X. (Szerelmed elásott kincs.)

Ágnes gondolatokba merülten ült még mindig, szíve érzeményei eleven színekkel festék lelke elébe mindazon rég nem tapasztalt élveket, melyeknek birtokába jutand kis neheztelés következtében kötött béke után. Remélte, hogy bizton czélt érend.

Mélázása közt halk kopogás hallatszott ajtaján, csak miután ez kétszer, háromszor ismételteték, rezzent fel mintegy álomból, s hangoztatá e szót «szabad!» – Különös, örömtől sugárzó arczkifejezéssel mondá azt; mert mit régóta nem élvezett, férje látogatását hitte s reménylette lehetségesnek.

Mennyire illett volna ez mostani terveihez, mennyire szebb színt öltöttek volna szeretett reményei!

Férje helyett komornyikja lépett be, jelentvén, hogy készen várja a thea a grófnét.

E csalódás következtében kedve még inkább elhagyta s terveihez illő rossz hangulatban indult a nagyobb termek egyike felé.

Belépvén, Gyulát már ott találta, ki karszékben ülve ujságlapokat olvasgatott.

– Jó estét, – monda férje felé indulva, mert minden -55- erőlködés daczára sem birt felhagyni szives szokásaival.

– Jó estvét! volt Gyula felelete.

Ha történetesen ez este kissé szívesebb s derültebb volt volna férje viselete, talán mindent el bir felejteni s felhagyva terveivel, szokott kedves modora által igyekszik őt felmelegítni.

Sikerül-e? azért nem kezeskedhetünk.

Most azonban férjének nagyon is mérsékelt felelete mintegy eszébe juttatá s föleleveníté nagyszerű terveit, s Ágnes hideg maradt és szótlan.

Thea készítés alatt Marosi eldobván a lapokat, e szókra fakadt:

– Szörnyűség, mily üresek e hírlapok, alig lehet megtudni belőlük valamit, mi történik a világban?

– Kívánsz-e theát? kezdé Ágnes.

– Nem bánom, ha adsz egy csészével, ma sokat jártam a hegyek között, jól fog esni.

– Tapasztaltam, hogy hosszú sétát tevél, mert ismét magam valék kénytelen lovagolni.

– Igaz! – elfelejtettem, hogy megigértem, miszerint elkisérlek.

– Szokásod szerint.

– Remélem, nem neheztelsz, – tudod nem szeretek nőkkel lovagolni.

– Annyira megszoktam már, hogy most nem is tűnik fel többé, ha kérésem mellőztetik.

– Már ismét ábrándos gondolatok izgatják képzelő tehetségedet; azt kivánod, hogy a mézeshetek örökké tartanának. -56-

– S miért ne óhajtanám ezt, több jogom van arra, mint bárkinek. Azok oly rövid ideig tartók voltak nálunk, hogy alig birok visszaemlékezni ama szép pillanatokra.

– Az asszony asszony marad örökké!

E szavak Marosi egyik legkedvesebb mondása valának, ezek által mintegy véget vete minden vitának, s megszabadítá lelkét minden ingerlékenységétől.

Ágnes érezvén, hogy thea előtt nem birván megingatni férje végtelen hidegvérűségét, nem fog czélt érni, tehát szót sem felelt. Reménylette, hogy talán később kedvezőbb alkalom nyilik tervei kivitelére.

Alig lőn vége a theázásnak, Gyula ismét ujságolvasáshoz fogott. Ezt látva neje, akaratlanul is e szavakkal fordult feléje:

– Azt mondád imént, üresek a hirlapok s mégis ujból buvárkodni kezdesz azokban.

– Már annyira megszoktam thea után az ujságolvasást, hogy mást alig tudnék tenni.

Ezt mondja ő akkor, mikor az én társaságomban van, gondolá Ágnes. Velem mulatni, beszélgetni, arról már úgy látszik, fogalma is alig van. Szeretném tudni, vajjon minden férj viselete ily hamar változó-e mint Gyuláé. Ha ez úgy van, akkor a mi szerelmünk valóban nem egyéb, mint pazarlása a szebb s nemesebb érzelmeknek. Mi szépen világlik még most is a hold ezüst fénye, kis sétát tehetnénk, ha férjem úgy akarná, vagyis inkább ha nem restelne velem lenni; lehetetlen, hogy ő még szeressen. -57-

Ágnes munkát véve kezébe, a gazdagon világított előcsarnok pamlagainak egyikére ült, remélvén, hogy férje fölkeresendi talán.

A női természet egyik legkitünőbb s kedvesebb jellemvonása az örökké tartó remény. A mely nő igazán szeret, sokat tűr, sokat szenved szerelme tárgyától; de azért nem csügged. Hiszi, hogy mindez csak múló fergeteg, melyet annál derültebb, fényesebb nap váltand fel.

Ebből következtethetni azt, hogy mindazon nők, kiket férjök szívtelen bánásmódja taszított a hűtlenség örvényébe, sokkal kicsapongóbbak, mint azok, kik mintegy kiszámítás következtében lesznek hűtlenekké. E ferde ellentét azon indulatosság-okozta ingerlékenységből magyarázható, melynél fogva oly nő, ki férjétől sokat és sokáig szenvedett, mintegy elveszté a szerelem iránti hitét, nem képes többé felfogni szerelmét, – miért? mert néha e szent érzelem nem vette jutalmát, sőt még elismerésre sem talált.

Az érzelmek ez elsőbbik faja volt az, mely Ágnest még fentartá, lelkesíté. A nők csekélységek után itélik meg a férfiakat. Ebben tökéletesen igazuk van; nejeinket csekélységekben kezdjük elhanyagolni, a miből tökéletes feledség fejlődik.

Így most Ágnes is csekélységre, de még is szerinte nagy fődologra nézve csalódott reményeiben; mert Gyula még egy ideig olvasgatván, szundikálni kezdett.

Ujból felébredvén, elment aludni, alig kívánt jó éjt nejének; alig, hogy megemlékezett arról, kinek -58- élete, minden eszméje s gondolata körülötte s vele foglalkodtak.

Ágnes ülve maradt. Keble háborgott ugyan, de még nem volt érett arra, hogy kitörjön. Mintegy magához intézte e szavakat: azon szokástól, hogy thea után hirlapot olvasson, – oh! attól megválni nem tud; de miért hagyott fel már is ama másik, reám nézve kedves szokásával, hogy este lefekvés előtt csók által könnyítse az elválás perczeit.

Vannak emberek, kik a veszélyt csak akkor veszik észre, midőn az már oly nagyszerű alakot öltött magára, hogy azzal megvívni, vagy azt megtörni már nincs hatalmukban.

Gyulának már régtől fogva tartó gondatlan – mondhatni szívtelen viselete azt bizonyítja, hogy ő épen azok közé tartozik. Valamely szivtelen, hidegen gondolkodó nő, az ő oldalánál a legszerencsésebbek egyike lett volna, míg Ágnes boldogtalan lőn. Lett pedig azzá azon tiszta szerelménél fogva, mely – bármi bántó volt is férje viselete – szívéből még mind nem veszett ki.

*

Ugyanazon évi szeptember hó utolsó napjainak egyikén, eleven tűz lobogott a Marosi nagy termét diszítő kandallóban.

A fák levelei sárgulni s hullani kezdének, a természet gyászolni készült s csak néha látszott fölelevenülni a nap sugárai által, mielőtt egészen elhalna s gyászlepelt öltene. -59-

Ehhez hasonlíta Ágnes lelkülete is; körülményeiben mi sem változott, oly szomorúak s dermedtek maradtak azok, mint a milyeknek láttuk mikor utolszor találkozánk vele regényes várlakában. Ő nem tartozott azon lények közé, kik mindamellett, hogy elevenek s eszélyesek, elég tetterőt birnak kifejteni azok ellenében, kik nyomasztó hatást gyakorolnak vagy idéznek elő irányukban. Nyugodtan szenvedett és remélt; vígsága, élénksége mindinkább fogyni kezdett, néhány búskomor, gondteljes óra, napokra vala képes fölemészteni belaggodalmait, csillapítani fájdalmát.

A kandalló előtt ült férjével, mindketten szótlanul egymás mellett.

Ágnes szorgalmasan hímzett, mintegy észre sem látszott venni, hogy valaki van mellette.

Gyula lábánál heverő karcsú növésű fehér agarat simogatott, s ezt megúnva, a parázst eleveníté s hosszu szárú török pipára gyujtott, különös ügyességgel irányozván a kandalló felé az egyes felhődarabokhoz hasonló füstgombolyokat.

Mintha az unalom angyala lebegett volna e nemrég még oly víg s derült kedélyű lények fölött, nem pedig a szerelemé, épen oly jellemű kifejezés bélyegzé arczaikat. Azonban meg kell vallani, hogy Ágnes képén a bú és szomorúság inkább észre volt vehető mint az unottság. A világon sokkal több férfi unatkozik mint nő. Ezek csekélységek által képesek magoknak időtöltést eléidézni s eleven helyzetöknek foglalkodást szerezni.

Az általános csendet egy belépő inas szakasztá -60- félbe, ki szót sem szólva, a közel levő asztalra csomó hirlapot s leveleket tett le. Alig vette észre Gyula s fölkelt, megnézendő, mi ujdonságot vagy hírt hoztak a most érkeztek. A leveleket átfutván, ezek egyikét Ágnesnek nyujtá és mondá:

– Úgy látszik anyád írása.

– Igazad van.

Ágnes elolvasá s az előtte levő csinos kis asztalkára tevé a levelet; mire Gyula neje felé fordulván, kérdezé:

– Mit ír anyád, hogy van?

– Egészséges, semmi baja, minek annál is inkább örvendek, mert múlt levelében szokott betegségét emlegetve panaszkodott. Nagy tervei vannak, – a jövő telet Pesten szándékszik tölteni, tavaszkor pedig a külföld fürdőhelyei valamelyikébe készül utazni.

– E terveinek nagyon örvendek, mert esetleg az enyimekkel összevágók.

– Hogy érted azt?

– Az volna kívánságom, hogy te most ősszel mennél föl Pestre, s töltenéd ott a telet. Tavaszkor majd utánad megyek s akkor együtt mehetünk, még azt magam sem tudom hová.

Gyula e szava után Ágnes szomorú s gondolkodóvá lőn, néma maradt s alig figyelt a mondottakra. Férje egyideig várván, vajjon fog-e nyilatkozni, kérdé:

– Nos, mit mondasz? helyben hagyod-e javaslatomat?

– Helyben hagyom-e? arra nincs szükség, mert -61- te csakugyan azt fogod tenni, mit legjobbnak vélsz. Az egészre csak azt mondhatom, hogy reám nézve szomorú, mert mutatja, miszerint már épen nem szeretsz, miután képes vagy eltávolítani magadtól s nélkülem élni.

– Előre tudtam, hogy ez lesz válaszod.

– Ha tudtad, miért is hoztad elő.

– Mert reméltem, hogy később magad is átlátod, miszerint igazam van. Anyáddal lehetvén, azt hittem, hogy szívesebben hagyod el majd a falusi magányt.

– Az anyámat nagyon szeretem, de ezen érzelem nem eléggé hatalmas feledtetni velem szerelmedet.

– Hányszor ismételtem már, hogy szeretlek, csak a te képzelő tehetséged tölti el lényedet rémképekkel.

– Szerelmed reám nézve csak rövid ideig létezett, – ha az most is rejlik még kebledben, reám nézve mégis elásott kincs, s gyönyört nem teremt többé. Ha helyettem e termekben márványszobor járna, hiszem hogy inkább simulnál ahhoz, mint hozzám.

– Az a sok regényolvasás egészen elferdíti a nők eszméit, ők mindig a képzelődések országában járnak; holott a földön s annak közönséges viszonyai között kellene élniök.

– Ha gyakrabban mulatnál körömben, nem olvasnék annyit s fogalmaim talán egészen mások volnának.

– Ha mindig együtt volnánk, megunnál. -62-

– Ugy itélünk másokról, a mint magunk érezünk. Szerelmes nővel vitázni, kivált ha tudjuk, hogy nincs egészen igazunk – bajos dolog.

Marosi felfogván e mondat valóságát, elhallgatott, más alkalomra halasztván tervei létesítését. Ágnes örült, hogy férje nem folytatá e cserebeszédet, mert már ingerültté s indulatossá kezde válni az iránt, kihez szerelmet s neheztelést egyaránt érzett. -63-