Jer édes, a karomba…

Csendes nyugalomban éltek: Annamária néni és Justin.

Annamária néni vén leány, egy jólelkű, mindennel megelégedő, ártatlan lélek; Justin pedig az urától elválva élő, gyámoltalan, még ifjú fehérnép volt.

Csak egy, napkeletre néző ablakos szobácskát és egy parányi konyhát nevezhettek magukénak, de az egészen elég volt nekik, minthogy nem is vágyakoztak egyébre. Ott úgy eltöltötték a napjaikat, hogy észre se vették, hogy éltek. Napestig takarítottak, stoppoltak, foltoztak újból és újból kezdve, minthogy azt sohase is lehet bevégezni, mindenük már régi holmi lévén.

A háztartás az Annamária nénié volt. Ő valami csekély tőkét forgatott (zabbal, koczkás moldonnal, sóshallal, kaviárral mivel spekulált) s abból éltek. Nekik igen kevés kellett, (még a morzsákkal is spóroltak), hiábavaló hiúskodásokra, világi mulatságokra soha se gondolva.

Annamária néni tán sohase volt fiatal s Justin elfelejtette mellette a fiatalságát.

Egész életében se tett Annamária néni mást, mint hogy szolgált és szeretett. Előbb az apja keze alatt verejtékezett, mert az öreg úr bosszús, elégedetlen ember volt s idegen arczot nem szenvedhetett maga körül; – aztán az öcscsének szolgált, ki rendetlen életet élt (komédiás volt) s időtöltött korában kompanizált össze egy penészes, tisztátlan nőcskével, ki azonban a kis Justinnel ajándékozta meg őket. Öcscsét pedig az ital a sírba vivén: Annamária az özvegyet szolgálta s aztán az édes kis babát kényeztette mindaddig, míg férjhez nem adta. Érthető tehát, hogy Annamáriának sohase volt érkezése arra, hogy magára gondoljon, de talán kedve se volt reá. Ő bizonyosan úgy született, ama szelid szemekkel; csontos, barna arczczal; vértelen, keskeny ajakkal; kemény pomádéval símára leragasztott, közbül elválasztott szürke hajjal; munkától bogos ujjakkal; ama kávészinű, minden divatot megtagadó feszesen álló ruhával; – és ily külső díszek nélkül szükölködvén, más se vette észre s ő se tudhatta, hogy neki valami neme volna és ah! bizonyára vágyó szemmel soha se méregette végig őt vágyó férfiszem s ama dolgos kezet férfiujj nem érintette szerelmes indulattal…

Justin, mint mondtam, mellette nőtt fel akarat nélkül, istenfélésben, engedelmességben hozzátámaszkodva Annamária nénihez, valamint egy gyenge növény, melyet a szél ereje ellen egy gyámolító karóhoz kötöttek. Felnőtt, óva a széltől, esőtől, égető napfénytől, dermesztő hidegtől, minden nehéz munkától; megtöltve ábrándos mesékkel, a miket a színdarabokból tanult a néni és belecsepegtetett a leányába. Justin ily törékeny testtel, érzékeny lélekkel felnővén, jött egyszer egy borotvált arczú, ifjú, kóborló komédiás (az Annamária öcscse is ily mesterségben élt, halt) s az ő első epedő tekintetétől, virágos szavától megzavarodott Justin és hamarosan odadobta magát neki, megesküdvén vele. A komédiás, míg csak tartott az ételneműkből a spajzban, itókából a pinczében, sóhajtozott Justin mellett, de nemsokára: tán nyughatatlan vérétől is űzetve – egy nap, bucsú nélkül, minden érthető ok nélkül, otthagyta az imádságos hölgyeket, úgy eltünve a nagy világban, hogy hírét is alig-alig hallották.

E katasztrófa után Justin hozzátámaszkodott ismét az öreg nénihez s két csigabigára hasonlóan, bebújtak ismét a házukba, csak Isten hírével élve; kissé unalmasan, de mindig dolgozva; szükségek hijával, de örömek nélkül is; imádkozva, álmodozva – e két nő egy őszi reggel így járt:

Ugyanis a hét órás reggeli misére a barátok templomába menve, az ő rendes kis padjukban (a Mária-oltár kis fülkéjében) egy virágos oleanderágat találtak. Látván a virágot, zavartan összenéztek és körültekintettek:

– Valaki itt felejtette – súgta Annamária.

– Valaki ide tette tán… – rebegte Justin és elpirult.

– Éretted tette volna ide valaki? – kérdezte szigorúbban a néni, a mire Justin leborult a térdeplőre és fejét mélyen meghajtva, valami névtelen vágytól megborzongva, mondá:

– Miért ne én érettem… édes néni?

Félve is a virágos ágtól, vonzódva is hozzá, fölemelte és kesernyés illatát belélegzette s igazán nem is tudott valamiért imádkozni azon a napon…

Egész nap ama virággal a kezében, gondolkozóan járkálva, szórakozottan tett-vett és késő estig, a szeme előtt tartva a hamar megfonnyadt szirmokat, kötött harisnyát egy magányos szegeletben, de oly telhetetlen dühvel, mintha az egész mezitláb járó világ éppen a Justin munkájára várna. Másnap a templomba menvén, a padon viszont egy szál oleanderágat találtak.

Keresztet vetettek, félrehúzódtak s úgy téve, mintha elmerülnének az imádságba, (az eszük erre-arra kalandozva), egyszer önkéntelen egymásra néztek. – Annamária így szólt:

– Hiszen te sírsz, Justin…?

– Én sírnék, néni? – rebegte Justin és aztán dideregve, (hüvös is volt az idő a templomban), alig hallhatóan súgta: «Reá, az uramra gondoltam» – és arczán leperegtek a könyűk…

Reá, az urára gondol… az istenházában; ama tekergő, rongyos komédiásra? – Annamária keserűket nyelt erre… Istenkáromlást követve el a leánya… ez elfordult tőle… Elfordult, de észrevett mégis a homályos szegeletben egy kopott, rongyos, sovány fiút a szentelttartó mellett, erre hevesen kézen fogta Justint és magával czipelte haza…

Az utczán ezt kérdezte: «Láttál tán valamit?» de Justin mit sem felelt, hanem oly rendetlenül baktatott a sáros úton a nénje mellett, mintha álmában járna. «Megfázol – mondta Annamária néni – gombold be a reklidet, hiszen reszketsz»… és karonfogva őt, vezette, minthogy az apró pocsolyákat, mintha szándékosan kereste volna fel a leánya; s otthon dióhajas pálinkát itatott vele.

Későn, délfelé, fel se nézve ülőhelyéből, így szólt Justin:

– A menyasszonyi köntösömre (te varrtad, lelkem néni!) emlékezel? te tűzted fel ide a mellemre az oleanderágomat…

– Sohase szerettem a kesernyés szagát, – vetette oda ridegen a néni.

– Akkor nem mondtad, lelkem! Igen, de ő hozta volt…

– Ki tudja, honnan lopta? – mondta rosszlelkűen a néni és nagyokat csapott egy zörgős faággal a falra, hogy kizaklassa a tapadó legyeket.

Az ebéd alatt alig ettek valamit. Egy szót se szóltak; de Justin nyugtalanul kitekintett az ablakon, mintha keresne, várna valamit. Erre Annamária a morzsákat összegyűjtve az abroszról és gyúrva bogos ujjai között, így szól:

– Adtál-e hálát annak, a kitől minden jó jön, hogy a mai darab kenyerünket is kirendelte az ő szent kegyelme, érdemünk felett? Senkire se szorulunk, látod! csak ő reá… az ő oltalmában élünk; rossz emberek szándéka ellen ő védelmez minket… Gondolsz-e hálával rá (az egyszerű, szürke vén leány egészen fellengezve beszélt), mint halmoz el jóval minket: – meleg házzal, ruhával, kenyérrel… és békességgel…

Justin – tán nem is hallgatva a nénire – közbeszólott:

– Láttad-e őtet a szenteltviz-medencze mellett, az uramat? Félek, nagybeteg… Vajjon honnan került haza?

– Észrevetted-e őt?

– Az arcza beesett… a szeme, mintha megnőtt volna…

– A ruhája rongyos… Mi, látod! jól megélünk… meleg, tiszta szobában…

– Tán beteg volt… és senkije sincsen szegénynek…

– Emlékezzél, mily durva, istentelen volt… kikaczagta a szegénységünket, foltos ruháinkat, imádságunkat… Egyszer mégis el akart vinni tőlem, hogy vele menj a bizonytalanságba, nyomorúságba s reám kiáltott, mikor elleneztem és tégedet a karodnál fogva elrántott. Azt hittem, megver… «Miből akarja a lányomat eltartani?» – kérdeztem. – Emlékezzél, mennyit sírtunk… És másnap itt hagyott minket a szégyenben…

Fölemelkedett az asztaltól s átölelte a Justin fejét.

– … Azóta a sebeink begyógyultak. Ne gondolj te többet reá… Mit adhat ő neked? A szégyent, a nyomorúságot… Egyszer az útfélen ott hagyna tégedet, hogy meghalj ijedtedben, mig ő festett kóristánékkal kikaczagna tégedet… És én is elvesznék itt egyedül, öregségemben, elhagyatottságomban… Nem sajnálnál itt hagyni engemet?… Mert (és keményen nézett rá), mert ide nem jön be hozzám többet… Nem, nem… még az örökkévalóság árán se, nem… nem, de soha… a szemeim elé soha se lépjen… azt tudd meg…

Justin oly merően rákapcsolta a szemét a szelid nénire, kétséggel és félelemmel, hogy csak a szeme fehérsége látszott, aztán átölelte Annamáriát és a fejét a néni vállára hajtotta. Remegett, de nem sírt…

A míg a néni a konyhára kihúzódott, hogy mosogasson és félbeszakítsa a kínos beszélgetést – Justin kinyitotta a bimbózó violákkal megrakott ablakot és szavakat váltott valakivel, a ki ott állingált valakire várva és mire Annamária néni visszatért, (a rövid őszi délután gyorsan lehaladó nap ragyogó sugarai terültek el a sáros utczára), Justint az almáriom nyitott ajtaja előtt találta, a mint a meleg, őszi felöltő gombjával babrált gondolkozva.

– Mit akarsz ott?

– Elmegyek, néni – rebegte lehajolt fejjel.

– Elmégysz?… hova? – hangosan, ijedten és indulatosan kiáltotta…

– Elmegyek, néni… Elhívott ő… az uram.

– Itt hagynál engemet?

– Itt volt az ablak alatt az uram, míg te künn voltál.

– Elmennél?… tőlem? a nyomorúságba?

– Azt mondta az uram: «jer édes, a karomba…»

És átölelte az Annamária fejét, zokogva csókolgatva a szemét, homlokát, pomádés ősz haját, bogos kezét s így szólt:

– Elmegyek vele… oh lelkem! Mondta-e neked valaha valaki ezt: «jer a karomba, édes?»

És föltette a kalapját is…

Annamária leroskadt egy székre. A keménység elmult az arczáról, a szeme könynyel telt meg…

Pergett egyik sóscsepp a másik után és Annamária eltakarta az arczát a kezével.

Mit siratott vajjon?…

Elmenő leányát?… vagy magát, kit ily gyöngéd szóval sohase illetett férfiajak?…