XXXIII. FEJEZET. (A legnagyobb bolond.)

Béla pere nem tartott nagyon sokáig. Az összeesküvésben, mely Viknyédy elfogott levele folytán üldözés tárgya lett, nem lehetett ugyan a részességet reá bizonyítani, azonban mint egy titkos politikai társaság elnöke és mint a ki az utcai zendülésben tettleges részt vett Szanday Elemér gróffal benső összeköttetésben levőnek találtatott, elitéltetett s el is szállíttatott egy osztrák várba.

E helyen azonban nem sokáig volt. Mi ismét útközben találjuk őt. Maga sem tudja, hova viszik, de gyanítja, hogy más hely jelöltetett ki számára, a hol a rászabott büntetés idejét eltöltenie kell.

De nagy volt a csodálkozása, midőn egy göröngyös utcáju kis városka és komor várfalak helyett egy nagy város zaján kocsikáztatták keresztül, egy nagy palota előtt állt, s egy fényes aranyos előszobában állapodott meg.

A tiszt, a ki hozta, s a tiszt, a ki fogadta, egy pár szót váltottak, s az utóbbi egy ajtón keresztül eltünt. Csakhamar megjelent azonban s ugyanazon az ajtón át egy szomszéd szobába bocsátotta be Bélát. -350-

E szobában egy szálas, feketébe öltözött úr fogadta, kezében egy irománycsomóval.

– Fiatal ember, hogy hivják önt?

– Csongor Bélának.

– Tudja-e, hogy hol van?

– Nem tudom.

– Ismer-e engemet?

– Nem ismerem.

– Sohasem is látott?

– Nem tudom.

– Mért nem tudja?

– Nem vagyok benne bizonyos.

– Mi hozza e tekintetben zavarba?

– Az arca – uraságod arca oly ismerős.

– Talán hasonlítok valakihez, a kit ön ismer?

– Valakihez, a kit én nem ismerek.

– Csakugyan úgy van. Hasonlítok valakihez. Maradjunk meg e mellett. Ön tehát nem tudja, hol van, ehhez képest nem is tudhatja, miért van itt. Az első nem fontos, az utóbbit meg fogja tudni. Önt nem mindig hivták Csongor Bélának?

– Nem. Eredeti nevem Gerber Adalbert.

– Mért vette fel ön új nevét?

– Engem felvett egy új haza, én felvettem ez új hazát új nevem által.

– Nem lett volna-e ön ép az a fia e hazának, ha nem veszi is föl e nevet?

– Kétségkivül, az lettem volna.

– És mért cserélte fel ön mégis apja nevét idegennel?

– Óh uram, a csatlós gazdája, a lovag is hölgye -351- szineit veszi föl. A minek az ember a szivét odaadta, azzal kérkedni is szeret. Nem elég valaminek lenni, látszani is kell annak! Ez csekély dolog nemzeteknél, melyek gazdagok, nagyok és szabadok, s adhatnak másnak is a fölöslegökből. De fiává lenni egy hazának, a mely szegény, kicsiny és rab, nem titkos szerelemmel kell, hanem nyilván, példaképen. A ki kész vagyok e hazáért mindenemet odaadni, exisztenciámat, életemet: ne adnám atyámtól reám maradt nevemet, mikor belátom, hogy minden ily névvel e hazának erkölcsi tőkéje, lételének föltétele, igazainak ereje gyarapszik? Úgy érzem, hogy a kik szükség nélkül vonakodnak idegen hangzásu nevöket ilyképen fölcserélni, csak félszivvel szeretik boldogtalan hazájokat.

– Önnek ez érzelmeiben nem sokan osztoznak.

– Most, e sötét időben. Az emberek ilyet nagy meggyőződésből ritkábban kezdenek. Ellenben példából, divatból igen könnyen megcselekesznek. Az ilyen dolog azért sürübben fordul elő a szerencse napjaiban, mint a szomorú időben.

– Végre is a név nem tesz ki semmit.

– Semmit, azt nem lehet mondani, semmi irányban sem. Mert ha a haza egy nagy és hű fia neve bármely hangzásu is, azért az a hű és nagy fiú sem kevésbbé hű, sem kevésbbé nagy nem lesz. Legfölebb a neve lesz alkalmatlanabb a magyar ajknak, mintha jó magyar név volna. Hanem a hazának nem csupa nagy fia van s ha hűtelen nincsen is, de százezrek hűsége forgalmon kivül van, hogy úgy mondjam. Szóval, próbára nem kerül. Mint -352- polgárok a sokaságban élnek, mozognak és halnak el. Nevök csak a fejfán kerül nagyobb nyilvánosság elé. E százezrek, e tömegek bélyege, ismérve, minősítése az a név, a melyen egymást szólítják, egymásról beszélnek, a mely szerint ismeretlenek, idegenek őket osztályozzák. Hogy ne volna a hazafira nézve fontos és kivánatos dolog, hogy minden magyar szívnek, minden magyar elmének, minden magyar léleknek az a név, melyre – ha mondják – megfordul; melynek becsületét őrzi, szeplőtlenségét védi; melynek leirásával magát kötelezi; melyet, ha kiválik a tömegből – a közszeretetnek, a maradéknak örök emlékezetül átad, az a név jelölje és hirdesse a fajt, mely szülte őt a maga dicsőségére, halhatatlansága osztályosának. Nekem úgy tetszik, mert nagy nemzetek sorsa mutatja a legnagyobbak mulandóságát is: nekem úgy tetszik, hogy minden egyes ember, a ki idegen hangzásu nevét fölcseréli magyarral, e nemzet fennállásának idejét egy-egy generációval megtoldotta. Gondolja meg az érzést, melyet ez a tudat az embernek ád!

Az úr, a ki Bélát ekkép examinálta, mintha kissé elgondolkozott volna e beszéden. Csakhamar azonban folytatta kérdéseit.

– Nem találja ön különösnek, hogy ezt a szokást más nemzetek körében nem lehet így kifejlődve feltalálni?

– Különösnek épen nem, de jellemzőnek igen, jellemzőnek a magyar fajra nézve, mely vonz, mint a mágnes. De csak a jó ércet vonzza, a vasat. -353- Van más becses érc is a világon, de ezzel a legbecsesebb tulajdonsággal nem bír.

– És arra nem gondolt soha, hogy a névcserével vesztenie is lehetne?

– Mit?

– Először is régi hazáját.

– Hazát nem veszíthet az ember, ép oly kevéssé mint szülőt. A ki egyszer a haza fogalmát felvette tudalmába, az ott meg is tartja mindhalálig, ha szeretete tárgya lett a haza. Én Magyarországot tanultam meg szeretni mint hazámat, más hazám nincsen.

– Jó, tehát más értéket.

– Semmiről sem tudok.

– Ime, itt van egy végrendelet másolata. A végrendelkező az ön régi nevét viseli. Vagyonát a legnagyobb bolondnak hagyta. Itt van egy beadvány az ön nevében is, mely szerint a hagyaték Gerber Adalbertet és Idát illeti, mert a vagyon atyjuk vagyona volt.

Béla izgatottan hallgatta a beszélőt s egy pillantást vetett a felmutatott okiratokra. A Viknyédy viszontagságaiban osztozott levél volt az egyik, melyet nyilván Varhonyai juttatott e helyre, a másik Ergerberger Flórián végrendelete volt, a mely Ernesztina kisasszony kezéből került ide.

– De hiszen ezek felségfolyamodványok! – mond Béla meglepetve s kétkedve tekintve arra az urra, a kivel beszélgetését folytatta.

– Azok!

– De hisz akkor én – -354-

– Ön minden körülmények közt velem beszélget, nem tudja hol s nem tudja kivel, ne engedje magát megzavarni, legyen tovább is oly őszinte, mint eddig volt.

– De mégis –

– Semmi nem változott! – mond a magas termetű, feketébe öltözött úr. – Ön mint Gerber Adalbert követelheti az örökséget, mint Csongor Béla nehézségeket találhat.

– Oh istenem, hiszen itt, ebben a dologban szó sincs rólam. Itt csak testvéremről lesz szó s reménylem, az a törvény útján hozzá is fog jutni ahhoz, a mihez joga van.

– És ön?

– Ha régi nevemen volnék s a vagyonhoz e név megtartása volna kötve, megtartanám régi nevemet s a vagyont, melylyel becses szolgálatokat tehetnék a hazának. Ma meg van uj nevem és azt se vagyonért, se állásért el nem cserélem.

– Itt van egy másik iromány. Alapszabályai a bolondok társaságának. E társaságnak ön elnöke volt.

– Az voltam.

– Mi e társaság célja?

– Meg van az alapszabályok második szakaszában.

– «Második szakasz: a társaság célja Magyarország megmagyarosítása.» – És semmi más célja nem volt?

– Nem volt.

– De hiszen ön e miatt van fogságban.

– Egyelőre még úgy látszik ez is bűn. -355-

– És kik e társulat tagjai?

– Fiatal emberek, mint én.

– Nem tartja ön természetesnek, ha az emberek kétkednek abban, hogy néhány fiatal ember józanul célul tűzhette ki magának azt a nagy munkát, a mely itt körül irva van s ha ehhez képest gyanakodnak, gondolván, hogy a társaságnak nyilván más titkos céljai is vannak.

– Természetesnek épen nem, de lehetőnek, mert természetesnek a föladatot tartom, a melyet magunknak célul kitűztünk.

– És ma is komolyan gondol rá?

– Ma is!

– Miért nevezték magokat bolondoknak?

– Mert mindenki, a ki az eszmétől áthatva nincs, mint mi, könnyen ábrándnak, bolondságnak tartja s e cím veszélytelen is.

– És egymásközt bolondoknak nevezték egymást?

– Csak tréfaképen.

– S ön volt nyilván mint elnök –

– A legnagyobb bolond.

– Lám, lám, mond a sugár termetü, fekete ruhás úr a jóságos mosoly egy nemével, mily különösen talál ez a cím a – testamentom szavaival.

Béla megdöbbenve nézett a gazdájára s lassan mondá: Az igaz!

Azután egy neme az izgalomnak fogta el.

– Uram – így szólt – én valóban nem tudom e beszélgetés célját, nem is merek magamnak a helyről, a hol vagyok, számot adni; de valamely -356- különös érzés fog el e pillanatban. Mi sokan vagyunk, egy új nemzedék tagjai, a kik csöndesen készülünk egy küszöbön álló kor munkáira. Számot vetettünk hazánk helyzetével és kiosztottuk a munkát. A lezajlott mult emberei még itt vannak, övék leend a nagy föladat, hogy a hazát magának vissza adják, nem haddal, nem erőszakkal, nem vérrel, nem vassal, a mely ismét csak egy jövendő nemzedék jobbjainak és munkaerejének föláldozásával volna lehetséges, hanem békés, méltányos egyezkedéssel, becsületes alkuval. Ha ez meglesz, akkor az öregek lassan lassan elvonulnak és nekünk adják át a tért. Kitünő tehetségek, nemes ambiciók, kincset érő munkaerők nevelkednek a mi szerény körünkben, hogy az öregek bölcseségére rátegyék fiatal erejöket s a mit azok alkottak, ők tovább építsék s a nemzet és király találkozásából alkotott művet a nemzetnek megifjítása, számban és vagyonban meggyarapítása, nemzeti irányban való kifejlesztése által örök időknek átadják. Ezek a mi álmaink, ezek a mi reményeink, ezek a bolondok bolondságai, melyek egy életen át köteleznek bennünket. Ezt fogja közülünk képviselni az, a ki a kormány, az, a ki a törvényhozás tagja lesz; tőlünk vesz parancsot a tudós, a tanár, a ki közülünk kikerül és a bolondok társaságának tagjai működni fognak a társadalom minden rétegében és egymásnak számot adnak működésük eredményéről. E társaságnak, hogy vérnél és vasnál jobban hódítson, becsesebb diadalokkal emelje fel a nemzetet, ma már csak a fejedelem és nép őszinte békekötésére -357- van szüksége és arra, hogy vagyont teremtsen magának. Ha az elsőt elvégezik a bölcsek, a második játék lesz a «bolondoknak». Csak békét, csak békét, csak békét!

– Békét! A mit összeesküvésekkel tesznek lehetetlenné!

– Mihelyest szabadság van, nincs összeesküvés. A kit nem kötöznek meg, az nem kapálózik. A ki szabadon beszélhet, az nem gondolkozik titkon. A ki fogva nincs, nem gondol szökésre és a kinek megadják jogait, annak nincs arra szüksége, hogy visszalopni akarja azokat. A szabadság, a hűség, a jólét, a béke! És a nemzeti dicsőség, az örök élet.

És Béla térdre ereszkedett.

– Fiatal ember – mond a sugár termetű fekete ruhás úr, – rövid időközben ugyanazokat hallom attól, a kit nemzete a haza bölcsének mond s attól, a kit társai a legnagyobb bolondnak neveznek. Keljen fel. Ön szabad. Menjen haza, gyüjtse össze társait és munkáljanak a nemzet jóvoltán. Istentől remélem, rövid időn a nemzet is elmondja magáról, hogy szabad. A végrendelet végrehajtása e végrendelet értelmében fog teljesíttetni. A vagyonról a legnagyobb bolond fog rendelkezni. Isten önnel…

Béla kábultan hagyta el a fényes szobát.

Másnap elláttatott a szükségesekkel, harmadnapra otthon volt, Ida és Viknyédy karjai közt.

-358-