».

Ha följelentené Veronika?… A városszolga ismét megverné a leánykát és beledugnák egy piszkos lyukba a szegényt. A haragján mindjárt felülkerekedett a sajnálkozása. Hányszor látta a nyomorultat. A tekintete egészen az apjáé, a milyen volt fiatal korában; és az ajaka is tisztán az apjáé… Istenem! Egészen haszontalan holmi az egész óra! A meszelő nyelét tartva, nézett messzire a berek fölött elvonult hegyek kékjére… Fekete, gyenge karjait összeszorítanák lánczczal, megrugdosnák sovány testét s a gyerekek lepöknék az úton, a mint vinnék. És mindez egy óráért… egy akármilyen óráért… és ismét megtelt a szeme könnyel. Gondolkozva járatta a meszelőt, mintha álmában tenné.

A déli időt elharangozták s így mind piszkált fáradtan a meszelőjével. Elfelejtette az ebédjét teljesen. Délután a szegény czigányné felsúrolta a padimentumot. Ő is tudta a híres eseményt az órával és mind az egész utcza. Mindenki tudott a lopásról is, a gyermekről is. Délután begyűltek a Veronika házába. «A szarkafióka nyakát ki kell tekerni…» mondták a gyermekről. A kisasszony beszédét nem hitték el. «Tolvaj az; tolvaj az apja, tolvaj az anyja… Nekik ne beszélje az effélét senki!»… Az apjától tanult. Tán ő is tanította rá, hogy a kisasszonyt rabolja ki. Munka között mind a leányka tekergő apját rágták. Az már mindenféle volt. Nagy halász s a mesterembereknek vág reszelőt, de csak akkor, ha éhes volt. Különben a czigánymezőkbe húzódott meg s onnan vett feleséget is. Ki tudja, mi is lett vele? De nemrégiben valami ujságokat kezd árulni a vár mellett lakó szegény mesterembereknek. Dugva hordja az ujságait, s hol egyiknél, hol a másiknál gyűlnek össze, hogy felolvassa nekik az ujságait. Azóta jól él. Mindég jóbeszédű ember volt fiatal korában. Veronika csendesen törülgette a bútorokat s úgy tett, mintha nem is hallotta volna.

A nehezebb munkákat kivették a Veronika kezéből s emelgették, tisztítgatták, csakhogy beszélhessenek s szidhassák a haszontalan embert. A gyermeket ruhával (beszélték) itt-ott irgalomból látják el, mert az apja nem is tud róla. Mégis láttad! hogy jár azután a gazember után, mint egy kutyakölyök. Ha látjuk az apját, a mint a szomszéd falvakba megy az országúton, néhány lépéssel baktat utána a kis czófra; – ha a mesterembereknél befészkelődött (vacsora idején), szépen besurran a gyermek utána, soh’se hajthatod, ne félj! Lekuporodik egy szegletbe, mint valami piszok… Igazi czigánytermészet és ragadály, mint a bojtorján…

Estefelé egy kis kávét melegített Veronika magának. Nagyon le volt verve. Csendesen vizsgálgatta magát: mi bűnt követett el mostanában, hogy az Isten büntetésképen annyi megpróbálást mért reá ez egyetlen napon? Szenet tett a vas szélkemenczébe és a tej mellé ült, nehogy kifusson. A findzsát az ölébe tette s élesztgette a szenet. Halkan nyilt meg az utcza kapuja. Jól hallotta, de (a tej miatt) meg se mozdult. A pitvarajtó is csikorgott, halkan nyomogatta valaki a szoba kilincsét. Félrehúzta a tejet s felkelt. Már alkonyat volt a pitvarban. A riglit eléhúzta s kinyitotta az ajtót.

A homályban jól meg kellett néznie a jövevényt.

A gyermek volt, a kezében a rézórával.

Be se lépett, csak a küszöbről nyujtotta Veronika felé az órát. A vén kisasszony felugrott:

– Lépj be hát.

– N–e–m. Csak visszaküldték az órát.

– Vissza? Ki küldte?

– Ő. Az apám.

– Küldte? tőled?

– Parancsolta, hogy hozzam vissza.

Veronika megfogta az egyik kezével az órát, a másikkal pedig besegítette a reszkető gyermeket a vállánál fogva s leültette a tűz előtt való székre. Maga elejébe állott.

– Tán magad akartad hazahozni az órát?

– Nem… Ő küldte, az apám. Megparancsolta, hogy megmondjam magának, hogy ő küldte.

Azonban remegve folytatta:

– De tegye le a kezéből az órát már. Nem szeretem látni.

– Mert én tegnap óta semmit sem ettem, azért vettem el az órát. S az apám nem volt akkor odahaza, hogy adjon ennem. Azért elmentem valamit keresni s megláttam a maga óráját az ablakban… De jaj, mikor az órát meglátta az apám… Látja! Azt hittem, meg fog ölni!

– És két nap óta nem ettél?

Ez fogta meg legelőször. Az anya szólalt meg leghamarább Veronikában. Szép lágyan letette az órát, (elfordulva megcsókolta), a gyermeket nézve szüntelenül; a tejet visszatette a kemenczére. A gyermek sirni kezdett.

– Haragudott érte az apád?

– Megvert érte, de nem fájt. Mégis megcsókolta az órát apám, úgy, mint a hogy maga megcsókolta az elébb titokban. De ő megsimogatta és megcsókolta és akkor megvert engemet.

– És megvert?

– De otthon maradt egész nap. Pedig máskor sohase ül otthon. A fejét letette a karjaira az asztalra és reám se nézett. Most alkonyatkor ismét megvert és borzasztóan kiáltott: hogy mindjárt vigyem vissza. Igen, de én féltem, hogy maga is megver. De maga, úgy-e, nem ver meg?

Veronika halkan rebegte: «Dehogy, dehogy» és lehajolt a tejhez, pedig nem is főtt még, hanem fujta a szenet és köhögni kezdett és elfordult, hogy a gyermek ne lássa; de félkezét a gyermek felé nyujtotta:

– Ne félj… csak fogd meg jól erősen a kezemet.

De a gyermek azt nem merte megtenni, kivált, hogy a kisasszony olyan furcsa hangon beszélt, mintha a pinczéből szólt volna fel. Azonban egy kissé bátrabb lett mégis. Veronika a tálasig ment s a legszebb aranyos findzsáját vette elő. A gyermek azalatt bátorságosabban fecsegett:

– Pedig én mit tettem? úgy-e? Az apám azt mondja, hogy minden a mienk, a mit látunk, csak a gazdagok lopták el tőlünk. Úgy-e? Maga gazdag pedig? Aztán az óra künn volt az utczán, úgy-e? Hátha az nem is a magáé? nekünk pedig semmink sincs és az apámnak sincs, mert ha neki volna, adna nekem. Úgy-e?

A tej felfőtt s Veronika mind a két csészét teletöltötte. A kenyeret kétfelé törte s a nagyobbat a gyermeknek adta.

A gyermek vonakodva vette el. Azonban mindjárt nagyokat harapott a kenyérből.

– Milyen jó maga… Már nem is haragszik? Miért jó maga? Mondja? Megcsókoljam a kezét érte?

Elhallgatott s ismét mondta:

– Azt mondta az apám, hogy egyszer minden a mienk lesz. Akkor én is adok magának mindent, mert maga nem is vert meg, még kávét is adott…

És hátradőlt háziasabban a széken és hintáztatta mezítelen lábait s hizelgően mondta:

– Milyen jó itt magánál… Milyen szép és tiszta. Maga meszelte, úgy-e? mert láttam a reggel. Nem hagyja, hogy én itt lakjam?

– Mit mondsz?

– Mert hova menjek én most? Én máskor is háltam kinn az erdőben az agyagdombon, a hol a gödrökben nem is fuj a szél, se az eső nem veri meg az embert. De örökké ott nem lehet lakni, pedig az apám, mikor elkisért idáig a berek széléig, (hogy lássa, behozom-e a maga óráját), azt mondta, többet ne jöjj haza, mert én nem lakom ott többet. Hát akkor én hol lakjam?

A Veronika szive szorongott s leült a földre a gyermek széke mellé s megfogta a kezét.

– De ne fogja meg a kezemet, mert én többet nem csinálok rosszat, ne féljen. Ezt is azért vittem el, hogy eladjam a zsidónak kenyérért, mert nem volt kenyerünk…

– S elment az apád?

– De én tudom, hol kapom meg őtet. Ő ilyenkor elmegy az oláh faluba s ott a dászkállal beszél, de akkor engemet elkergetnek, hogy ne halljam. Pedig én tudom, hogy mit akarnak ők; hogy mindent elvegyünk az uraktól, a kik ellopták tőlünk a mi pénzünket.

Már teljesen besötétedett. A szén villogott a kályhában, mint az ördög szeme.

– Én elhálnék a földön szépen s nem köhögnék éjjel. Maga is haragszik, ha köhögnék? «Úgy ugatsz, mint az anyád», mindig azt mondja az apám, ha köhögök. Pedig csak a kutyák ugatnak, úgy-e? S az anyám rég meg is halt. És nekem semmi se kell s én magát szépen betakarnám, mint a hogy az anyám betakart engemet, mikor kicsi voltam, ha lerugtam a paplant…

S élénkebben folytatta:

– De maga nem is ügyel reám?

– És az apád hol van?

Arra a gyermek nesztelenül felkelt, szépen letette a csészét s a Veronika kezét lopva megcsókolta a kávéért. A vén leány megfogta a gyermek fejét s megölelte. A gyermek megütődve nézett rá.

– Mit csinál? – kérdezte. Miért ölel meg?

– S hol az apád?

– Az apám? idáig kisért el a berek széléig, a nagy görbe fűzfáig. Nem jön? hogy nézzük meg őt?

Veronika csodálkozva nézett a gyerekre, de (tán azt se tudta, mit tesz) kézen fogta s bezárta maguk után az utcza kapuját.

A gyermek előre szaladt, mint a szél.

– Itt volt, itt (kiáltotta), az apám.

És fényes szemeivel meglátta, hogy a görbe fűzfán túl egy fekete alak mozog s arra élesen visítani kezdett:

– Apám, apám!

Akkorra Veronika a gyermekig érkezett. A fekete alak megmozdult a berekben és sebesen eliramodott a nagy Maros felé. A gyermek utána futott. Az alak dühösen rohant az éjbe. A száraz fák recsegtek a talpa alatt.

A gyermek csüggedten tért vissza.

– Elfutott… Pedig ő volt, pedig ő volt, én tudom azt…

Veronika kezén fogta a gyermeket.

– Visszavisz engemet magához? – rebegte. – Én most úgy félek, nem is tudom miért…

A kapunál azonban mégis így szólt:

– De reggel utána megyünk, úgy-e? úgy-e? Mert maga beh jó! És én nagyon szeretem magát.

És ismét megcsókolta a Veronika kezét alázatosan.

Aztán beléptek a szép, tiszta szobába mind a ketten.