XVIII. (Elválás.)

Néhány napi mulatás után Marosi csakugyan másolhatlanul elhatározá, hogy induland.

Kálmán ezt megtudván, mintha megsemmisült volna, épen oly érzés rezgette át keble húrjait. Annyira gyengék vagyunk, annyira alávetvék lelkünk érzeményeinek, hogy ezek előtt mintegy leborulva, szemünk világa, észbeli tehetségünk minden működése megszünik, eláll. Kálmánt annyira áthatotta Ágnes képe s lényege, hogy alig volt képes felfogni, átlátni, miszerint már is el kell válnia, oda kell hagynia szép álmait. Pedig mily természetes, mily rendszeres volt az, hogy Marosi tovább nem mulatván a társaság közepett, útnak indult. De Kálmán ezt nem tartotta természetesnek, nem bírta átlátni, hogy Marosi, mint szenvedélyes vadász, oly hamar megválhat e szép s kellemes időtöltés szórakozásaitól, kivált miután ő a nejébe szerelmes. S mégsem merte kérni Ágnest vagy Gyulát, hogy hosszabbra nyujtsák ottlétök idejét, mert félt attól, hogy e sürgetése feltünő, alkalmatlan, rendkívülinek látszhatnék.

Mind hiába! Ágnes elindult!

Az induló vendégeket tizennégy lovas kiséré -112- mintegy díszmenetet képezve a lassan haladó hintó körül. – Majd ez, majd amaz nyargalt a hintó ablakához, hogy néhány szó elmondása által értésére adja a szép nőnek, miszerint ő is itt van. Csak Kálmán nem mert közeledni, csak ő nem bírt szólani, mintha görcsös érzés bilincselné le tüdejének erejét, gondolatinak sokszor annyira rohamos járását. – Úgy irigyelte mindazoknak kedélyes lelkületét, kik Ágnessel szólani bírtak és mertek.

Ő szeretett s azok nem, ő nem szólhatott, mert minden szava elárulta volna benső viharát, el szíve fájdalmait, s hátha mindezért sajnálkozó mosolynál egyebet nem aratott volna?

Az országúthoz érvén a díszmenet, megállapodott. Az egész társaság búcsut vőn a vendégektől s visszafordult. Most már Kálmán is kénytelen volt közeledni Ágneshez, meghajtani magát s pár szót rebegni. Örömmel s mégis megtört szivvel hallgatta Ágnes szavait s Marosi köszönetét a szerzett kellemes időtöltésért. Örömmel, mert mintha másképen szólott volna a szép nő hozzája, mint pajtásihoz; megtört szívvel, mert most valósággá vált csakugyan mitől borzadott – az elválás.

Visszafordulván Kálmán, elereszté lova kantárszárait, s az ki nem térve az útból, intés vagy utasítás nélkül lépdegélt az annyira ismert úton végig a tanya felé, míg ura gondolatokba merülten, alig tudta hol jár, mit érez vagy nem érez.

Feleszmélvén Kálmán, bensejében kissé világosság, öntudat kezde támadni. S mi volt az, mit legelőször megérzett, mi leginkább fájt s hatott lelkületére. -113- A körülötte terjedő pusztaság és csend, – azon végtelenség, mely nem nyujt nyugpontot sem szemének sem érzeményeinek.

Ez egészen természetes érzés, annál természetesebb Kálmánnál, ki most kezdett szeretni új erővel, soha nem tapasztalt hatalommal, mely legyőzte a zajos mulatságok által edzett közönyösségét, pedig minden remény nélkül; szeretett, mi még inkább természetessé s jogossá varázslá érzelmeit.

Mert ha viszontszeretet boldogít bennünket, akkor mily könnyű távol lenni szerelmünk tárgyától, hiszen tudjuk, meg vagyunk győződve, hogy ő ha testileg nem is, szellemileg minden esetre velünk van. A hova nézünk, a hova lépünk, őt látjuk, vele mulatunk, ő benne s általa élünk. Mily más annak állása, ki szeret, de tudja, hogy viszontszeretet reá nézve nem létezik, – az csak addig boldog, csak addig nyugodt, míg szemei azon alakon csügghetnek, mely reánézve fölér egy élettel, egy mindenséggel. – Miért? – mert reményli, mert hiszi, hogy minden szava, minden pillantása új emeltyűje s kimondója annak, mi keblét lelkesíti, hiszi, hogy ha sokszor, folytonosan s mindig elmondják szemei, elrebegik ajkai azt, mit nem mer világosan elmondani, kitárni, talán észreveszi az, kit imád, talán megsajnálja, ez pedig minden támadó szerelemnek egyik alapos talpköve.

Mikor Kálmán távozni látta Ágnest, első gondolata az volt, hogy ő is távozzék, induljon oda, hová szive bálványa menend. Ez nem volt lehetséges s mitsem segített volna rajta, – sőt talán -114- épen ez által zárta volna el előtte a jövőnek még ismeretlen ösvényeit.

*

Azt mondják, hogy valódi lelkes lovas vadász előtt nincs türhetlenebb, nincs utálatosabb látvány a fagydermesztette földterületnél. Igaz, mert akkor vége szakad minden reményének, minden mulatságának, tétlenségnek kénytelen odaengedni szenvedélye élénk vágyait. S mégis van eset, mely kivételt szenved, mely lehetségessé, sőt természetessé teszi, hogy a leglelkesebb vadász is nem óhajt mást, mint fagyot, havat.

E kivételes lelki állapotban volt Kálmán azt kivánva, bárcsak egy hideg éjszaki szél sziklává varázsolná e gőzölgő mély, lágy földréteget, mely néhány nappal ezelőtt, mint legkedvenczebb mulatságainak fő feltétele, örömét s minden mulatságát képezte.

Ez északi szél lehetségessé tette volna, mikép ő, mint a legszenvedélyesebb vadászok egyike, a nélkül, hogy bárki előtt is feltünt volna, távozhatott s akkor ki tudja, nem találkozott volna-e hamarabb Ágnessel, nem közelített volna-e inkább végczéljához, melynek elérése most még a lehetetlenségek közé tartozott.

Szegény szív, csak tűrj, csak szenvedj, csak remélj – s talán mindez segít rajtad, s birtokodba keríti a legfőbb boldogságot. – De valóban szegény, megtört és sajnálatraméltó csak akkor leendesz, ha mindez egy csalódásokra következő szomorú -115- valósággal fog egyesítni; miután elvérzettél s kilehelted érzeményeid legszebbjeit.

*

Ily gondolatokba merülten érkezett vissza Kálmán a tanyára, – a felső terembe gyülve találta mind a lovasokat. Lehetetlen volt zavarodását eltitkolnia annyira, hogy azt egyes jobb pajtásai észre ne vették volna. Ő azonban lehangolt lelkületét gyógyulni még folyvást nem akaró sebének tulajdonítá egyedül.

A lágy időjárás még hetekig tartott s így természetes, hogy Kálmán is heteket töltött a vendéglak környékén. A folytonos mozgás s egészségének teljes helyreállítása jól hatottak néhány nap alatt annyira megrázkódtatott lelkületére. A szórakozás más gondolatoknak is utat nyitott. Jó kedve visszajött s nem ritkán túlzottnak is látszott. Ő mindig szorgalmas s ügyes lovas vadász volt, de most kétszeresen azzá lőn, mert szenvedélye a szívben talált nyugpontot, éltető erőt. – Ki szerelmes, az kettőztetett erőfeszítésre s bátorságra képes, mert fensőbb hatalom ragadja el s nem engedi, hogy az ész kicsinyded okoskodásai lecsillapítsák vére forrongását. -116-