Elítélve.

Mikor Klemi háromhónapos üdülése után visszatért a tűzhelyéhez, kedvesen átölelte az urát s megcsókolgatta. – Roszkedvűen váltak meg egymástól, mikor elment. Az ura szófukar, a feleségénél jóval idősebb, a gazdaságban keményen elfoglalt ember volt; s a házat – a gyerekes testű s lelkű asszony – tömlöcznek találta. Egynéhány hónapos kis leányát elvesztve, a házuk felett teljesen elsötétedett az ég s sok kedvetlenkedés után hazament anyjához, azt mondva, hogy megtámadott egészsége helyreállításáért megy.

A viszontlátáskor Balási a felesége ölelése elől kissé visszahúzódott. – Miért ölel ilyen melegen? – kérdezte magától. – Mit jelent ez a mohó öröm? – S eltartotta magától a szép kicsi asszonyt, apróra végigvizsgálva. A szemét bágyadtnak találta, leányos testét kissé meghúzódottnak. Puha, piros ajkát, ragyogó fehér fogainak mennyei sövényét kivánatosabbnak találta, mint valaha, de valami ösztönszerű, névtelen gyanú okán nem csókolta vissza. «Miért ily kedves?» Zajos kedveskedése idegenkedést keltett benne.

A felesége anyját nem szerette. Heje-huja vérű, lármás, mulatós asszonynak ismerte s távol tartotta magát tőle. «A leánya vajjon tisztán jött-e vissza tőle?»

Kézen vezette be. Klemi gyönyörűnek talált mindent a szobában: a bársonyosan játszó napsugarat, a bútorok álmos fényét, a virágos kaktuszokat. Balási erőltetettnek képzelte a dicséreteket s csodálkozva ügyelte. Az asszony, mintha az ura szemének kérdését megértette volna, elpalástolhatatlan zavarában még zajosabb lett.

– Jobban érzi magát idehaza? – kérdezte Balási, de mintha gúny volna a hangjában.

Az asszony kissé fellengősen felelt, bárha az ajaka remegett. Egészen gyerekes módon hintázta magát zavartan a szűk diványon s az urát maga mellé csalta. Balási bizalmatlanul kiegyenesedett az ölelés elől s kissé mereven mondta:

– Ha unatkozott az anyjánál, miért váratott magára oly sokáig?

– Hosszúnak találta az időt? Kedves érte. Búsult utánam?

– Tán a régi barátai tartóztatták ott?

Igen elevenen tiltakozott:

– Nem találkoztam ott senkivel.

– Senkivel?… Az unokatestvérével se? a régi széptevőjével? Bakóval?…

– Ne–e–m találkoztam vele… Magára vágyakoztam.

Balási lesütötte a fejét: «Hazudik», gondolta. A gyanúja mind erősödött. «Miért hazudik?…» Merően megnézte (mint a vadászkutya, mely a szomszéd bokorban tudja a fürjet) s az asszony érezte, hogy figyeli őt. Feszes hallgatás után az ura ülébe csötörködött s átölelte a kedvetlen férfi nyakát. Balási felállott.

– Mit gondol? Az én koromban nevetséges ez az édelgés!

Felragyogó szeme, melylyel átölelte a szépséges kicsi asszony testét, meghazudtolta a szavát, de mégis kisietett a szobából, mintha valami sürgős gazdasági dolog hívta volna ki. Az asszony végigkisérte a szemével, a mint az ura nagy lépéssel ment át az udvaron az istálló felé tartva, aztán hosszasan felsóhajtott s gondolkozva bontogatta ki útiruháját. Az arczáról letünt a derű.

Csak alkonyatkor tért vissza. A ló, melyen járt, egészen habos volt.

– Messze járt?

– Érdeklődni kezd a dolgaim után?

Este ki nem fogyott az asszony a kedveskedésből. A rövid válaszok szárazságát nem látszott észrevenni. Régi érzékenykedését, sértékenységét mintha elvesztette volna. Akart kedves lenni s ez a szándékossága szembeötlő. Egy kis kartonköntöst vett fel s fehér nyakánál kitürte a szövetet. A mint a falu alant elsötétedett, fel-felnyujtózkodott s félig összehúzott szempillái alól kéjes bágyadtsággal, mosolyogva nézte Balásit. Egy-egy szem epret kettéharapva, a másik felét az ura ajaka közé erőltette s az ebédlőben készítgette magát a lepihenésre. A mellén kikapcsolta a gombokat s babrált a résen kitünő finom hímzés szélével.

Balási hátradőlt a medvebőrrel betakart diványon, a szemeit behunyta s egy-egy morgásszerű hang tolult a szájára, röviden, akadozva felelt az asszony fecsegésére: «Mért kötöd be a szememet ügyetlen? – gondolta. – Mit nem szabad látnom?»

Szép nyáreleji éjszaka volt s valami madár nyughatatlankodott az ablak alatt való bokron, halkan pityegve. A hold sovány sarlója s a rebegő csillagok elenyészni készültek a vak sötétben.

– Már késő az éjszaka, én uram… és mezítelen karjával átölelte.

A nagy ember összerázkódott, mintha megütötték volna. Erős fogással felkapta a feleségét, mint a pelyhet, azután lecsúsztatta, hogy testének minden ízét érezze; felzaklatva, heves lépéssel vitte el a hálószoba ajtajáig – s ott megrántotta a csengetyű zsinórját.

A belépő szobaleányhoz töredezetten így szólt:

– Asszonya fáradt… Legyen segítségére.

A leány meghajolt és előre lépett be.

Klemi bágyadtan rebegte:

– Elhagy?

*

Mert mindinkább megizmosodott a Balási gyanúja. Valami bűnét takarja el Klemi a kedvességével. Házasságának a mézesheteiben se volt ily odaadó, csábító. «Mily oktalan»… Zajosan becsukta az ajtaját és vetkezetlenül heveredett le. «Mily oktalan. Oly ügyetlenül leplez el valamit, hogy többet kell képzelnem, mint a mennyi tán van. Mert valami van. Mi az?» Leánykori kalandjai elevenednek meg az eszében. Az udvarlója az unokatestvére volt. Mily bizalmasak voltak… mindenki tudta… Fiatal, léha ficzkó volt, négy csengős lóval járt s czigánynyal muzsikáltatta magát az utczákon végig s mikor eltünt a csengős ló, a mulatós fiú a szemhatárról, akkor tette a bús leány kis kezét az anyja a Balási kezébe. Oh! a kis Klemi kedve most virágzott csak ki. Akkor: fátyolt vont szép szemére a soha fel nem száradó köny… Most megtanult mosolyogni… Titka van… Mi az? A széptevő gavallér ismét előkerült s valami kis hivatalt nyomorít a városban… s Balási mind a két kezével rácsapott a diványra, hánykolódva.

A Klemi kedvessége jelent valamit, engedékenysége jelent valamit. Hogy hazatért hívás nélkül, megalázkodva, hízelegve: jelent valamit…

Mintha látná, mint sürgölődött a léha gazficzkó a felesége mellett; a régi parázs mint lobogott lángra ismét s mint omlottak egymás karjába s ajkuk mint forrt össze.

Ah! kiköpött Balási, minthogy azt a szájat ő is megcsókolta.

Egészen átizzadva, minden ízében reszketve hevert. Már sugarak ragyogták be a bolthajtásos nagy szobát s alant a gazdasági udvarban neszeltek a cselédek, mikor a hálószoba ajtaját kinyitni hallotta. Mindjárt rá a Balási legénykori szobájának kilincsét nyomta meg valami bátortalan kéz.

Az asszony nézett be vonakodva. Éjjeli köntösét csak egy kis szoknya fogta át, lábának rózsaszínje mosolygott ki alóla; gömbölyű karját magasra fentartva, kezével ernyőt képezve a napsugár ellen. Félve megállott, csak féltestével nyulva be a szobába, tétován nézve körül.

– Már késő az idő? – rebegte. – Hány az óra, Elek?

Balási rekedten, durván kiáltott rá:

– Szerencsétlen…

Tehát éppen Balásira van szüksége Kleminek, hogy elrejthesse valami szégyenét. Egyszerre eltöltötte az eszét ez a meggyőződése. Az asszony mégis sietve besurrant a szobába, féltestével az ajtóhoz dőlve:

– Rosszul aludt, uram? Istenem, le se feküdt. Beteg?

– Menjen… menjen… mondta mély hangon s tenyerét szembe fordította vele. Aztán lassan fölemelkedett, keményen megsúrolta a homlokát és mint a ki egyszerre elhatározta magát valamire, csendesen folytatta: «Nem vagyok jól. Igy megfázik» s könnyen átölelte a remegő asszonykát, (a kezét égette az asszony meleg teste), lassan átvezette a nagy ebédlőn a hálószobáig. Az asszonyt beeresztette, aztán kalapot vett s kiment. Az udvaron mindjárt rendelkező hangja hallatszott.

A mint a csűrkerten túl a mezőre ért, lassan, halkan, meggondolva mondta:

– Megcsaltál… Elitéllek, mert szégyent hoztál reám. Az idő felelni fog a kérdésemre… Várjunk…

És ettől fogva – erős meggyőződéssel eltelten – ép oly figyelmes és szeretetreméltó lett, mint a felesége hozzá. A heves, kemény úr: méltóságos, figyelmes udvarló lett.

A felesége kedvéhez igazodott, kedvességeit alássan vette; megköszönve ma egy szál virággal, új ékszerrel holnap. A mulatságairól figyelmesen gondoskodott. Csábította a vígságra. Maga megfiatalodott az igyekezésben. El nem fáradt a gavallériában egész nap. Lovat idomított alája, mellette járván, tartva a nyeregben a kezét s kezet csókolt neki, ha egy-egy kis dallal szórakoztatta este a zongora mellett. Ilyenkor karbafogva vitte a hálószoba ajtajáig.

– Ma igen kedves napot szerzett nekem, édesem. Köszönöm. Fogadjon az álmába.

Az asszony mosolyogva hajolt meg és a mint belépett, remegve, csüggedten roskadt le az ágya szélére és éjfélig gondban ügyelt az ura szobájából jövő neszre. A kemény ember el nem fáradva, éjfélig egyforma lépéssel mérte a szobáját.

Másnap aztán remegve kezdte ismét a játékát az asszony – az életeért. Leánykorában így, homlokára simítva a haját, szerette az ura; oleander virágát odatűzi, a hova rég, egyszer tűzte volt az ura és hosszasan elügyeli a tükörben: illik-e? A ruháit újból és újból ékesíti, mindennap másképen, hogy eltalálja: mint kivánatos igazában… Fedetlen nyakára azt az aranykeresztet tűzi; s karpereczeit az urával kapcsoltatja tökéletes formájú karjára, melyeket ő adott egyszer… És aggódva, félve, csábító, gyönyöröket igérő tekintettel, félig nyitott ajakkal, tétován lépett ki az ura elé.

Balási komolyan, szinte bánatosan lát meg egyszerre mindent.

– Nem találsz már csinosnak?

– Ah! mindig újból igézel meg.

– Mégis van valami közöttünk. Mondd meg: mi az? Elválva élsz mégis tőlem. Az ajtómig kisérsz s bezárod a tiédet. Miért, ha nem lettem már csúf? ha meg nem untál?

E leplezetlen csalogatásra aztán egyszerre kitisztul a Balási szeme, ragyogó, józan és ügyelő lesz s Klemi tudja, hogy aznapra ismét elvesztette a játékot.

Ilyenkor köny gyül a szemébe, elfordul, tehetetlen düh forr a szivében s elbújik valahová sírni a kert mélyében, remegve vizsgálva testét, nem erősödik-e még? Kétségbeesve, félve a futó időtől, mely bűne titkát könyörület nélkül világgá kiáltja. Néha elcsüggedve a gyötrődéstől, a mint messziről az urát jönni látja, a kétségbeesés merészségével elejébe ront, hogy elmondjon neki mindent s meggyónjon mindent. És ha megöli, hát jó… legalább egyszerre vége lesz mindennek… és futván, a mint már majd eléri az urát, a remény egy gyenge sugara hatol be félelmének éjszakájába – s akkor mosolyt erőszakol az arczára és az ura mellére dől.

… «Az enyém vagy (mondta a csábító ficzkó az anyja házában), én értelek meg csak és engemet értesz meg. Vágyakozom utánad – és te vágyakozol utánam. Ne félj szeretni, az Isten oltotta belénk e vágyakozást.»

S mikor a kábulásból felocsúdott és sírt, az anyja nevetve mondta:

– Hiszen már nem vagy leányka; – asszony vagy. A te vad zsarnokod, urad, nem ért meg tégedet s elzár, mint egy rabot. Fiatal vagy, élvezd az örömet, ne félj… már asszony vagy.

És az anyja, ki útálja Balásit, suttogva oktatgatta: mit kell tennie, ha visszatér az urához…

– – És jaj! a tanács gaz és rossz volt… és el fogja a játékot veszíteni Klemi. Félelemmel és csodálattal nézi az urát. Ez az egész ember, ez az erős, nagy férfiú az apró kis cselfogásokon felül van. Érzi az erejét Klemi – s elpirul és sír. A kaczérkodás fegyverei nem fogják őt. Ma még nem veszett el Klemi, holnap elvész bizonyosan. A mint meglátja a Klemi bűnét, jaj, tán szétzúzza vagy megveti. A lábához ha borulna sírva, bűnbánattal, – ki tarthatja ki az ő kemény, lenéző tekintetét? És bárha remeg tőle, szertelen megnőtt a szemében.

Mindennap kevesebb bátorsággal s reménységgel indult útra, az ura meghódítására. Mind megadóbb lesz, a mint veszti a diadalra való reményt. Szelídebb, alázatosabb lesz s Balási látja, a mint reggelenkint a felesége a kis falusi templomba fut. Megölelgeti az úton ődöngő apró gyermekeket s a vén, rongyos asszonyok között az oltárlépcsőig hajtja meg a homlokát. A falusi recsegő orgona kiált s a gyermekek a padok szélén nyujtják a nótákat. Klemi mit se hall belőle, hanem megragadja a felfeszített Ur lábát, könyörögve nézve a meghajtott fejre.

– Oh, nagyságos asszony… mit tesz? – kérdezik a vénasszonyok s támogatják Klemit és vezetik ki az ajtón… Nem jó megfeledkezni magáról, kedves…

A falu első fordulójánál az ura várja a feleségét. Nyájasan szólítja meg és a karját nyújtja:

– Véletlenül találom itt – mondja csendesen. – Régebben nem szokott errefelé járni. (Klemi azt hiszi, hogy átlát a testén erős szeme.) Aztán csendesen, szinte szomorúan folytatja: – Boldog a hitével… Kibékült az Istenével?

– Ő megbocsájt, ha megbánjuk a vétkeinket.

– Ő megteheti, mert Isten, de mit csináljunk mi, szegény emberek? – S hirtelen könnyebb hangba csap át: – Mily nagy szavakkal dobálózunk e derült, szép napon, kedvesem! mintha szavalnánk… Simuljon inkább hozzám. Tán nem aludt jól, mert igen bágyadt? Pedig a színe kitünő, kedvesem. Jó néven veszi-e, ha bókolok a színének? A falusi levegő jót tesz magának, kedvesem. Egészen kitelt…

Klemi erősen megkapaszkodik az ura karjába hogy el ne essék. «Látszik-e már rajtam?» nyilallik át a fején a félelmes kérdés. Mintha az ítéletét olvasta volna fel a birája.

Úgy érzi, mintha nemcsak a torkát szorítaná a szó, de mintha a ruháját is szorosabbnak érezné s oly fáradt lesz, hogy majd elesik. A szemét behunyja s lezárt szemhéján át is érzi az ura szigorú nézését. Nyögés szakadt fel a melléből és akkor a kert korlátján át valaki átszól: «Leütöttem.»

Klemi rémülten kérdi: «Mit? mit?»

– Semmit, kedves. Egy méhfarkas garázdálkodik a méhesben. Lesik hajnal óta – a rablót… Egy nagy darázs az, kedvesem, semmi más. Egy karcsu dereku zsivány, ki maga nem tart háztüzet, hanem lesi a csendes, dolgos méheket, kik gyermeket ápolnak és nevelnek – és elfogja őket az útban, a mint hazatérnek. És elveszi a mézüket…

– Egy méhfarkas…

– A sorsa érte el… nem üthettem én agyon.

Klemi ijedten kérdezte. Azt se tudta mit mond:

– És megölte volna őt?

– Irgalmatlanul. Az álnokot… zsiványt. Mit is kérdez, kedves?

Azon este Klemi szórakozott és nyomott volt. A harczot feladta. A szót Balási vitte és a régi családi képekről mesélt, kik rámáikból az ebédlőasztal mellett ülőkre derülten a falakról néztek le. Szép, zsinóros derékvállas, gyöngyökkel átfont hajú barna hölgyek azok: bárány az egyiknek a lábánál, a másiknak karja kávéscsészés asztalkán pihen.

– A nagyanyám tiszta szép szemét nem láthatja, kedvesem, mert a képe a homályos szegletben áll; – de én látom. Mind féltünk a szemétől, a mikor kicsik voltunk, ha hibáztunk valamit. Már mankóra szorult, de ő átlátott rajtunk, mint az üvegen s ha szigorúan nézett reánk, úgy sírtunk, mintha megfenyített volna. Ily tiszta és igaz volt. A homályos szegletből ő reánk néz, Klemi. Nincsen-e bűne?

Az asztal mellől Klemi csendesen, eszméletlenül lesimult a földre.

Balási mozdulatlanul, komoran nézte, lustán. Az arcza elborult, eltakarva egy kegyetlen vonást, mely a szája körül képződött.

Aztán fölemelte az elalélt asszonyt, az ölében bevitte az ágyára és csengetett a szolgáló után…

Reggel lóhátra ült és csak későre tért haza.

A cseléd levéllel várta.

… «Ha eszébe jutna, hogy kerestessen, édes Uram, oh hagyja el. Sohase fog látni, jobb, ha híremet se hallja. Legyen kegyelmes az emlékemhez, mint a hogy az Isten meg fogja bocsájtani a bűnömet, mert megbántam, a szivemből… Ha tudná, mint szeretem magát… A sors ért el… jobb, hogy nem a te kezed ért el… A sorsom ért el… oh jobb, mint hogy a te tiszta és becsületes szemed elé kerüljek. A nagyanyádtól örökölted a szemedet, melytől féltél gyermekkorodban, ha hibáztál… Édes uram»…

Balási lehajtotta a fejét s nehéz, forró könyek peregtek alá az arczára.

Aztán az ökle összeszorult; puskát vetett a vállára és kemény lépéssel kiment a kapun, a város felé vezető útra térvén.