I. (A kolozsvári nagy-piaczon.)

Sokan olvasóim közül, bizonyosan ismerik már Kolozsvár nagy-piaczát; – történetünk azonban ott vevén kezdetét, nem lesz talán érdektelen, ha bővebben igyekszem leírni s jellemezni.

Mindenekelőtt meg kell jegyeznem, hogy nem azért nevezik «nagy»-nak, mintha területe s kiterjedtségénél fogva kiérdemlette volna magának e czímet. Egyedül azon igen egyszerű körülménynek köszöni e kitünő nevet, melynél fogva Kolozsvárott egyetlen a maga nemében, azaz, egynél több nem is létezik.

Rendes négyszöget képez, oldalait csinos emeletes házak kerítik. E lakok többnyire a gazdagabb s főbbrangú családok birtokában vannak, – a téli s tavaszi hónapok alatt tetemes élénkség deríti az egymás mellett fekvő kis palotákat.

Idegen alig képes felfogni, mennyi érdekkel és költőiséggel képesek dicsekedni e külsejüknél fogva szerény tekintetű lakházak.

Ha többször és hosszasabban tölthettük napjainkat Erdélyben, ezt természetesnek fogjuk találni; mert hol annyi szép nő, oly jó kedv s valódi vendégszeretet létezik, ott lehetetlen, hogy a szerelem, -6- költészi s kalandos díszmenetével enyh- és nyughelyre ne találjon. Nem külfény, de belbecs teszi tehát érdekessé a nagy-piacz házsorait.

Ugyanezt mondhatjuk fő-díszéről, a tér közepét elfoglaló, mohos, tekintélyes szentegyházról. Külseje, a körülötte s melléje épült, szerencsétlen alkotású, fecske-fészkekre emlékeztető boltok s kofaraktárak által van elferdítve. Belsejébe kell lépnünk, hogy a régi szépnek s nagynak látása enyhítse az emberi nem prózája által felizgatott idegzetünket.

A nagy-piacz s abból kiinduló hat főút képezi a város közép s egyszersmind legérdekesebb s élénkebb pontját. Ez utakon szivárog minden élet s mozgalom a főtérre, ennek boltjaiba s raktáraiba s nem épen legjobb karban tartott járdáira.

*

Az 1850-ik év május 20-ikán csillogó tiszta tavaszi nap volt. A déli órák alatt sokan jártak fel s alá Kolozsvár utczáin, legtöben a nagypiaczon.

A czukrász-bolt előtt, szivarozva látunk állani két fiatal embert, beszélgetve s vizsgálkodva az előttük elhaladókat; néha a közép-utcza felé néztek, mintha valami onnan érkezőre várnának.

A magasabb s egyszersmind fiatalabb, körülbelül huszonötéves lehetett; nyulánk termete, finoman metszett arcza, nagy kék szemei még korántsem szép, de mint mondani szokták: csinos emberré alkoták. Finom most sarjadzó szőke szakála s gesztenye színű, természettől göndör, tömött -7- növényzetű haja, élénk testmozgásai egyrészről szelíd, de mégis bizonyos könnyelmű kifejezést adának külsejének.

Neve gróf Zendy Kálmán, igen művelt s olvasott fiatal ember, ki sokat látott s tapasztalt, de szenvedélyes jelleménél fogva alig volt képes eddigelé bizonyos világosan kitűzött czél felé irányozni tetterejét.

Magyarországi jószágán élt, egyedüli időtöltése a festészet s vadászat volt. Gazdálkodni, mind a mellett, hogy épen nem tartozott a gazdag emberek közé – nem szeretett, de nem is tudott. Az élet vidor s élénk oldalát kedvelte egyedül, kerülve mindent, mi búbánatot vagy gondot szerezhet.

A másik férfi sokkal idősebb, alacsony, erős termetű alak, kivel miután ritkán, vagy talán soha nem lesz alkalmunk találkozni többé, nem tartom szükségesnek a szorosabb megismerkedést. Csak azt említem meg, hogy erdélyi birtokos s neve Géza.

– Meg nem foghatom, mi oknál fogva késik lovászom; pontban tizenegy órára rendeltem ide, már dél van s mégsem érkezik, – monda Géza szemüvegével a közép-utczát vizsgálva szorgalmasan.

– Pedig szeretném látni lovaidat, nagy pejedet különösen hallottam dicsértetni; nekem jó vadászlóra lévén szükségem, alkuba bocsátkozhatnánk.

– Ha megtetszik, nem bánom, neked eladom, tudván, hogy jó kezek közé kerül. Mindig sajnálom, a hányszor rossz istállóba s rendetlen tartásra jutnak kedvencz paripáim. -8-

– A jó lovat épen úgy megbecsülöm mint a szép lányt, értéke mindkettőnek rendkívüli s ritka.

– Dicséretes elveid vannak, hanem minthogy nőkről szólottál, tudod-e: miért jár a szépnem ma ily csoportosan itt fel s alá?

– Azt gondolom: mert a tiszta meleg nap mindenkit kicsalt négyfala közül.

– Ez csak részben oka e nagy gyülöngésnek, valódi s általános indoka az, hogy néhány percz mulva a fő-szentegyházban Dévay Ágnes bárónőnek esketése lesz gróf Marosi Gyulával.

– Esketés, – istenem! tehát ismét elvesz két lény a társas életre nézve. Elnémulva s eltemetve falusi magányba, egymásnak élve, megúnják a legszebbet, az életet magát.

– Nem szabad így szólanod, különben azok közé sorozlak, kiket itt látok felénk tartani. Nő- s férficsoport, nézd mi élénken beszélgetnek várva az esketést; minden szavok az irígység s hamisság egy-egy dühös kifakadása.

– Nem irígylem senki sorsát, – hidd el, elégedett vagyok.

– Hiszem s reménylem is; csak azért említem ezt, mert csodálom, hogy az emberek minden új házasságot, többnyire rossz mint jó oldalairól szoktak felfogni s taglalgatni. Ha szép s jó a menyasszony, azt mondják: hisz nincs semmie; nem értem, miből fognak élni ezek az emberek. Ha csunya de gazdag, ily formán okoskodnak: nekem ugyan nem kellene minden kincse daczára; mit ér az asszony, ha még nem is szép. E tekintetben a -9- férfiak épen oly irígykedve itélnek, vagyis inkább nem ítélnek, mint a nők.

Alig végzé beszédét Géza s a Monostor-utcza felől kocsirobogás hallatszott. Pár percz múlva egész hintó-vonal állott meg a fő szentegyház rostélyzata előtt.

– Menjünk közelebb, hadd lássam a menyasszonyt, mondá Kálmán.

– Nem bánom, legyünk egyszer legalább Kolozsvárott is badaudok, úgy is ritkán nyílik alkalom e kellemes s annyira könnyű mesterség űzhetésére.

Erdélyország fővárosában, mint mindenütt a világon, szeretik nézni, mondhatnám bámulni az esketési szertartást; de természetes is, mert alig van érdekesebb s nevezetesebb pillanata életünknek.

Két ember örök hűséget esküszik, igérik hogy boldogítni fogják egymást, hogy akaratuk, gondolatuk, tetteik egyek leendenek. Hogy mind e szép igéretek kétszeresen szépek valamely deli nő ajkai által elrebegve, azt tagadni alig lesz képes valaki, ki tanuja volt egyszer ez életben valamely szép pár összekelésének.

Kálmán Géza mögé állott, ki a rostélyzat melletti helyéről kényelemmel láthatá a hintókból kiszállókat, s pajtását, – megnevezvén az egyeseket – a kolozsvári társaság legfényesebb s legszebb részével ismerteté meg. Végre kiszállott a menyasszony is, alig pillantá meg Kálmán s egy ah! felkiáltása arra látszott mutatni, miszerint külseje nagy hatással volt reá.

Végre kiszállott a menyasszony is.

-10-

– Ugy-e csinos lány Ágnes bárónő? – mondá Géza, pajtása felé fordulva.

– Talán szeretted volna gyakorta látni, hogy most Marosi helyét foglalhasd el.

– Megvallom, női szépség rég nem hatott reám annyira, első látásra. Barna szemei mintha varázserőt lövelnének, annyira átható tüzűek. De hol van a vőlegény?

– Épen most jő.

– Derék embernek látszik, emlékszem, néhány évvel ezelőtt többször találkoztunk Nápolyban, ott teleltünk mindketten.

Az üres hintók elhaladván s kis távolságra sorban megállván, közöttük feltűnt Marosi fogatja, négy sötét peje hatalmas és szép, hintaja roppant nagy és kényelmes volt.

– Meglátszik, hogy sokat utazott Marosi, – mily jól van összeállítva fogatja, legkisebb részei egybevágók. A lovak szépek s nagyon egyenlők, a hintó kényelmes s oly csinos, hogy szinte irígylem sorsát annak, ki szép nővel helyet foglalhatand belsejében, – mondá Kálmán, körüljárva a fogatot s vizsgálva annak egyes részeit.

– Marosi jó ízlése ismeretes nálunk, mindenki az ő tanácsával él lakházak, kertek, fogatok rendezésénél vagy összeállításánál. Ha családja körét is oly ügyesen birandja felfogni, s irányozni, boldog leend kétségkívül.

– Kívánom s óhajtom, mert sajnálnám ha oly dicső lényt, mint Ágnes bárónő, nem környezne boldogság. -11-

Ez alatt elérkeztek Géza paripái.

Néhány percz mulva a két lovas a Monostori-utczán haladva végig, a szabad természetet kereste föl.

Este a kolozsvári kaszinóban két tárgy foglalkodtatá az ott egybegyültek elméjét s képzé a beszélgetés főtárgyait.

Marosi Gyulának egybekelése Dévai Ágnessel volt az egyik; azon alku pedig, melynek következtében Kálmán megvette Géza legjobb két paripáját, volt a másik nevezetes ujdonság.

A magyarnak legkedvesebb mulatsága, reményeinek legfényesebb tárgya a szép asszony és jó ló. -12-