II. FEJEZET. (Persze Celesztin úr.)

Aligha szidtak ez este tiz óra körül valakit sűrübben és cifrábban, mint a rosz időt, mely az előadásról haza térő közönségnek utját állta. Oda menet föl se vették. Akkor jó formán mindenki külön birkózott meg vele s arra nem volt kénytelen. Mert hisz nem kényszerítette senki se, hogy szinházba menjen. De már szinházból haza okvetlen el kellett menni. Akkor mindenki külön ment, most mind egyszerre veszik igénybe a keskeny járt utat a hóban és sokkal többen kerülnek melléje, mint rája. Akkor mindenki szépen lassan és jól felkészült rá, gondosan bepólázta magát otthon, most félig se készen, megizzadva, fogyatékosan kapkodván magára a meleg ruhafélét, alig fordult egyet-kettőt s észre se vette hogyan, a többiekkel együtt ottkün volt a kényelmetlen időben. Kinek a kalapját kapta el a szél, az asszonyoknak a fátylát, ennek lerántotta válláról a panyókára vetett mentéjét, amannak a szeme közé vágott egy összemarok havat, az emberek is taszigálták egymást és a szél kacagta valamennyit és fütyörészve állt odább. Mi csoda, ha a tragikai hatás egy tragikomikus káromkodó karba olvadt fel. -21-

Borcsa néni, a süket veterán, jól begöngyölgette Pipiske kisasszonyt s ők is indulóban voltak kifelé.

A mint kiléptek az öltözőből az immár elnéptelenesedett folyosóra, a folyosó egyik homályos zugából egy férfiú, egy fiatal ember lépett elejbök.

– Bocsánatot kérek, – szólt, s kalapját könnyedén megérintette, – kegyed nemde Pipiske kisasszony?

– Az vagyok.

– A ki ma Kordeliát játszta?

– Az vagyok.

– Mi tetszik? – kiálta Borcsa néni, a ki természetes okoknál fogva persze eddig egy szót sem hallott.

– Még egyszer bocsánatot kérek, hogy ilyen időben, ily helyen ekképen megszólítom. Az okát elmondom, ha egy negyed órára szives lenne meghallgatni.

– Kérem uram, kicsoda ön?

– A nevem Persze Celesztin. Örvedről való vagyok.

– A nevem Persze Celesztin…

– Örvedről?

– Igen, a hol két hónappal ezelőtt játszottak.

– Úgy tetszik, láttam már, alkalmasint akkor. Miről akar velem beszélni?

A fiatal ember körültekintett.

– Csak igen röviden, nagysád legszemélyesebb érdekében.

Pipiske kisasszony egy pillanatig habozott. Azután intett Borcsa néninek, a ki e beszélgetés alatt nyitott szájjal, hol az egyik, hol a másik beszélőre nézett -22- a nélkül, hogy egy szót is megértett volna. «Özvegy Hirtelen Borcsa, az én lakótársam», mond ismét a fiatal emberhez fordulva s a fiatal ember illedelmesen meghajolt özvegy Hirtelen Borcsa előtt. «Ha önnek nincsen ellenére, visszamehetünk hárman az öltözőbe, a hol már senki sincsen; ott elmondhatja, a mi mondani valója van. Borcsa néni igen nagyot hall, miatta egészen nyiltan beszélhet ön.» S ezzel rá is tette ismét kezét a kilincsre s mindhárman beléptek az öltözőbe, a hol egy faggyúgyertya haldokló üszkemaradékán meggyújtottak egy fenmaradt szál gyertyát s minekutána Pipiske kisasszony valami olyas módon, a mit suttogó kiabálásnak lehetne mondani, özvegy Hirtelen Borcsát megnyugtatta volna, kérdőleg nézett a fiatal emberre.

Persze Celesztin úr, a ki eddig igen bátran, elszántan és biztosan cselekedett és beszélt, most némi lámpalázt érzett a szivében. Helyzete, környezete, szándéka s mondanivalója, mind és minden kissé szokatlan volt. Meglehet, igen fontos szolgálatot tesz egy rendkívül szeretetreméltó kisasszonynak, de meglehet, hogy nevetségessé teszi magát előtte. Ő végre is «csak kereskedő», ennek sem a maga gazdája még. De bizonyos, hogy a szándéka jó és egészen önzetlen. Hasznos olvasmányokon értékesre köszörülte izlését s midőn Keserű Jónás uram vándor társasága Örved városában játszott, Persze Celesztin egy pillanatig sem habozott az örvedi többséggel szemben nem Apolloniának, hanem Pipiskének adni a koszorút, kiben a «hazai művészet» hivatott apostolát látta. Érdeklődésében -23- a szép apostol iránt el is ment addig, hogy Pipiske kisasszony magánéletéről magának biztos tudomást szerzett, de tovább nem. Ez is elég volt azonban arra, hogy azt, a kit mint művészt tisztelt, mint asszonyt becsülje. Mindez és még több efféle már órák óta járt Persze Celesztin agyában keresztül kasul s végre is úgy tetszett neki, hogy a mire vállalkozott, az kötelessége. Meg is kezdte, a mint láttuk, bátran, de a «folytatás» nem minden zavar nélkül «következett.»

– Kegyed reménylem nem fog félre érteni, – így kezdé beszédét. – Vegye úgy, mintha régi barátja volnék, s igazság szerint az is vagyok minden igénytelenségem mellett. Meglehet, egy igen nagy bolondságot fogok most elkövetni, de meglehet – meglehet, hogy nem. Mindenkép csak arról legyen meggyőződve, hogy sem megsérteni, sem megszomorítani, sem bármely dolgába betolakodni nem jut eszembe. Igen hő tisztelője vagyok kegyed – a kegyed művészetének s ha e tiszteletem félrevezetett, jó indulatom megérdemli a bocsánatot. Szüleimet voltam meglátogatni (végre!) s hazatérőben Örvedre. Az út hosszú és rosz, s hogy megtudtam, hogy Keserű társasága itt játszik, elég okot tudtam arra, hogy megháljak Dárdáson. Itt a vendéglőben szobát nyittattam s az idő nagyon viharos levén, szobámban vártam az estét, az előadás idejét. Magam voltam, csöndesen voltam; de annál hangosabb volt a szomszéd szoba, melyben két férfihang beszélt fölváltva. Üvegajtó volt a két szoba közt, melyet a másik szobában egy nagy -24- almáriom takart el. Az üveg azonban két helyen ki volt törve s én a két beszélgetőnek majd minden szavát megértettem. Sokáig kegyedről volt a szó. Kérem, nem tudom ismeri-e kegyed ama férfiakat.

Pipiske tagadólag rázta a fejét. Persze Celesztin könnyebb lélekzettel folytatá.

– Az egyik, mint beszélgetésükből megértettem, már több hét óta látogatja rendesen mindazokat az előadásokat, melyekben nagysád játszik.

Pipiske úgy tett, mintha valamit mondani akarna, de voltaképen nem akart semmitsem mondani.

– Sőt mi több, mindenkor megveszi és kiosztja mindazokat a jegyeket, melyek ily napokon esti hetedfél óráig el nem kelnek. Ez némi gazdagságra mutat.

Pipiske kisasszony nem jól játszta szerepét, mert egyáltalán nem álmélkodott, nem mutatott meglepetést, a mint illett volna (s tán Persze Celesztin várta is) hanem izgatott figyelemmel leste a fiatal kereskedő beszédét.

– Kegyed, drága kisasszony, egy alávaló ármány áldozatául van kiszemelve. Kegyed egy becstelen fogadás tárgya. Engedelmet kell kérnem, hogy tovább mondhassam.

– Mondja kérem, mondja tovább, – rebegé Pipiske kisasszony s félve tekintett Borcsa nénire, mintha attól tartana, hogy ezt a süketnek is meg kell hallania. Az aggodalom alaptalan, mert özvegy Hirtelen Borcsa arra használta az időt, hogy egy kissé elszunditson. -25-

– Ama két úr közül az egyik, nyilván az, a ki minden előadására eljár, – folytatá a fiatal kereskedő leeresztett hangon és lesütött szemmel, – egynémely hozzá illő társával fogadás tárgyává tette a kegyed erényét. (Pipiske merészen egyenesedett fel ülő helyén.) Bocsánatot kérek, hogy olyan dolgot hall tőlem, milyenről eddig kétségkívül még nem is hallott. A véletlen tett a két úr beszélgetésének tanújává. Kegyed iránt való tiszteletem s azt hiszem a közönséges becsület is, kötelességemmé tette, hogy nagysádat figyelmeztessem helyzete veszedelmeire.

Pipiske kisasszony felszökött ülő helyéről.

– Kicsoda ön? – kérdé. S ki biztosít engemet arról, hogy nem cinkosa ama két úrnak, hogy nem épen a másik?

Pipiske nyilván nem tudta – vagy legalább is hirtelen meg nem fontolta, – mit beszél. Mert igazában semmi helyes oka nem volt ez inszinuációra. Persze Celesztin úr oly töredelmesen beszélt előtte, hogy töredelmessége miatt bizvást lehetett volna a kettő közül valamelyik, de bűnebánva. Hanem a mellett jámbor szemei, részvéttől lágy vonásai, megindult hangja mind oly hirnökei voltak igaz őszinteségének, miket Pipiske kisasszony csak rendkívül felizgatott állapotában ismerhetett ennyire félre.

– Bántó kérdéséből, – monda szeliden a fiatal ember, – azt látom, hogy az egyiket ismeri. (Pipiske lesujtva ereszkedett székére.) Én – gondolom már egyszer mondtam, – kereskedő vagyok. -26- Szüleimet voltam meglátogatni. Holnap innen tovább utazom haza Örvedre. Kegyedet látom is még és nem is ez életben. Még egyszer bocsánatot kérek azért, a mit a legtisztább szándékból tettem. Egyet bizonyosan mondhatok még, hogy azt, a mit most elmondtam, kegyeden kívül soha senkinek sem mondtam volna el. Bocsánatot kérek még egyszer s ha megengedi, most el is távozom.

Pipiske kisasszony felállt s végig simítván képén, meglehetős nyugalommal szólt:

– Maradjon kérem. Köszönöm nagyon hozzám való jóságát. Igen nagy jót tett velem. Soha sem fogom elfelejteni. Számítson lekötelezettjei közé s őrizze meg rólam való jó véleményét. Az isten meg fog segíteni. Nekünk vándorló népségnek sok mindenfélére el kell készülve lennünk. Sokan vétkeznek közülünk s a következményeket egyetemlegesen viseljük. Ne távozzék haragban tőlem. Adja kérem a kezét.

– Oh kisasszony, hogy mondhat ilyet! (Ennél nem tudott Persze Celesztin úr okosabbat mondani, de legalább megcsókolta Pipiske kezét.) Pipiske folytatá:

– Mit fogok tenni, még nem tudom. Mit is tehetek? Én nem ismerem ama két úr közül egyiket sem. Semmit sem tudtam mindarról, a mit ön beszélt, egész maig. Kérem, a nevöket?

– Nem tudom, csak azt tudom, hogy ma déltájt érkeztek ide csöngős szánon.

– Ő tehát az egyik. Látásból ismerem. Feltünt, hogy az előadáson van, valahányszor játszom. Egyebet -27- nem tudok róla. Igen, igen köszönöm önnek a szolgálatot.

– Ha az isten szeret, ad is rá módot, hogy visszaszolgáljam. Most el kell válnunk. Jó éjszakát. Tartson meg barátságában és el ne kerüljön soha. Hiszen könnyen rám találhat. Mi mindig trombitaszóval járunk.

Özvegy Hirtelen Borcsát felrázták csöndes álmából s az asszonyok elhagyták a vendéglőt, Persze Celesztin pedig szobájába sietett.

A hóvihar kiadta mérgét s a két asszony könnyen eljutott a közönség által letaposott utakon a kisded házhoz, melyben szállásuk vala. Az uton egynél több okuk volt hallgatni, de elég lett volna az az egyetlen egy is, hogy Borcsa néni süket volt. Otthon meleg szoba várta őket. Pipiske téli felöltőjét ledobta s egy rozoga karosszékbe ült. Gondolkoznia volt min, s ha együgyű lányos szive rózsaszinű ábrándokba szőtte volt azt a «fejér férfi-arcot,» a mely oly állandósággal kisérte föllépéseit s ma, midőn megzavarta, gyorsan ki is segítette (az általa indított tapssal), a zavarból: most már ennek a dolognak vége s Pipiskének volt elég esze arra, hogy a dolgot (tekintve exponált szinészi állását) generalizálja s határozatképen kimondja, hogy hasonló bolondságok nem fognak rajta többé megesni. Ámbár egészben véve kár érte. Az a fejér férfiarc igen vonzó jelenség vala. Egész lénye bizonyos előkelőséget mutatott. Figyelme hizelgőbb volt a tömeg tapsánál. Magaviselete igen diszkrét. Mindent lehetett volna tőle -28- inkább várni, mint a mit a fiatal kereskedő (be furcsa neve van) róla mondott. De másrészt az igazgató beszéde, Apollonia fulánkos fecsegése: minden összevágott (a furcsa nevű) előadásával.

Gondolkoznia volt min…

Borcsa néni nyelvén sok kérdés égett, de a kérdések nem szoktak megkozmásodni, a mit arról a paradicsomos ételről, mely alatt a tűz szintén égett, nem lehet állítani. Minden emberi bölcseség tehát akkép kénytelen a sorrendet megállítani, hogy előbb biztosítani kell a paradicsomos ételt, ezután következnek a kérdések. Ekkép tett Borcsa néni is, és e pillanatban azért fordul ismét az asztal felé, hogy megterítse. De az asztalon egy kis levélke fekszik Pipiske kisasszony számára.

Pipiske a levél láttára megfelejtkezik a mai nap izgalmairól, felszabja a fakult papirost és olvassa a mint következik:

«drágo kisasszon!

«Az onkli Nagyon Beteg És azt sem Tudom hol ál a fejem. Mert pappot sem kiván meg egész nap Nyög és se eszik se Iszik hanem ha drágo ida kisasszon meg szánná hát nékem is Jól esnék mert biz isten el Kárhozik és csak gyüjön haza mentül előbb ha élvén látnyi Akarja Hűséges szolgállója

Néhai Nemes Adorgyán János
özvegye gazdasszon.

És csókolom a kezit Jól bétakarózzék, mert nálunk Nagy a hidegség és mindgyárást induljon külömben Későn lesz.»

Pipiske, kit a levél Ida kisasszonynak nevez, -29- annyi izgalmon ment már által e napon, hogy e levél és tartalma hatása szinte meg sem látszott már rajta. Egész nap kisérte az érzés, hogy ő nem olyan lány, mint a többi lányok, a kik, ha bajok van, anyjok vagy más valakijök keblére borulnak s pityeregve várják, hogy parancsolják meg nekik, a mit tenniök kell és illik, hanem a maga gazdája, a kinek magáért gondolkoznia is, tennie is kell. Ez az érzés estére kelve, mire a levelet megkapta, már egészen urává lett s most sok habozás nélkül, kevés gondolkozás után mondá: «Elmegyek úgy, hogy meg se tudják, hova mentem. Veszítsék nyomomat, hogy utánam se jöhessenek. – De hogyan? A legközelebbi vasuti állomás Örveden van. Megvan!»

Midőn Borcsa néni a párolgó paradicsomos ételt, kettejök mai vacsoráját, behozta a paraszt konyháról, Pipiske kisasszonyt írva találta. Gyorsan telt meg egy kis levélpapiros néhány sorral s Pipiske összehajtogatta, borítóba tette s Borcsa nénihez fordult.

– Borcsa néni lelkem, kérlek szépen, vidd el ezt a levelet a vendéglőbe annak az uriembernek. A nevét ráirtam a cimlapra. Hozz róla választ.

Borcsa néni hol a levelet, hol Pipiskét nézte.

– Annak, a ki az öltözőben volt velünk?

– Annak.

– Persze Celesztin?

– Az.

– Hát a paradicsom?

– Visszateszem a tűzre. -30-

– Mit mondjak neki?

– Semmit sem.

– Semmit sem?

– Nem.

– Ejnye! Aztán mindjárt?

– Azonnal.

– Hm! Megbolondult ez a leány? – dörmögte a vén asszony olyan formán, hogy rajta kívül mindenki meghallotta volna, ha még annyian lettek volna is a szobában. Azt gondolta a jámbor, hogy csak gondolkozik. Azonban fölszedte a sátorfáját és már indulóban volt.

– Hátha már lefeküdt?

– Költesd föl.

– Nojszen ha olyan jó füle van, mint nekem, akkor dörömbölhetek az ajtaján akár holnap reggelig is.

Ezzel kilépett az ajtón.

Pipiske kisasszony pedig egy fordulóra tűzre tette ismét a paradicsomos ételt, azután oly hirtelen, a mint csak telhetett tőle, összeszedte minden szerte heverő holmiját és jól, rosszul belegyömöszölte egy pléhsarkos vásárosládába. Mire özvegy Hirtelen Borcsa megfordult a fogadóból, akkorra Pipiske kisasszony már ismét a karosszékben ült.

Borcsa néni azzal a magyarázattal, hogy «juj be hideg van» egy borítékba zárt névjegyet adott át Pipiskének, a ki a jegyről e szókat olvasta le: «Örülök, hogy szolgálatára lehetek. Reggel négy órakor.»

Azután mindketten vacsorához ültek, azután mindketten lefeküdtek. -31-

Másnap reggel azonban nem mindketten keltek fel a szokott órában, hanem csak maga Borcsa néni, a ki csodálkozott azon, hogy Pipiske ágya üres. Még jobban csodálkozott azon, hogy Pipiske ládájának a helye is üres. Legjobban csodálkozott azon, a mit a ház népétől hallott, hogy t. i. kora hajnalban egy kocsi állt meg a ház előtt, a melyen a kocsison kívül még valaki volt, s hogy Pipiske kisasszony ezen a kocsin elutazott.

Özvegy Hirtelen Borcsának nem volt szüksége süket füleire, hogy rettentő gyanú támadjon benne. A kocsi kerekeinek nyomát követte, egész a fogadóig s ott rögtön világossá lett előtte, hogy az ő ártatlan (most már világosan alamuszi) Pipiskéje megszökött azzal a fiatal emberrel, a kinek a nevét «uram Jézus Krisztus «persze» hogy elfelejtettem!»

A szenzácionális eseménynek természetesen gyors hire keletkezett, mely szerencsésen még épen jókor érkezett két uri emberhez is, a kik abban a pillanatban ültek fel egy cifra uri szánra.

– Hallod, hallod ez nagyszerű!

– Terringettét! – mondja a másik, a kinek arca finom fehérsége dacolt a csipős téli hideggel, – pedig istenemre becsületes lánynak tartottam. Büszke, Csillag! – kiálta a tüszkölő két első lóra, kieresztette hosszú ostorát s egyet durrantott.

– Kár érte! Gyi!

S nagy csilingeléssel, csengéssel, bongással vágtatott ki a szán a fogadó udvarából.

-32-