XXXVIII. (Az alföldi vadászok tanyája.)

Az 1853-dik évi november hó első napjaiban s így tehát öt hónappal azok után, melyekről az utolsó fejezetben szólottunk, élénk jelenet tárul fel szemeink előtt az alföldi térségen.

Zöld gyeptenger terül el előttünk; jobbra a messze homályban ültetvény látszik, mögötte az alföldi vadászok tanyája mellék-épületeivel, balra megmérhetlen lapály néhány majorral s nagyobb tanyával.

A gyep szelid dombok-alkotta völgyében, égnek emelkedő két kútágas közelében, áll a zöld kabátos arany hajtókás vadászmester, kezében ostort tartva; lábai mellett nevet a meredt nyul, körülötte harmincz tarka kopó nyujtódzik, liheg s marakodik a fárasztó futás után, lesve zsarnokuk ama nehezen várt szavait, melyek kimondása után prédául odadobatik az agyonhajtott vad.

Huszonnégy lovas tágas kört képez a falka körül. Részint gyalog járkálva és szivarra gyujtva jártatják lovaikat, vagy lovon ülve, de eleresztve paripáik kantárszárait, beszélgetnek s vitatják a megtett hajtás szebb jeleneteit, érdemeit.

A párolgó lovak sebes lélekzete, leeresztett fejjel -287- pihenve nézvén a körülöttük történőket, – élő bizonysága a nap nagyszerű fáradalmainak; lovászaik e nemes állatokat simogatva, mondottak köszönetet bátor s fáradhatlan viseletökért.

Az időjárás ködös homálya e képet valóságos, eredeti, páratlan szépségű vadászábrázolattá egészíté ki, milyenekkel csak Anglia ködlepte szigetén találkozhatunk.

Alkonyodott, midőn oszlani kezde a társaság, – egyes kisebb csoportok képződtek s vagy ügetve, vagy lépést tartottak a tanya felé.

Kettő a vadászok közül gyalog maradt s lovaikat vezetve, indultak társaik után.

E vadászok ismerőseink, mert nem mások, mint gróf Marosi Gyulának a lőrinczi erdőben látott két tanuja.

– Nagyon szeretem, – mondá a fiatalabbik s piros arczú, – hogy végre itt vagyok; alig vártam, hogy ismét közöttetek lehessek.

– Én is ugyanezt tartom, mert magam is csak tegnap este értem ide, s mi szerencse, váratlan a mostani szárazságban, hogy ily nagyszerű s tökéletesen keresztülvitt hajtással nyithattuk meg idei vadászatainkat.

– Mily jól esik az embernek – ennyi pajtás között lehetni, miután hónapokig idegen arczoknál egyebet nem láthatánk.

– Te külföldön járván, természetes, hogy ritkán, vagy soha nem lehettél ismerősökkel; de hidd el, én, ki nyáron által fontos dolgaim miatt M… megye hegyei között voltam kénytelen tartózkodni, -288- mintha a Kaukázust jártam volna be, annyira elszigetelt volt helyzetem, annyira keveset tudok mindarról, mi a nagy világon történt.

– Mikor utoljára kaptam hírt felőlük, akkor Ágnes már jobban levőnek s veszedelmen kivülinek mondatott az orvosok által. Gyula pedig fönnjárt s üdülni kezdett, de karját még nem mozdíthatta.

– Hát Kálmánról mit hallottál?

– Mióta együtt voltunk Pesten, s ügyvédével szólottunk dolgairól, szót sem.

– Rendkivül hátra vagy, e szerint én, ki azóta nem voltam honn, nagyon sok ujságot mondhatok neked, meg fog lepni híreim váratlan sokasága. De jobb lesz, ha lóra ülünk, mert nagyon elkésünk.

– Nem bánom, hanem adj előbb egy szivart.

Midőn a két vadász lovon volt s lépést haladott egymás mellett, a fiatalabbik így kezde regélni:

Ezelőtt három héttel utaztam keresztül Drezdán; bizonyos körülmény, mely e tárgyra nem tartozik, tartóztata s nekem három hosszú napot kelle mulatnom a szászok fővárosában. Hosszú napot, mondom, mert az csinos, de nagyon unalmas város; – alig tudtam mihez fogni, miután többször utazván már arra, nevezetességeit mind megnéztem vala már.

Egy délután nagyon szelid őszi meleg nap volt, s minthogy Drezda környéke bővölködik szép tájképekben, magam is elindultam gyalog az uj városon keresztül Losvicz felé. E kis falu az Elbe dombos partján fekszik, – melynek szomszédságában -289- vannak ama kellemes fekvésű szőlőhegyek, a drezdaiak nyári lakaival.

Felséges kilátás nyílik e dombokról az alattuk folyó Elbére, a fővárosra s a szász Svájcz nem távol mutatkozó hegylánczára; szinte jó kedvem kerekedett magányomban s elhagyván a falut, a szőlőhegyek közé folytatám sétámat.

Örömmel néztem az egyes igen csinosan épült s rendesen tartott falusi lakokat, melyeknek erkélyén víg körben ültek együtt azok lakosai, élvezendők a meleg őszi nap kellemeit. Két, egymás közelében fekvő olasz izlés szerint épült villa előtt elhaladván, – feltünt előttem, miszerint e két épület egészen egyenlő, modorra, nagyságra, fekvésre nézve, összehasonlítva mindkettőt, megvallom, ezt gondolám: e két lak két szerelmes számára építve, mily kellemes volna, ha az egyikben én s a másikban szeretőm lakhatnék.

– Nincs rossz izlésed, vága közbe pajtásom, s látszik, hogy bárhol jársz is, mindig a régi maradsz, örökké szerelem és szeretőd az, mi foglalkoztat; nemde, azon fontos ügy, mely miatt több napokat Drezdában kelle várakoznod, szinte ily jellemű volt?

– Csalatkozol, nagyon prozaikus dolgaim voltak, de ne zavard elbeszélésem fonalát megjegyzéseiddel. – Alig mentem el a kis házak egyike előtt, s nekem úgy tetszett, mintha valaki nevemet hangoztatná. Eleinte azt hivém, hogy csalatkozom, talán csak fülem cseng, de miután kétszer-háromszor ismételve ugyanazt hallottam, a házak egyike -290- felé fordulék s képzeld, mit láték? A szobákból az erkélyre vezető ajtóban áll Kálmán és Ágnes karöltve, s felém intve kendővel, szólítának nevemen. – Mintha álom volna mindaz, mit látok, annyira meg voltam zavarodva, s hogy meggyőződjem e látvány valóságáról, siettem a tündéri jelenet felé. Odaérvén, csakugyan láttam, hogy valóság Kálmán és Ágnes együtt- s ittléte.

– Csudálkozol, nemde, hogy itt látsz, – mondá Kálmán felém sietve s jobbját nyujtva.

– Megvallom, pajtás, első pillanatban nem hittem szemeimnek, alig vagyok képes kifejezni, mennyire örvendek, hogy itt talállak egyesítve Ágnes grófnéval.

– Örülni fog Ágnes, hogy láthat.

S karom ragadva Marosiné felé vezetett, ki betegsége óta talán még szebb, mint azelőtt; arczának bizonyos földöntúli búskomor s mégis örömtől sugárzó kifejezése van; halvány arcza még inkább kiemeli szemei villanyosságát s fekete haja tömör sűrűségét.

– Rendkívül örvendek, – mondá, mikor az erkélyre értem – hogy találkozunk, nem is képzeli, mióta nem láttam, mily boldoggá lettem.

– Higgye meg a grófné, – felelém, e kedves őszintesége által meghatott hangon – alig találkozik egy ismerősei s barátai között, kit inkább boldogít e vallomása, mint engem, mert két barátomat egyszerre látom szerencsésnek annyi bú után.

– Hogy tetszenek egyenlő kis lakaink, – kérdé -291- Ágnes; – esetleg mindkettőt kibérelhettük, ebben én, a másikban Kálmán lakik, de nem sokáig fogunk már itt maradni, mondá, mosolygó arczkifejezéssel tekintve Kálmánra.

Imént mondám, hogy mintegy előérzetem sugalta, hogy két szerelmes lény tanyázik e csinos villában s az egész estét eltöltöttem e két ember társaságában, megtudván, mint kerültek össze s mint egyenlítette ki a sors hatalma mindazt, mi örökre elveszettnek látszott.

Kálmán csakugyan, a mint hirlelék, elindult volt Hamburgból. A hajó, melyre szállott volt, első nap nagy szélvészszel küzdött s gépezete szétzúzatott; csak nagy bajjal érhetett kikötőbe, hogy ott néhány nap alatt helyreállítva a történt kárt, tovább vitorlázzon. – Kálmán elmondá, mi nehezen vált meg hazájától s világrészünktől; sokszor már vissza akart térni s mindannyiszor eszébe juta Ágnes s akkor úgy látszott, mintha nem szeretve általa, mitsem vesztene, – az ő szívén kivül alig volt valami, minek viszontlátása vagy ujabbi bírhatása megörvendeztethetné. – Gyermeki elgyengülésnek tartván kedélye ez igen természetes állapotját, felcsigázta férfiasabb érzelmeit s Hamburgban maradt, míg hajóra nem szállhatott.

A kikötőben mulatván néhány nap – épen búcsuleveleket irt pajtásihoz, midőn ügyvéde belép, ki Hamburgban megtudván, hogy azon hajó, melyen valószinüleg elindult Kálmán, nem sülyedt el, hanem N. kikötőbe menekedett, – sietett fölkeresni szeretett Kálmánját. -292-

Kimondhatlan nagy volt Kálmán öröme, mert érezte, hogy rendkivülieknek kelle történnie.

Ügyvéde rövid szavakban elmondá, mi különös s valóban érdekes módon jutott ama pénz birtokába, mely által jószágait megmentette. Elmondá Kálmánnak, hogy most tőle függ, vajjon vissza szándékozik-e hazájába, vagy nem. Kérte: ne engedjen szerelmi búskomorságának annyira s gondolja meg, hogy már csak köszönet jeléül azok iránt, kik szivesek voltak rajta segíteni, legalább egy időre keresse fel ujra hazáját; később utazhatik és szórakozást szerezve elérheti mindazt, mi után most sóvárog.

Kálmán azon kérdésére: ki volna az, ki titkon segíti, az ügyvéd nem tudott felelni, mert eddigelé maga sem tudta.

Néhány órai tanácskozásnak az lőn eredménye, hogy Kálmán megigérte, miszerint Drezdába menend, mert tovább úgy sem juthatott volna hamis útlevele miatt. Míg ő a szászok fővárosában mulat, addig ügyvéde dolgait rendbeszedve, reméli, hogy rövid idő alatt kiszerzendi számára az engedélyt, melynél fogva büntetlenül térhet vissza hazájába.

Néhány nap mulva Kálmán Drezdában s ügyvéde ismét Pesten volt. Egyik fő főczélja vala megtudni, ki az, kit annyira érdekel Kálmán sorsa. Kémei által megtudván azt, egyszersmind arról is értesült, mi Pesten Ágnessel és Ágnes körül történt, mióta távozott Kálmán. Ezidő tájban Ágnes – férjének párviadala után – épen nagyon rosszul volt, s az ügyvéd tekintetbe véve azt, szót sem irt urának. -293- Ágnes mintegy csuda által megmenekült; – alig, hogy megtudta azt az ügyvéd, azonnal megirta Kálmánnak, ki segítette őt s mik történtek; meg még különösen azt is, hogy tudja, miszerint Ágnes elhatározta, elválni gróf Marositól.

Az ügyvéd nem tudta bizonyossággal, csak gyanította, mennyire boldoggá teendik e sorok Zendyt. Tudta, hogy szerelmes, tudta, hogy e szerencsétlen szerelem oka minden bajának, hogy kit szeret, azt csak most kezdé gyanítani, s átlátta azt is, hogy csak az volt oka Kálmán eddigi bújának, mikép Ágnesnek kötelessége volt kerülni mindent, mi világos magyarázatot vonhatott volna maga után.

Most már nem késett Kálmán s irt Ágnesnek, megvallva szerelmét, megkérte kezét.

E levél olvasása óta Ágnes észrevehetőleg üdülni kezde; nem is tartott sokáig s igenlő sorait ő maga követte s azóta Drezdában mulat a szerencsés mátkapár. Épen az nap, mikor nálok mulattam, kapta meg Kálmán engedélyét, melynél fogva visszatérhet hazájába. Ágnes pedig minden perczben várja pere végitéletét. Ezután össze fognak kelni, mi azóta talán meg is történt már, – s a jövő telet külföldön töltendik, még emlékeit is megsemmisítendők a bú- s bánatteljes multnak. – Mióta élek, barátom, még nem láttam két ily boldog embert; hidd el, oly jól éreztem magamat, szinte nehezemre esett, mikor este bucsuzva magam ballagtam a város felé.

– Hát Marosi hol van? – kérdé a második vadász.

– Marosi felgyógyulása után minden áron kibékülni -294- kivánt nejével, mi természetesen azok után, mik történtek, lehetetlen volt. A válóper kezdete óta Gerőfalván van, mondják, nagy hatással volt lelkére az egész történet, alig lehet reáismerni, annyira megvénült.

– E szépen kezdett házasság felbomlásának egyedül a férj volt oka, mint ez többnyire lenni szokott. Nem csudáltam volna, ha már régen megunja vala Ágnes Gyulát, miután tapasztalta, mennyire elhanyagolja őt. E nőnél győzött ama erkölcsi alapra fektetett kötelességérzet és szíve határtalan jósága; ha kissé elsikamlik, a világ rossz, könnyelmű asszonynak tartja s mi jogtalan lett volna itélete, azt mi tudhatjuk csak, kik ismerjük egykori viszonyait is! Mi sok lelki erő s mi temérdek áldozat s megadásra volt szüksége, hogy megmaradhasson az egyedül igaz úton.

Míg a két vadász beszélgetve haladott, nem ügyelvén arra, vajjon az igaz úton járnak-e, a köd mindinkább sűrűbb lőn, míg végre alig lehete még néhány lépés távolságra látni s kivenni a legközelebb fekvő tárgyakat.

– Nem is vettük észre beszélgetésbe merülten, – mondá a fiatalabbik – hogy a köd mennyivel sűrűbb, mint azelőtt. Nem tudom, nem tévedtünk-e el, egy éve, hogy nem jártam e vidéken, alig tudom, hol vagyok.

A két lovas megállapodván, mennyire lehetséges volt, tanyájok irányát keresték; alig okoskodtak néhány perczig, s távolból a köd mögül harangszó hallatszott. -295-

– Hallod-e, – folytatá az idősebbik – már észrevették, hogy elkésvén, könnyen eltévedhetünk s meghuzták a vészharangot. A mint látom azonban s itélve a harangszó után, legjobb lesz, ha kissé balra tartva kezdünk ügetni, úgy is fázom.

Nem tartott sokáig, s a két lovas megtalálván az igaz utat, elérte az alföldi vadászok tanyáját.

Leszállva fáradt lovaikról s azokat lovászaiknak átadva, felsiettek a nappali terembe.

Alig látták meg pajtásaik s mind feléjök jőve, részint kaczagva, részint pedig korholva a két könnyelműt, mert ütött már az ebéd órája.

A vészharang helyett megkondult tehát az ebédre hivó harang s negyedóra mulva együtt volt a víg s fesztelen társaság.

Egy éve, hogy szinte ezen a vidéken s e tanyán ismerkedett meg Kálmán Ágnessel; ki hitte volna akkor, hogy valaha még egymáséi lesznek.

Mi sok történt azóta; hány aggasztó, szomorú pillanatok özönével nem kelle megváltaniok jelen boldogságukat!

Az alföldi vadászok megtudván ebéd fölött társuk most már boldog sorsát, rendkivül megörültek. Első felköszöntés volt a hiányzó pajtás s mátkája – most talán már neje – egészségére, azon reményben, mondá a szónok, hogy Ágnes szerelme Kálmánt nemcsak a hazának, hanem e tanyának is vissza fogja adni, ha most nem is, legalább jövőben.

– Hallod-e… meghúzták a vészharangot.

-296-

-297-