VII. (Házasság és boldogság.)

Az 1852-diki év egyik tiszta nyári estéjén lovász fiú ügetett Marosi kastélyának udvarába. Kis, nyirottsörényű hegyi ponyn ülve, arab fajtájú szürke paripát vezetett, mely büszkén, mintegy öntudattal látszott hordani a derekát diszítő női nyeregszerszámot.

A szürke paripa helyes oknál fogva büszke, mert alig állapodott meg a folyosók lépcsőzete előtt s úrnője Ágnes a termekből kilépve haladott lefelé, míg inasa a fel- s leszállást könnyítő deszkaállványt állítá kedves lova mellé.

– Hát a gróf nem nyergeltetett? kérdé a fiúhoz fordulva, ki fabábuként meredten ült kis zömök lován.

– Ő nagysága azt mondá, hogy ma nem fog lovagolni, elment vadászni a hegyekbe.

Ágnes vonásait e szavak után a szomorúság s lehangoltság kifejezése borítá el.

– Vadászni kell ismét, – folytatá mintegy magában szólva. – Mióta igéri már, hogy gyakrabban s többet fog velem lenni, de igéretét mindeddig nem váltotta be. Azt mondja, szeret; de ha szeretne -40- még, ugyan miért késnék annyira megörvendeztetni lelkemet ily csekélységek által.

Alig ült nyeregben s lova mintha előre tudta volna úrnője akaratát, lépést indult ki a kapun, s a dombon lefelé a virágos kert vas rostélyzatának. Tullépvén ezen, Ágnes felébredett mélázásából, s talán indulatosabban és rosszabb kedvben mint máskor, vágtatva indult s haladott végig az angolkerten.

Mintha e pillanatban azt sugalta volna neki a féltékenység mindeneken átható s mindeneken uralkodó hatalma, hogy ne szokott utján haladjon, hanem változtassa meg büszke lova futamodását, s keresse föl férjét ott, hol közönségesen mulatni szokott s hova őt kisérni nem engedi. Min alapult az egyszerre támadt gyanú, azt megmagyarázni még most sem tudjuk, kivált miután Ágnes tiszta keblében győzött a bizalom angyala s nem engede tért rémképei ijesztő hatalmának.

Még alig két éve, hogy Ágnes átlépve a szűziesség sokat igérő határain, mint nő valóban élni kezdett; s már is panaszt rebegtek szép ajkai, már is voltak pillanatok élete folyamán, midőn az indulatosság s rossz kedv eltorzíták kellemdús arczát, s megmérgezték – habár csak pillanatokra is – tiszta, jóság-derítette jellemét.

Pedig ha van lény a világon, kinek örök szerelmet s abból eredő boldogságot mertünk volna jósolni, bizonyosan Ágnes – mint azon választottak egyike – tündöklött volna a szépnem koszorújában. -41-

Szépség, gazdagság, műveltség, szerelem, szóval minden egyesült, hogy édenné varázsolják élete napjait. S mégis e kiejtett néhány szava arra mutat, hogy mostani viszonyai s életmódját korántsem tartja édennek.

Az életben azon szomorú tapasztalást teszszük ismét egyszer, hogy nem mind arany, a mi fénylik.

*

Mi volt oka annak, hogy Ágnes grófné elégedettlennek és szerencsétlennek tartá magát akkor s azon viszonyok között, melyek mindmegannyi látszólagos tényezői voltak boldogságának?

Ennek oka egyedül férje megváltozott viseletében rejlett, mely szerint ő, a tapasztalt világfi, házaskörét rendezte s Ágnest mint asszonyt s nejét nézte.

Legtöbb boldogtalan házasságnak indoka, a férfiakban kereshető. Ők, kiknél a hatalom és erő van, kiknek feladatuk a fiatal lánykát az életbe vezetni, részint restségből vagy önzésből, vagy végre – mert indulataikat fékezni s a legfőbb boldogságot áldozatokkal megvásárolni nem birják s megrontják és semmisítik azon viszonyt, mely eleinte a szerelem s annak sokoldalú gyönyörei által széppé varázsoltatik; de valóban szép csak akkor marad, ha azokat ügyesen tudjuk élvezni.

A házasság olyan mint szép kép, melynek legfényesebb s művészileg becses részei csak akkor szemlélhetők, ha azokat a nap sugárinak jó irányzata tünteti elő. -42-

A kép a nő, a napsugár a férfi, ennek viselete alkothatja leginkább széppé, magasztossá s kellemdussá a szerelem álmainak tüneményeit. Az ő feladata a szeretőt nejévé, nejét pedig asszonynyá varázsolni át.

Nincs az életben élvezet, mely több áldozatot igényel, mint épen a szerelem élve. De ki nem érzi magát képesnek ezen erőfeszítésre, az ne is követelje a mindenhatóságtól, hogy a szerelem s annak tartós gyönyörei derítsék élete pályáját.

Marosi legnagyobb hibát akkor követett el, mikor alig nehány hónapot töltve nejével, életmódját úgy rendezé, mintha már évek óta élt volna Ágnes grófnéval.

Azt szokták mondani, nem jó az asszonyt elkényeztetni.

Ezt más nem mondhatja, mint az, ki már első pillanattól fogva, mintegy azon előérzet által vezéreltetik, hogy nem fogja mindig egyenlően szeretni nejét és szeretettel bánni vele. Mintegy előre készül már azon meggondolatlan viseletre, melyet majd akkor akar követni, mikor megkezdi unni azt, kit most szeretni vél.

Vél, mondom, mert azt, kiről csak föltehetjük is, hogy egykor nem fogjuk úgy szeretni, mint szeretjük azon pillanatban, melyben oltárhoz vezetjük, azt valóban nem szeretjük; az csak szerelmi mámor, mely mulandó, mint a délibáb.

Marosi elhatározta, hogy örökké falun fog élni.

Miért? mert ő már eleget utazott, s most csöndesen kiván élni. -43-

Követelte, hogy neje gazdálkodással foglalkozzék, mert attól tartott, hogy Ágnes megunhatná magát s akkor mitevő leend?

Napja úgy volt felosztva, hogy lehetőleg legkevesebbet legyen nejével; azt tartván, nem jó az asszonnyal sokat lenni, ebből ha más nem is, de lelki kimerültség következik.

Nem szerette, ha a házhoz vendégek jártak, ez őt életmódjában zavarta; unta is mindazon szomszédokat, Bélát kivéve, kik hozzájárhattak volna.

Mindezek igen szép és üdvös gondolatok, eszmék s élettervek, de csak akkor s azon esetben valának alkalmazhatók, ha Ágnes ugyanazon lelki állapotban volt volna, melybe Marosi sülyedett oly rövid idő alatt.

Ágnes nem szeretett falun lenni mindig, mert mióta élt, alig volt atyja falusi lakának határain túl. – Látni kivánt s tanulni.

Nem is mutatott nagy kedvet a ház csekély gondjaival bibelődni, mikor Thalberg egy szerzeménye, vagy valamelyik világhírű író munkájával foglalkodhaték.

Ő is úgy volt szoktatva, hogy napja minden órája bizonyos teendőknek vala szentelve; de azt épen nem kedvelte, hogy férje szinte neheztelt, ha többször kereste föl s kivánt lenni vele, mint ő akarta.

Férjét mindenek fölött, s azon költőiséggel szerette, mely egyedüli alapja a valódi szerelemnek. De tekintve Marosi életmódját s eszméit, nem csuda, ha a szegény Ágnes emberek társaságába -44- vágyódott néha, kik lelkét a változékonyság kellemével földerítheték legalább az egyformaság okozta búskomorságból.

Pedig mily könnyű boldogítani asszonyt, ki igazán szeret bennünket. Csekélységek, engedmények, melyek életünkön hajszálnyit is alig változtatnak, óriási örömöt s megelégedést képesek előidézni.

Ha Marosi igazán szerette volna Ágnest, észreveheté, hogy tervei s eszméi nem egyeznek meg Ágnes élénk jellemével; észreveheté, hogy más eszmék, inkább a szívhez szóló s lelkét foglalkodtató vezetésre, s irányra volna szüksége, érezheté vala, hogy vulkánt igyekszik elnyomni, melynek kitörése kettős hatalmú leend egykor.

Gyenge biztosíték az, mikor annyira megfeszítjük az ívet, hogy elpattanván az, önérzelmünk felé szegzi mérges nyilait. -45-