XIX. (Egy kolostor romjai.)

Ha azon országúton, mely Marosi gerőfalvi lakása előtt elvezet, éjszak felé egy mértföldnyire haladunk, jobbra szűk völgy kapuja nyílik meg előttünk. Ennek mélyéből felénk rohanó hegyi patak sziklaormok által elszaggattatott habos árja, mielőtt az országút e pontjára épült hid alá ömlenék, két, hatalmasan ég felé tornyosuló sziklafal képzette szoroson át kénytelen utat törni magának.

E völgy annyira szűk, hogy a patak mellett vezető, majdnem egészen elhagyott úton itt-ott a földomlások miatt alig haladhat egy szekér veszély nélkül.

Mintha a polgárosodás világán túllépve a vad természet századok óta elhagyott határát érintenők, olynemű érzés fogja el a vándort, mikor lekanyarodva a síma országútról, a völgybe irányozza lépteit.

Végighaladva az egyenetlen köves úton, akaratlanul is a természet vadsága s az oldalunk mellett leömlő patak zúgása a közönséges élet határit túlszárnyaló képekkel tölti meg elménket. Természetessé válik előttünk, hogy Skóczia hasonjellemű vidékében alig találtatik ember, ki hitelt nem adna -117- egy rémes árnyvilág jeleneteinek, kinek képzelő tehetsége elég fogékony ne volna a lelkek, bűvös látványok ismeretlen s borzalomteljes világával foglalkozni, azoktól rettegni vagy reményleni s őket másrészről segítségül felhívni vagy kerülni.

Egy ideig haladva e veszélyes úton, a jobbunkon végignyuló hegyláncz kissé háttérbe szorul s katlant képez, melynek erdőségszegélyzette legmélyebb pontját őstekintetű lakház foglalja el. Külseje elhagyott, régi kolostor jellemű, mit még inkább kiemel a hegy oldalába épült kápolna, mely most is fennáll s az egész épület balszárnyát képezi.

A kolostornak többi még meglevő része majdnem az útig nyúlik, a természet képezte katlan üres része kertnek van felhasználva, az egészet terebélyes, tekintélyes erdőség sürűje környezi s rejti el a nagy világ kiváncsi szemei elől.

Az épület hosszas négyszög, melynek hátulsó része s a kápolnát képző balszárnya a hegyhez támaszkodik, míg jobb szárnya az útra, előrésze a kertre néz. Majdnem egészen elhagyatott állapotban korhadoz. Első tekintetre alig látszik lakhatónak, annyira kellemetlen s a mostani kényelem és csinosságalkotta eszmékkel ellentétet képező benyomást idéznek elé vakolatlan falai, roskadozó ajtai s a ház felső emeletének bagolyfészkekkel telt ablak nélküli szobái. Az egyedül szép, mi az újonnan érkezőnek feltünik, azon pont, melyen épült a kolostor. A körülünk ég felé emelkedő erdős hegylánczok, a rohanó patak hófehér habzása, az ezt környező sziklacsoportozatok s a kép közepét elfoglaló -118- romszerű kolostor, festészileg érdekes, nagyszerű, búskomor jellemű tájképet alkot.

A kertnek egyedüli dísze a friss pázsit s néhány százados tölgy- és hársfa; ezek tekintete mintegy komolyságra inti a könnyelműt, terebélyes árnyok pihenésre a fáradt vándort.

Átlépve e kis téren, ívalaku ajtóhoz érünk, mely kővel kirakott tornáczba vezet, e tornácz s az abból kinyúló néhány szoba egyedüli lakható része a nagy épületnek. Ezek belsejét vizsgálva, kettejét a birtokos lakszobáinak vagyunk kénytelenek tartani, itélve az elszórt könyvek, ruhák, fegyverek, képek, költői rendetlensége után. – A többi, ezekkel szomszédos helyiségek, úgy látszik, a cselédség lakását teszik.

Míg Marosi és neje, elhagyva az alföldi vadászok tanyáját, Pestfelé utaznak, mi keressük fel ez elhagyott romokat.

Az ősz – a természet élénkebb szépségeitől megfosztott évszaka még búskomorabb szinbe ölti a kolostor környékét. Ki először ér e pontra, mintegy lehetetlennek tartja, hogy mind e szomorúság közepett létezhetik élő lény, kinek habár ritkán – de mégis támadhatnak élénkebb szinezetű, kedélyes gondolatai, eszméi; csak elégedetlenség, szomorúság s bú tanyázhatnak e mohos falak között, e vad vidék völgyében.

Ha vizsgaszemekkel nézzük, a fölebb említett lakszobák egyikében fel- s alájáró férfi arczvonásait, aligha helyesnek s valónak nem leszünk kénytelenek tartani e hiedelmet. -119-

E férfi egész lényén elégedetlenség, életuntság s a gonoszszal némileg határos gúnyos arczkifejezés ömlik el. Nem szép reményekkel, nem is víg s derült képekkel látszott foglalkozni képzelőtehetsége; sőt a bosszú s harag gúnymosolyba foglalt képe az, melyet látása előidéz.

E romok birtokosa, kit most ily jellemű arczkifejezéssel találunk szobájában, nem más, mint régi ismerősünk, Örkényi Béla.

Két éve, hogy ősei ez elhagyott lakában letelepedett. Miért változott ez idő alatt egykori élczes, kedélyes jelleme búskomorrá s keserűvé, tulajdonkép s határozottan senki sem tudta. Rebesgették közelebbi ismerősei, hogy egy nőveli viszonya következtében lőn ily visszavonulttá s vaddá; mások egész mesét regéltek, mintha csalódott szerelem, megsértett hiúság volt volna okozója e rögtöni változásnak. Bárki mit higyen vagy meséljen róla, mi ismeretségünk első pillanatától fogva elégedetlen, epés kedélyűnek ismerjük őt s alig tudnók másnak képzelni.

Fel- s alájárva ilyforma párbeszédet folytatott önmagával:

– Tehát csakugyan elutaztak, czélom el volna érve e részben. Sajnálom, hogy Gyula Pestig kiséri, ez mintegy eltérés legalább pillanatnyira azon úttól, melybe én őt lassankint bevezettem. Terveimre nézve ez együttutazás veszélyes lehet, mert olynemű jellemre, milyen Marosié, hely- s levegőváltoztatás nagy hatással lehet. Mit Ágnes régóta nem bírt elérni, kissé szívesebb és szeretetreméltóbb -120- bánásmóddal most tán elérheti, s ez, ha mást nem vonz is maga után, mindenesetre ismét hosszú időre leend képes szilárdítani e nőnek Gyula iránti szerelmét. De bizzunk Marosi kifáradt, minden költőiségből vagy nagyobb fölindulásból már kifogyott jellemében. Hiszem s reménylem, hogy most is örvend már a jövő télnek, mikor majd háborítatlanul s nem kínozva egy nő alkalmatlan szerelme által, függetlenül s kényelemmel élhet, mitsem gondolva a világ s ismerősei véleményével.

Nemde ez azon irány, melyet a nélkül, hogy maga észrevette volna, de melyre szerencsémre nagyon is fogékony, eléje szabtam? Nemde ő volt az első, ki elpanaszolta neje bús, feszült eszméi, költői s ábrándos szerelme okozta házi gondjait, ez által mintegy önmaga adva irányt gondolatimnak, melyek örömmel találkoznak most s bármikor is egy szép egyezség felbomlásával, minden szerelmi boldogság semmisülésével.

Az emberi természet rosszasága leginkább akkor fejlődik, midőn azt, mit tőlünk a sors vagy az emberek szívtelensége megtagadott, mások birtokában látjuk. Ha nekem nem juthatott osztályrészül boldogító szerelem, miért birhassák azt mások, vagy ha élvezik, miért ne raboljam el azt, mitől engem oly hitetlenül megfosztottak? Sokszor mintegy borzadok önmagamtól, de valahányszor lelkem s kedélyem állapotát összehasonlítom annak tetteivel, ki mindennek okozója, még jónak és szelidnek tapasztalom mindazt, mit érzek és cselekszem.

Nem választhattam jobb tanyát magamnak őseim -121- ez elhagyott lakánál; valahányszor e romok között fel- s alálépdegélek, úgy érzem, mintha magam is rom volnék. – Minden, mi költői, mi szép s víg volt, kihalt kedélyemből, a négy falon kívül nem maradt egyéb e roskadozni nem akaró testnél; ez megmaradt, hogy megmutassa a világnak, miszerint a test élhet még, bár kihalt belőle a lélek, megbosszulandó e fél halált.

Még egy ideig folytatva sétáját Béla, az ablakhoz lépett, mely a háza előtti kis kertre nyilt.

– Mily szomorú és zordon időjárásunk, szóla önmagához, – hasonlít szívem állapotához. Meg fogja-e a tavasz változtatni mindezt? teremt-e életet ott, hol most halotti csend uralkodik? Vajjon felenged-e akkorára lelkem is? alig hiszem, hogy az évek óta dermedő jégréteg oly rögtön olvadásnak indulhasson.

E pillanatban a kert roskadozó kapuján izmos öreg parasztember lépett be s egyenesen a ház ajtaja felé tartott.

Béla megrántva a csengetyűt, belépő inasának parancsolá, hogy tudná meg, mit akar az idegen.

Kis idő mulva a visszatért legény ily választ hozott:

– Szolgálatot keres, erdőcsősz volt s mostani urát odahagyta, mert nem tud egyezni feljebbvalóival.

– Kinél szolgált?

– Itt a szomszédban N. uraságnál.

– Mondd meg neki, hogy nincs nálam üres hely.

– Azt úgyis tudja, csak arra kéri méltóságodat, -122- ha lehetne, ajánlaná őt gróf Marosinak, mert egyik legkedvesebb csősze nem rég halt meg.

– Azt nem tehetem mindaddig, míg nem tudom, miféle ember; jól végzé-e kötelességét, szorgalmatos s józan viseletű-e?

– Azért kezeskedem, – mond az inas – hogy jó cseléd, az egész szomszédság olyannak ismeri, józan ember s jó gazda. Családja is van, lánya pedig legszebb az egész vidéken, nincs párja a székelységen, – azelőtt oláhok voltak, de már évek óta megmagyarosodtak köztünk.

– Ne fecsegj annyit, ha visszaérkezik a gróf, majd szólok vele. Ha lehet, megszerzem számára a megürült állomást.

*

– Úgy látszik, a sors intése ez, folytatá Béla, miután maga maradt, – használjuk fel, talán e csekély körülmény is előmozdítandja terveim valósulhatását. – Gyulának kedves vadászlakában most nincs felügyelő; – hátha épen oda teszi ez embert; sokat jár oda, napokat tölt a hegyek között, élvezve a vadászatot; a csősz lánya hires szépség, miért ne tetszenék meg Gyulának, miért ne jutna e szerény lánykának ama nagyszerű szerep, mintegy örökös választófalat képezni Gyula s Ágnes között, – föllépni, mint a bosszú angyala. A nőknél, alig gondolattávolságnyira egymástól szerelem és gyűlölség létezik; de gyűlölni hosszasan nem szoktak, nekik szerelem az életök. – Ágnes szerelem nélkül alig élhet, erről meg vagyok győződve.

*

-123-

Mintha jobb kedv ömlött volna el egyszerre e gondolatok után Béla kedélyén; mitsem gondolva a zordon, szeles idővel, puskát vőn vállára s kiindulva, egyenesen a hegyes erdőségnek tartott. A jó kedv, valamint a szomorúság mozgást, változékonyságot óhajt, a mint épen vagy elfojtani, vagy fesztelenül szabadon kívánja bocsátani keble érzeményeit. -124-