BEFEJEZÉS.

Pipiske a katasztrófából, melybe a viszonyok sodorták volt, egy súlyos betegségen át gázolt vissza az életbe. Viknyédy, a ki a Duna hullámaiból kimentette, hiven virrasztott a szerencsétlen leány betegsége felett s ünnepet ült, midőn a veszedelem lemult róla. Bár maga sem volt a kis korcsmában, a szerelem leleményessé tette s gyöngéd udvarlásával kellemessé, sőt édessé tudta tenni Pipiske rekonvaleszcenciája napjait. A tél enyhén kezdődött. A Rákos ligete bokrainak védelme alatt kiváncsi virágocskák első álmukból felébredve kidugták fejöket. Viknyédy a kiváncsiakat fölkereste s csokorba kötözte. S egyszer, mikor nem talált ilyen virágot, csak apró csipkés füveket szedegetett, s ezekkel kötötte bokrétába egy meghervadt szegfűcsokrocskát. Pipiske, mikor ezt átvette, mélyen elpirult, Viknyédy pedig a pirulásért hálából megcsókolta a szép lány kezét.

Ez mind a rákosuti korcsmaházban történt, a hol Pipiske egy kis szobát kapott, Viknyédy pedig egy másik szobában egy zugot. De milyen királyi idő volt az ennek az ép lelkű fiatal embernek! Úgy tetszett neki, hogy most éli fiatalsága aranyos napjait. -359-

Igy találta őket Béla, mikor fogságából hazatért. Roppant ölelésekkel, roppant sok csókkal fogadták őt, hanem beszélni nem tudtak. Mintha valami megmondani valójok lett volna, a mit azonban nem mertek megmondani. Szerencsére Bélának nagy gondja volt, a mely miatt csakhamar el is hagyta őket. Hogy mi, azt nem mondotta meg.

Mi tudjuk. Atyját akarta fölkeresni, fölhozni a napvilágra, az életre, gyermekei közé. Tudta is már a módját, hogy hogyan. Eszébe jutott a hangyák országútja a falon, s eszébe jutott a hangyás ember az Olzingerből. Az Olzinger korcsmájabeli hangyák az ő apja hangyái. Ott van a kulcsa annak, hogy miképen férjen szerencsétlen atyjához. Odament tehát s napokig leste, várta, míg a hangyabarát végre megjelent, megkopogtatta a földet. Az apró fekete sereg kitódult a lyukakból, emberünk sót hintett nekik, meg cukrot, aztán valamely fehér lisztfélével beporozta a kicsi postásokat.

Igen, ez a jel arra, hogy valami átadni való van, a hangyás ember ott lenn a föld alatt megjelen egy bizonyos helyen s átveszi, a mit adnak neki.

Béla benső izgalommal tette jobbját a hangyakedvelő vállára.

– Uram, csak ketten vagyunk itt, lehet önnel beszélni bizalmasan, vagy máshova menjünk?

– Mit akar ön? – feleli a másik elhárítólag. – Nekem nincs önnel mit beszélnem.

– Nyugodjék meg, nem vagyok rendőr.

A hangyás felugrott.

– Ön láthatja – folytatá Béla, – hogy ismerem -360- önt; de ismétlem, tőlem nincs oka tartani. Én egy szolgálatot kérek öntől.

A hangyás visszaült helyére.

– Hogy teljesen nyugodt legyen, megmondhatom önnek, hogy tudom, mért van itt, tudom, mi célból idézte ki s mi végre hintette be hangyáit. Én voltam oda lenn! Láttam azt a hangyabolyt, jártam a helyiségekben, a hova önök a holmit szállítják. De ha önöknek vesztét akarnám, akkor nem jöttem volna egyedül ide, hanem emberekkel, a kik önt elfognák.

– Mit akar hát tőlem?

– Hirt arról az öregről, a ki oda lent van.

– Mit akar vele?

– Fel akarom hozni a napvilágra.

A tolvaj megrázta fejét.

– Nincs önnek arra hatalma.

– Van!

– Szeretném ismerni.

– Fia vagyok e boldogtalannak! – mondja Béla, ki már alig tudta magát az ideges sirástól megtartóztatni s egy pillanatra az asztalra borult, hogy magához térjen. Azután folytatá:

– Fia vagyok, rég elvesztettem szegényt, most jöttem nyomára! Senki sem született oly megátalkodottnak, hogy ez a dolog szívéhez ne férkőzzék, ön sem, és ön ma, mikor átadni valója lesz az öregnek, elvisz magával engem hozzá.

– Az lehetetlen.

– Kényszeríteni fogom.

– Nem lehetséges. -361-

– Nyomukra viszem a rendőrséget!

– Gyermekség! ön jót kér tőlem és fenyeget!

– Igaz, bocsásson meg, de úgy fel vagyok indulva –

– Látom, azért hallgasson rám. Én már hetek óta nem voltam oda lent, de ma csakugyan én is lemegyek, de nem egyedül. Ha ön fenyegetésével arra kényszerít bennünket, hogy magunkkal vigyük, mi igen szivesen levisszük, de – ön onnan nem fog többé visszajönni!

– Oh gonoszság! Ez nem jutott eszembe!

– Gondoljon ki mást. Én, ha lehet, szivesen teszek önnek valamely szolgálatot. Gondoljon ki mást.

– De mit! Istenem, de mit?

– Irjon az öregnek levelet.

– Átadja neki?

– Átadom.

– Ha a szívembe látna, bizonyosan átadná!

– Csak tolvaj vagyok, de azért ember vagyok. Át fogom adni, át fogom adni az ön levelét.

Másnap ugyanott találkozott a két ember.

Béla kinos nyugtalansággal foglalt mellette helyet.

A tolvaj zsebébe nyult s odaadta a fiatal embernek – saját levelét.

– Hogyan – mond Béla, – hisz ez az én levelem!

– Az!

– Nos? Ön nem adta át? -362-

– Nem adtam át.

– Mért nem adta át?

– Nem lehetett.

– Ön nem volt odalenn?

– Ott voltam.

– Beszéljen az ég szerelmére! Társai eltiltották? Nem volt alkalma? Vagy mást gondolt? Szóljon, mondja.

– Egyik sem ebből.

– Hát mi, beszéljen, kérem.

– Az öreg – meghalt.

– Meghalt! s Béla rémülten felállott. Azután két kezét a tolvaj vállára tette.

– Ember, te megcsalsz engemet! – kiáltá fojtott hangon.

A tolvaj megfogta acélos kézzel Béla két kezét s levette válláról. Aztán maga is felállt s így szólt:

– Az isten elvette vagyonomat, elvette feleségemet, elvette gyermekemet és nyomorra vetett, a nyomor a bűnre vitt. Százszorozódjék meg nyomorom és bűnöm, ha eszembe jut valaha, hogy egy szerető gyermek szívével gyötrelmes játékot üzzek. Ott van eltemetve a hangyabolyban, a melyet őrizett…

Béla, kinek e szókra a szemei megteltek könynyel, megrázta a tolvaj kezét s fuldokolva mondá:

– Hiszek önnek, köszönöm!

S ezzel kitántorgott Olzinger vendéglőjéből.

Tavasz felé járt az idő, a nap ragyogott, a kedélyek ragyogtak, a természet ébredett, a szabadság -363- ideje hasadni kezdett, az ajkon dal, a szemekben kedv, a kitárt ablakon nyiló virág, az utcákon hangos nép: élet, pezsgés, tarkaság volt mindenütt…

Hát még abban a szobában, a hol egy párocska szerelmesen egymáshoz simulva hallgatja az utcák zsongását…

Hát még abban a kocsiban, a mely az utcán tovarobog s tova szállit egy másik párt, a mely saját szíve dobogásától nem hallja az utczák zaját.

És a párt, a mely a szobában enyeleg, a csengetyű éles szava zavarja meg.

A kis szőke fejű asszonyka felugrik és kisiet beereszteni, a ki kopog. Istenem nemcsak az ajtón, a szívén is beereszti, olyan boldog.

De bezzeg eláll a szive, mikor előtte állanak a jövevények: Pipiske egy szép barna úr karján.

– Nini Pipiske kisasszony!

– Nini, Klemmi kisasszony!

– Én Celesztin urat keresem!

– Itthon van ő is.

– Hogyan, ő!

– Igen, a férjem!

– Jesszus! Ez meg Viknyédy Géza, a vőlegényem.

A sok felkiáltásra Celesztin úr is kijött.

Hogy hogyan borultak egymásra, hogy sírtak, hogy nevettek, hogy csüggtek most egymás ajkán, most egymás nyakán, mind a négyen, a kik viszontagságaikért boldogsággal jutalmaztattak: azt már minek mondanám hosszasan tovább? -364-

Itt, a hol boldogságban uszva hagyhatom őket, legkönnyebben bucsuzom el tőlök örökre s azt hiszem olvasóim, közül is mindazok, a kik – mint én – megszerették történetem ez igénytelen alakjait…

… S így vége van a történetemnek. De ha az ajk elhallgat is, a munka meg nem áll. A fiatal munkás nemzedék ideje elérkezett, itt van. Isten áldása legyen szándékjokon, siker a lábuk nyomában, hogy éljen és virágozzék a nemzet s szüljön magának megszámlálhatatlan időkön által új meg új nemzedéket, áldozni az igaz oltáron, az ő oltárukon!