XV. (Lázas állapot.)

Kálmán nem vehete részt ez éjjeli díszmenetben. Láza annyira erőt vett rajta, hogy lehetetlen volt fenmaradnia. Nem csoda, ha levertté s mégis belsőleg izgatottá lőn testileg, lelkileg, mert egyrészt a sebokozta fájdalmak, másrészről szive és lelke forrongásai hatottak lelkületére. Kettős megtámadás, mely alatt megtöretni sem puhaság, sem elfajultság jele, sőt mondhatnám egyedül az érzelmek fogékonyságát bizonyító legyőzetés.

Miért nem ugyanaz s egyenlő azon hatás, melyet szép nő látása gyakorol egyéniségünkre? Miért lehetséges, hogy sokszor feltünő szépségű hölgyek egész sorozatával találkozunk a nélkül, hogy bensőnk az isteni szikra által föleleveníttetnék? Mi oka annak, hogy néha megpillantva valamely nőt, mintegy földöntúli érzelmek, soha nem tapasztalt álmok, szóval kimondhatlan vonzerő lepi meg lényünket, mely nem engedi meg, hogy csak pillanatra is, lelkileg legalább, távozzunk attól, kinek látása mindezeket érezteté velünk?

Erre felelni csak annyiban vagyunk képesek, mennyiben bizton hiszszük, hogy a valódi szerelem nem e külsőségekben rejlik, hanem leginkább -93- s mindenek előtt azon lelki belső érintkezésben, mely megtörténik s megmarad akkor is, ha attól, kit láttunk, nincs hatalmunkban menekülni.

Emlékeztetem olvasóimat azon néhány, látszólagosan keveset jelentő szavakra, melyeket Kálmán akkor ejtett ki, midőn Ágnest a kolozsvári szentegyház előtt megpillantá. Mily nagy ellentét mutatkozott alig perczczel előbbi mondatai s azon néhány szó között, melyeket rejtett kincsként idézett elő lelkének legmélyebb rejtekéből Ágnes első megjelenése. Ő úgyszólván nem érezte azt, mit mondott, s mégis kimondotta. – Miért? mert azon pillanatban lelke érzeményei erőt vettek szokásain, azaz mindazon hiedelmein, melyeket élte zajos folyamának következtében legbensőbb meggyőződésének tartott.

Ha talán Kálmán Ágnest először nem mint mátkát, mint oly nőt, kiről fölteszszük, hogy szive s lelke egész erejével szeret – látta volna meg, aligha azonnal nem nyilvánul vala mind azon érzelmi ár, mely most eltakarva az élet zajos forgalma, a képzett külvilág által, nem volt még eléggé hatalmas túlnyomósságra vergődhetni.

A sors úgy akarta, hogy ismét találkozzék, sőt hogy megismerkedjék azon nővel, ki reá első látáskor oly nagy hatással volt. Szive e második megtámadást már nem állotta ki, mert alig egy pár órai együttlét annyira fölmelegíté azt, hogy már is keletkeztek ábrándos, homályos érzelmek, melyek mint megannyi szálak Ágnes létéhez kapcsolák gondolatforgását. Egy szó, melyet úgy lehet -94- magyarázni, mint azt a szerelem kivánja, egy pillantás, melynek sugárzata oda lövell, hova mi azt óhajtjuk; mind e bizonytalan forrongás hatalmas szerelemmé gyuladt volna? Kálmán tehát nem szeretett még ugyanazon teljhatalmú erővel, mely csak akkor fejlődhetik ki, mikor viszontszeretetet remélhetünk; de már is szerelmes volt, mert nem birt többé megválni Ágnes képétől, szavai kedves hangjától, szemei átható tüzétől.

Másnap reggel mihelyt Kálmán fölébredett, pajtásai azonnal egymásután érkeztek, tudakozódván, mint érzi magát? Bármit érzett volna, mindenesetre csak azt felelte volna, hogy jobban van, mert jobban akart lenni. Nemde, csak ha rögtön fellábad, nyílt remény láthatni Ágnest, lehetni vele, habár csak rövid ideig is.

Egész bizonyossággal nem mondhatjuk, vajjon jól esett-e Kálmánnak, vagy pedig csak mint szokatlan valami izgatta keblét mindaz, mit még pajtásai beszéltek.

Elmondák, mily kalandos volt útjok, a nagy köd által vakítva s a temérdek fáklya daczára is mint tévedtek el kétszer, s mint vitte az egész csapatot ennek vagy annak ügyes ötlete ismét az igaz útra. Elregélék, mennyire mulattatá Ágnest ez éjjeli kalandozás, e körülötte mozgó rémes, fáklyafénydiszítette lovas csapat élénk forgalma; mily jól mulattak egész estve; mily szerénységgel s mégis rendkívüli tapintattal vállalta föl Ágnes a háziasszony szerepét; végre mennyire sajnálják, hogy tovább, legalább egy hétig nem akar itt mulatni -95- Marosi, s mégis mily nagy örömük azon fényes kilátáson, melynélfogva a pesti társaság ily szép nővel fog a jövő télen szaporodni.

Mindezek hallatára mit érzett Kálmán, azt könnyű megitélni, ha elmondjuk azon néhány szót, melyeket ez egész elbeszélés folyama közben ejtett.

– S én nem voltam ott, s talán ma sem lehetek még veletek.

Szegény, még azt nem merte mondani: «vele», pedig mennyire szerette volna kiejteni e szép, e sokat mondó, e hatalmas szót, mely lelke állapotát, szive könyeit árulta volna el.

A pajtások távozván, csend lőn Kálmán körül, de belvilága annál viharosabbá vált. – Ugyanazon szoba, ugyanazon négy fal, melyet még huszonnégy órával ezelőtt kedvelt, szeretett, hol szivesen volt, – most börtönként nyomta lelkét. Komornyikának örökös unszolásai, melyek nem engedék, hogy elmélkedjék, mert folytonos jégborogatások által zavarták elméje folyamát, egyrészről haragra lobbanták már különben is zajló keblét, másrészről mégis jót tettek, mert úgy látszott, mintha érezte volna a hű szolga, hogy a minél hamarabbi felgyógyulás urának legfőbb óhajtása.

Délfelé Marosi megérkezvén, e szavakkal lépett be Kálmánhoz:

– Hogy érzed magad? – reménylem, lázad már mulik.

– Sokkal jobban vagyok; hiszem, hogy délután fölkelhetek s veletek lehetek. -96-

– Jobb lesz, ha ma még nyugszol, úgyis rosz idő van; ma aligha lesz szép vadászatunk.

Mintha Kálmán a vadászatot, s nem egészen mást nélkülözött volna, betegen hevervén ágyában.

– Meglátom, mit mond az orvos.

– De hogy ne felejtsem megmondani mindazt, mit Ágnes reám bizott. Kérdezteti, hogy érzed magadat? s nagyon sajnálja, hogy tegnapi estélyünkben részt nem vehetél, mert csakugyan, ha te nem vagy, e mulatságot nem élveztük volna. Alig hallott valaha szólani e tanyáról. Kér, hogy vigyázz magadra, nehogy most csekély bajod komolyabbá váljék.

– Nagyon köszönöm a grófnénak irántami részvétét. Ha valaki, bizonyosan én sajnálom, hogy e börtönben kell vesztegelnem, mikor mindenki mulat körülöttem.

Marosi szavai világgal értek fel Kálmán irányában. Mily sok képet, mennyi reményt csatolt ő e szavakhoz, melyek, ha hidegen megfontoljuk a dolgot, alig fejeznek ki mást, mint műveltségeredményezte mindennapias érzelmeket, óhajtásokat.

A szerelmes ember lelkében minden csekélység reményt gerjeszt. Ő mindent képes felhasználni önjavára; fösvényhez hasonlít az, ki az utczán talált rongyokat fölszedi, mert azok halmazából kincset remél gyüjteni idővel. S másrészről, ha hiszszük, hogy valóban viszontszerettetünk: nemde, minden eseményt ellenségkép állítunk fel irányunkban, – nemde hidegülést, feledést látunk ott is, hol azt feltalálni talán Diogenes sem volna képes. – -97- Az emberi természet egyik jellemvonása, hogy mindazt, mi jól esik, fölépíteni igyekszik, s ha művét felrakta, ha azt tökéletesnek hiszi, még a lanyha tavaszi szellő érintésétől is félti, mert érzi, mily kevéssé állandók a kőből rakott paloták, s mennyivel ingadozóbb természetűek az érzelmek alkotványai. -98-