XIV. (Fogadtatás.)

Kálmán alig ült a hintó bakján, alig mondotta el utasításait a kocsisnak, – mélázni kezde, s kevés perczek mulva annyira gondolatokba merült, hogy alig látszott ügyelni mindarra, mi körüle történt.

Ő egyike volt azon fiatal embereknek, kik nagyon sokat éltek. Ifjúkori szerencsétlen szerelme csakhamar rendetlen s nem ritkán iránytalan életmódba sodrotta. Mintegy erőltetve ölt el magában minden oly érzést, mely talán nemesebbnek vagy költőibbnek látszhatott a mindennapias kéjelgésnél. Szerencséjére – vagy ha ugy akarjuk, dicséretére legyen mondva – koránt sem illett össze ez életmód jellemének alapvonásaival, mert melegen érző szive volt ugyan, de nem kivánt szeretni, azt akarván elhitetni magával, hogy arra már nem képes többé.

Nem tartozott azon feslett könnyelműek sorába, kik csak azért olyanok, mivel már nem tudnak máskép érezni s élni, mert az élet szebb s nemesebb szinezetét meglátni, felfogni nem képesek. Ő könnyelmű volt, mert ezen mámor mintegy falat, várerősséget képzett körülötte, mely nem engedé, -85- hogy azon hiányt, mely létében mutatkozott – a valódi nemesebb érzelmek nemlétét – éreztesse. Szóval Kálmán egyike volt azon fiataloknak, kik azért kedvelik a bort, zenét s minden zajos mulatságot, mert őket az élet valóságától elvonják s nem engedik, hogy föleszméljenek.

Elmélkedésének főrészét jelenleg a sors azon különös végzete képezte, melynélfogva most már másodízben hozta őt egybe Ágnessel, kit azelőtt nem ismert, s kiről alig hallott volt szólani.

Bemegy Erdélybe, – miért? mert épen nem tudott mit tenni. Lovat próbál, de pajtásának lovásza késik s ezalatt meglátja Ágnest. Két éve, hogy ez történt, alig gondolt néha a szép nőre, nem is volt joga Ágnessel csak gondolati vagy eszményi összeköttetésbe is lépni; s mégis egy vadászat alkalmával ugyanazon lovon ülve, melyet akkor próbált s későbben megvett s mely a legbiztosabb s ügyesebb ugrók közé tartozott, elbukik; – elbukik pedig Ágnes hintójának közelében s kénytelen ismét összejönni vele; sőt kénytelen Ágnessel – már csak azért is, mert művelt s nyájas ember – megismerkedni, rajta segítni, közelében maradni. Mindezek mily prózai elmélkedések s mégis mennyi költőiségnek vetik meg alapját oly kebelben, melyben a szerelem azóta bár lenyügözve, de megölve még nincs.

Mind ezen gondolatok zavarban s csak álomként száguldoztak át kebelén. Nem tudta valóban hogy mit érez és mégsem szabadulhatott azon belső nyugtalanságtól, mely boldogságot vagy bút, szerencsétlenséget -86- vagy édent egyszerre varázsol lelkünk elé.

Szórakozott állapotából Marosi kocsisának kérdései költék fel, melyek által visszarántva a fellengzőbb eszmék világából az élet valóságos s igen egyszerű eseményei körébe, – felelt azokra, s a két előttük nyiló út közől megmutatá a vadászlakhoz vezetőt.

Megérkezvén, pajtásai közől még senkit sem talált ott, pedig már-már esteledni kezde. Szobát nyittatván vendégei számára, maga is szobájába ment, hogy megpihenjen és átöltözködjék.

Alig nyugodott pár perczig, sebe szerfölött kezdett fájni, szorgalmasan alkalmazott jégborogatások mégis annyira megszünteték a gyuladást s ez által a fájdalmat, hogy felöltözve fölmehetett a terembe, várva a majdan érkezőket s meglependő a társaságot kalandja elregélésével.

Megérkezvén az egyes vadászok, majdnem mindegyik azon kérdéssel lépett a terembe: «Hogy érzi magát Kálmán pajtás? s kié azon utazóhintó, mely az udvaron áll?» Zendy mindkettőre kielégítőleg felelvén, öröm hatotta át a társaság tagjait, részint mert ez okozta, hogy ily váratlan s kellemes vendégek keresték fel elszigetelt tanyájukat.

Mikor elvonultságban bizonyos rendezett s egy alaku foglalkozásnak élünk, a legkisebb eltérő esemény is kétszeres érdekkel bír. E szerepet vala játszandó az alföldi vadászok tanyájában Kálmán kalandja, mely már is kettős érdekű volt, mert szép nővel hozta érintkezésbe szent Hubert lovagjait. -87- Az egész nagy világban a nők viszik a főszerepet életünk pályáján; miért ne jutott volna e kedves osztálynak ugyanazon kiváltságos s érdekes állás e vadászlak falai közepett is?

Már mind egybe voltak gyülve a vadászok, midőn Kálmán bevezette Gyulát és nejét. Az elnök, ki már régtől fogva ismerte Marosit, fogadta a vendégeket s mutatta be egymásután a jelenlevőket. Alig lehet fogalmunk arról, mily varázserővel birt a szép nő megjelenése e lármás társaság közepett. Csend lőn s mindegyik, még a legszilajabb is ihlettel hajtotta meg magát a mai nap hősnője előtt. Kevés percz mulva egyes csoportozatokra oszlott a társaság, – Ágnes körött természetesen legtöbben egyesültek s mindegyik sajnálta, hogy nem őt érte ama baleset, mely Kálmánt részesíté azon szerencsében, hogy a grófnét bevezesse szerény tanyájokba. Szóval a jelenlevők majdnem mindegyikére különös kedves benyomást tett az idegen nő külseje s egyszerű modora, melynél fogva fesztelen s mégis komoly, csendes s mind e mellett mulattató birt lenni.

Gyulát az idősebb vadászok mulattaták, – elbeszélvén neki, mint alakult ez egylet, mint ment a mai vadászat, mily kellemesek az itt tőlt napok?

Marosi szinte üdülni, fölmelegülni látszott e sok, valóban s nem csak látszólagosan élő lény között.

Ebédhez ülvén, az elnök a maga helyét Ágnesnek engedé át, ki látva, hogy férje jobb kedvű mint máskor, örült mindazon eseményeknek, melyek -88- ily jótékony hatást gyakoroltak ily rövid idő alatt Gyulára.

Eleinte nagy csend uralkodott, csak közönyös, mindennapias tárgyakról volt szó, alig hallatszott itt-ott néhány fentebb hangon folytatott cserebeszéd. Fölkelvén az elnök s poharat ürítvén a most már csak esetleg, de annál szivesebben látott vendégekért, mintegy kihirdettetett a szólásszabadság, mely érzés kettőztetve lőn az alföldi vadászok zenetársaságának búskomor magyar hangjai által.

Kálmán csendes volt s lehangolt, csak távolról nézve az élénk mozgalmakat; – vérvesztése és sebének megújuló gyuladása idegrendszerét megháboríták s lázas állapotot idéztek elé. Mindamellett erőt vett magán, s nem távozott beteges állapota daczára is; alig tudák elhagyni szemei Ágnes bájoló alakját.

Vajjon a szép nő észrevette-e azt?

Erre felelni csak annyiban vagyunk képesek, mennyiben bizton hiszszük hogy a nő tiz udvarló közül is első pillanatra ki tudja ismerni azt, kire gyakorolt ő legnagyobb hatást; legyen ez udvarló bár a legcsendesebb s elvonultabb.

Az elnök felköszöntését többen követték. A fiatalok egyike, kinek hangjáról meg lehete ismerni, hogy valaha kortes is volt, felszólalt. Elmondá, hogy az ő tudomása szerint ily alakú vadászegylet csak kettő volt a világon. Az első a XVI. században Németország őserdeiben alakult, tisztán oly emberekből, kik megunván az életet és világot, a rengetegben elvonulva egyedül a vadászatnak éltek -89- kizárólag. E társaság főrendszabálya így hangzott: A sz. Hubert lovagok tanyája küszöbén nő nem léphet át soha, mi más szavakkal csak annyit tesz, hogy ők gyülölték a nőket. Szegény Németország! – A második egylet a XIX. században alakult a magyar alföld megmérhetlen pusztáin, s ugyanaz, melynek tagjait most itt egybegyülve látjuk. Ennek fő elvei közé tartozik, mennyire csak lehet föntartani a vendégszeretet honi szokásait, kettőztetett hódolattal viseltetvén a női vendégek iránt. Szerencsés Magyarország! hol mindenféle viszályok, bárminemű események daczára is fenmaradt a szépnem iránti határtalan tisztelet! – Mindamellett még eddig kevés nő tisztelte meg jelenlétével tanyánkat. Azon kevesek egyikét, kit ma szerencsénk van körünkben láthatni – az Úristen éltesse!

Alig tudák elhagyni szemei Ágnes bájoló alakját.

Roppant éljenzés követte e szavakat, mert mindamellett, hogy mindenki meg volt hatva Ágnes szépsége s kedvessége által, hányan nem gondolták a társaság tagjai közől, hátha e vagy ama nő ülne itt Ágnes helyett! A sziv ösvényei s messzeterjedő elmélkedései megmérhetlenek s örökkévalók, mert bármi alkalomnál fogva is mindig újra meg újra fölélednek.

Alig hangzottak el a felköszöntés utóhangjai, ismét csend lőn, hogy más szónokot kisérjenek figyelemmel az egybegyültek.

E szónok, mindamellett hogy táblabiró volt valaha, valódi lovagias modorban lepte meg a társaságot. Kimondotta, miszerint itt tanyánkon alig vagyunk -90- képesek illőleg ellátni vendégeinket, miért is ő ezennel közelfekvő falusi lakát adja rendelkezésök alá, remélvén, hogy ajánlatát elfogadják. Hogy pedig ez lehetővé tétessék, ma este teára hivja meg a társaságot, remélvén, hogy a lovagok közől többen fognak találtatni, kik égő fáklyával kisérendik a grófné hintaját, megmutatandók, miszerint a szépnem iránti tisztelet csaknem mindent végbevihet, ha igazán akarunk; azaz, hogy képesek vagyunk legalább egy időre az éjjelt nappallá, a megmérhetlen utakat pedig ha nem is símákká, legalább veszélynélküliekké varázsolni.

Az egész társaság úgyszólván egyszerre kelt föl, s kijelentvén, hogy tekintve azt, miszerint a grófné barátjuk kellemes lakában sokkal kényelmesebben lesz ellátva, mint itt a folytonos zaj közepett, – felajánlották magukat éji kalauzokúl.

Ezekután az egész társaság megkérte Marosit, hogy engedjen az ajánlatnak, s töltsön néhány napot e vadászlak közelében. Eleinte épen nem akart ráállani, de későbben, mintegy lelkesítve a víg társaság és szokatlan élénkség által, csakugyan megigéré, hogy két napot itt fog pihenni.

*

Pár órával ebéd után a vadászlak fő ajtaja előtt állott Marosi kényelmes hintója, – körülötte tíz lovas, mindegyik kezében égő szövétnek.

Az éji sötéttel merő ellentétet képező fáklyák élénk világa, a lovasok köpönyegekbe részint playdekbe burkolt alakjai, a prüszkölő s nyughatlan lovak -91- mozgása az egészet költői s regényes éjjeli jelenetté varázslák, s a regényes tünemény méltó tárgy vala Rembrandt világhírű ecsetére.

Kettőztetett volt ennek hatása miután lassan elindulván a hintó, az egész menet mozogni kezde. Mintha Ágnest a középkor valamelyik várkastélyából rabolták volna el kalandor lovagok, az ifjú lovagok ép oly figyelemmel s vigyázattal kisérék hintóját. -92-