I. FEJEZET. (Pipiske kisasszony.)

Különféle bolondokról lesz ebben az elbeszélésben szó, de tartok tőle, a szerző intenciói ellenére is eldöntetlen fog maradni, melyik a sok közül a legnagyobb bolond. Mert ez is csak relativ fogalom s többé-kevésbbé voltaképen mindnyájan bolondok vagyunk, a kik itt lent bolyongunk ezen a maga is bolygó vakcsillagon. Nincs talán szó, melyet itéletképen sűrűbben használnánk, mint ez a szó «bolond». Lear király mindenét elajándékozta, címeit, rangját, királyságát. Ez az egy cím, mely veleszületett, rajta is tapadt s a «bolond» mondta meg neki, hogy mindenéből csak erre a szóra való jussa maradt meg. Nincs jobb kifejezés, mint a magyar nyelvé, a mely a passziót úgy fejezi ki, hogy «bolondja vagyok» (a lónak vagy az asszonynak, vagy a bornak stb.). A legboldogabb emberek a világon pedig a «jó bolondok», mert valóban ezeknek vannak legkevesebb «bolondságaik». Iparkodjatok tehát, hogy erre a sírversre tegyetek szert: «Jó bolond vala. Őrködj’ fölötte béke angyala.»

Pipiske kisasszony épen Kordelia szerepét játszta -6- a próbán (egy kisvárosi szinpadon) s rendkívül megindító módon szavalta a következő sorokat:

«Jó uram,
Nemzőm vagy, fölneveltél és szerettél.
A tartozást én úgy rovom le, mint
Illik s méltó: szeretlek, engedelmes
Vagyok, tisztellek mindenek fölött.
Mért mennek férjhez nénéim, ha mondják,
Hogy csak téged szeretnek? Én ha egykor
Tán férjhez mennék, akkor az, kivel
Jegyet váltottam, bírni fogja fél
Szerelmem’, gondom’ s tartozásomat.
Úgy mint nénéim, hogy csupán atyámat
Szeressem, férjhez nem megyek!»

Szép kék szemei ihletesen égtek, egyet cikáztak s midőn új felelete következett, melyben bizonyítja, hogy úgy beszél, a mint érez, a villámot eső követte s két nagy csepp gurult végig lágy vonalakkal rajzolt arczán. Lear hiú, leánya pedig büszke. Pipiske kisasszony úgy el volt telve Kordelia lényével, hogy ostoba Learje sem tudta megzavarni ihletében. Az igazgató egy szinfal mellől nézte a próbát s elégedetlenül hallgatta Pipiskét. Nagyon szépen játszik, nem nekünk való. A szeméből könyek folynak alá s mégsem pityereg. Jeles szinész lesz belőle valamikor, de kétlem, hogy ma este megindítsa a mi publikumunkat. Rettentő érzéke van az igazság iránt s nem tud komédiázni.

A míg a direktor így monologizált és gyakorlati eszével egy igen talpraesett tapasztalati igazság körül járt, addig Pipiske kisasszony befejezte jelenetét és elhagyta a szinpadot. De a szinpadi játék -7- hangulata nem hagyta el őt. Szeme mélységes vizeinek kék tükre meg volt zavarva. Nehezen árnyékolták be pillái e vizeket. Szép száját félig nyitva felejté. Nyilván érezte, hogy egy-két sóhaj pici szivéből vándorútra kél, s nem akarta a légi utasokat tartóztatni. Hova szálltak a sóhajok? A poezis hatalma uralkodott-e rajta, a melynek mint szinész szolgálatában állott? Avagy szerepének van-e valamely vonatkozása magára Pipiskére?

Pipiske még nagyon fiatal s nem régen állhat Thália papi szolgálatában. Keserű Jónás igazgató úr társaságában alig nehány hónapja játsza az «első szendéket». Neve nincsen más, csak Pipiske. Rokonairól soha senkisem hallott. Magaviselete kifogástalanabb, mint a milyennek az igazgató urak a magok igazgatói érdekében kivánni szokták. A magafajtájabeli iránt rendszerint nyájas, a maga körében vidám, szives, beszédes, mindenkor szorgalmatos és pontos volt. Az igazgató nagy figyelemben részesítette, a mi egyrészt ellentétben állt a véleménynyel, melyet magának a publikumra teendő hatásáról alkotott s ezért méltán feltünt, s másrészt Pipiske kisasszonynak nem sokat használt pályatársainál, kik nemcsak a közönség, hanem az igazgató kegyében sem szerettek mással osztozkodni. Keserű Jónás úr társaságával vándorol egy siket vénasszony, a ki mindenféle, egy kollektiv név alá össze nem foglalható szolgálatokat teljesít a szinészek s a társaság körül, a mért valamely szerény fizetésben részesül. Az igazat megvallva, ez ócska asszonyságot nem is a szolgálatokért tartják, -8- melyeket jelenben tesz, hanem multjáért. Szegény feje kiszolgálta a szinészéletet. Gyermekszerepeken kezdte, azután lett «naiv», azután «társalgó», majd «drámai szende», az évek gyarapodtával «fiatal anya», végül «kómika». Mikor a «matrónák» szakmájára került a sor, elhagyta az az érzék, mely szinészre nézve legfontosabb: a hallás. Így jutott mostani sorsára. Pipiske jónak látta az öreg asszonynyal szövetkezni. Egymásnak ekképen kissé gyarló, de szerény igényeikhez képest elégséges támasza voltak. Kettejök fizetéséből jobb konyha, jobb szoba telt, a mi az öregre nézve fődolog volt, s Pipiske nem lakott egyedül, a mi megint Pipiskére nézve volt a fődolog.

Pipiske kisasszony, kinek szivét Kordelia sorsa kissé összefacsarta, a szinpadról az öltöző szobába ment. E szoba ablakai – levén a szinpad a nagyvendéglő nagytermében fölállítva – a kis városka nagypiaczára szolgáltak. Pipiske az ablakdeszkára könyökölt s megnedvesült szemei tekintetét az ablakon át az utcára eresztette, melyen piros orral szaladgáltak az emberek dolguk után. A hó szaporán esett. A téren a csókamadarak bátrabbjai le-leszálltak, ha találnának valami csipkedni valót. Kordelia elmerengett ezen a mindennapi látványon… Úgy nézte a csókát, ha minden alaposabb ok nélkül rátévedt a szeme, mintha soha se látott volna ilyen madarat. Azután meglátta egy átellenes ház kéményét, melyből sűrű füst gomolygott égfelé. Azt is megbámulta. Ez épenséggel nagyon is tetszett neki. Hogy tódul ki az a bolondos -9- füst. Mi hajtja? Abból támad, hogy vizes a forgács, melyet a tűzre vetettek. Eltölti a házat, megmarja a gazdasszony szemét, azután iparkodik ki a kormos, fekete uton; úgy kóvályog, mintha csak volna is valaki vagy valami, pedig hát hol erre, hol arra hajlong a szerint, a mint a szél szárnya meglebbenti, aztán egyszerre csak semmi sincs belőle. Csak a kémény száján legénykedik, hol mindig meg van, mintha mindig az volna, pedig sohasem ugyanaz, mert mindig más meg más karika tódul elő. És Kordelia elkezd lassan hajlongni, s valahányszor új füstkarika gomolyodik ki a kéményből, mindannyiszor biccent a fejével és szinte segít a kéménynek füstölögni. Csak biztatja, csak biztatja, s a kémény sem veszi tréfára a dolgot. Az is elkezd integetni (legalább Pipiskének úgy tetszik), két fekete szemét (füstlyukak) barátságosan mereszti a vendéglő ablakára s Pipiske integetése tempójában elkezd valamely rég hallott dalt dudolni, s csak integet a kéménynek, mely szörnyű kedvét leli a dologban s járja a táncot Pipiskével. A füst kavarog, le-lecsap a ház hóval takart fedelére s ilyenkor Pipiske nagyobbat kiált s biztatja táncosát: ne hagyja magát! Hajlong is erre a füst s szinte át-átugorni látszik a nagy téren Pipiskéhez; táncra szilajodik, már-már a sarkantyúja is pereg. «Cserr-cserr-cserr-cserr» hangzik előbb halkan, majd hallhatóbban. Pipiske keresi a kémény tetején a csengetyűt is, mely e pengésbe bele-beleszól, de nem látja. Pedig jól hallja, sőt mindig jobban. Arca pirulni kezd, integető feje már-már -10- az ablakot éri, szemei a füst groteszk kavargásait kisérik, s a muzsika («cserr-cserr-cserr-cserr») egészen közel szól, a csengetyű egyre csilingel… Aztán egy erős kavargó szél támadását látja Pipiske, mely egyenesen feléje tart s egyszerre megállítja boszorkányos táncát a kéménynyel; de mire a füst magaslataiból szeme leesik a földre, addig el is robogott ablaka előtt a csilingelő négylovas szán csörgő kakasharangdíszével, be a vendéglő udvarába. Itt aztán lett a jövevények miatt lótás-futás, és a lótók-futók közt vala Keserű Jónás is, ő tudja miért.

Pipiske kisasszony minden valószinűség szerint kissé mélázó volt, talán épen érzelgős is, a miért aztán megesett rajta, hogy érzékei ilyen káprázatos játékba keverték, ha – nem is annyira gondolatainak, mint inkább hangulatának adta oda magát martalékul.

Felocsudván kábultságából, a játéknak utána eresztette utolsó sóhaját s kezébe vette szerepét. Keserű Jónás úr pedig jó kedvű ábrázatát bedugta az öltöző ajtaján s meggyőződvén, hogy senkit sem háborgat, beeresztette többi tetemét is. Egy párszor végig ment a szobán, kipirult kezeit dörzsölgette, egyet-egyet kanyarított a bajszán, köhentett s mindenféleképen szeretett volna beszédbe eredni Pipiske kisasszonynyal. Nem állásában, nem is szokásaiban, még kevésbbé érzelmeiben volt az ok, mely mintegy tartózkodóvá s félszeggé tette, hanem nyilván abban, a miről beszélni óhajtott. -11-

– Ugyan ne tegyen úgy Pipiske kisasszony, szólt végre, mintha még nem tudná a szerepét.

– Maga szokta mondani, direktor úr, hogy az ember a szerepét soha sem tudhatja elég jól.

– De nem magának ám! Tudja lelkem, a szereptudás a mi művészetünk alapja; ellenben mesterségünknek egyik főtámasztója a szerep nem-tudás. Az a sok nyögdécselés, szemforgatás, az a kétségbeesett kaszálás kézzel-lábbal: az mind hézagpótló komédia, a míg a sugót meg nem értjük. Közönségünk pedig, már mint a mienk itt Dárdáson, csupa művészetnek veszi. Ez neki az igazi. Azért, lássa, soha sem tudunk vígjátékkal oly nagy hatást csinálni mint tragődiákkal. Mert a vígjátékba könnyű fürgeség, vidám gyorsaság és független, szabad természetesség kell. Honnan vegye ezt az olyan ember, a ki egy gyönge cérnaszállal van a sugólyukhoz kötve, s nem csak hogy nem szabad ezt a cérnaszálat elszakasztania, hanem állandó rettegésben van, hogy valamely gyorsabb fordulatnál magától szakad el a szál. A tragődiában egy pár Hamlet-lépés, egy sóhaj, egy ah s több eféle szerencsésen pótolja a hézagot és hozzá tetszik is. Ezért jobb szeretjük játszani mink, a közönség pedig jobban szereti nézni.

Pipiske kisasszony elkomolyodott. Nyilván nem először hallotta ez igazságokat, melyek azonban eddig nem fogtak rajta. Világos, hogy e szerint őt a művészet helyes utjára vitte ösztöne; de diszkrét, egyszerű, tartózkodó játéka nem versenyezhetett társainak tragikus tolakodásával s könnyen -12- arra kárhozik, hogy föltünés és hirnév nélkül fusson meg egy tövises pályát, mely ama kettő nélkül rosszabb az epesztő szomjúságnál.

– Maga igazán jó ember, direktor úr, hogy javíthatlanságom mellett is nemcsak el nem csap, hanem még hozzá igen lekötelező figyelemben is részesít. Ne haragudjék rám. Nem tudok másképen játszani. Igazán természetem ellen van. Sokszor föltettem már magamban, hogy rálicitálok Apollonia kisasszonyra, de mindig ki fog rajtam s aztán meg is bántam, valahányszor megpróbáltam.

– Apollonia jó szinész, nagyon jó szinész. Apollonia ritkítja párját. Senki sem tud az országban úgy kézzel lábbal játszani, mint Apollonia. Apollonia szánalomra indítja az erdei vadat is. Persze, egy műveltebb izlésű – Keserű Jónás uram hirtelen kitekintett az ajtón, aztán visszahuzta a fejét s biztosabban folytatta – műveltebb izlésű közönség persze vonakodnék Apollonia kisasszonyt megkoszorúzni. De nekünk, már mint dárdási igazgatóknak, Apollonia kisasszony kincs. Ez pedig végre is a fődolog. S az igazat megvallva, – bár nem vagyok épen szivtelen ember, de tudtommal nincs a világon szinház, ha legjava művészek játszanak is benne, a mely ne pénzért mérné a művészet isteni italát – az igazat megvallva, nem csupa jóságból és emberszeretetből van, ha Pipiske kisasszony úgy tapasztalja, hogy külömb figyelemben részesül nálam. Végre is, valahányszor játszik, a nézőtér mindig teli van s itt léte nincs a pénztárnak semmi kárára. Mért-mért nem: minek -13- hánytorgatnám. A dolog úgy van, s nekem nincs ellene kifogásom. Meddig lesz úgy s mikor változik: ismét nem keresem. De mert semmi sincsen állandó, annál fogva szeretek példálózni arról, hogy nem ártana, ha lelkem Pipiske is leszállana a dárdási izlés szinvonalára. Mindenféle megkivántató tulajdonsága a nagy hatásra – az eltökélt akaraton kívül – meg van. Hódítson ott, a hol személy szerint senki sem formál magának jogot a hódításból; a tömegben, mert ez a biztosabb.

Pipiske kisasszony figyelme némi megrettenéssel szaladt Keserű Jónás megeredt nyelve után. Arczán egy hirtelen láng csapott fel. A mit Keserű beszélt, azt csak félig értette, de félig is csak tökéletlenül, csak sejtésképen. Hogy a szinház megtelik valahányszor játszik, de hogy nem az ő játéka tölti meg, hanem mégis valami, a mi ő rá vonatkozik s hogy ennél biztosabb és maradandóbb az Apollonia komédiás hatásával bilincselni magához egy értelmetlen közönség kegyét. A kérdések egész sora támadt föl agyában e dolgok hallatán, de hirtelen az utolsón találta kezdeni:

– Ma is megtelik a szinház?

– Legyen nyugodt, megtelik ma is.

– Hajlandó nekem a dolgot bővebben megmagyarázni?

– Egészen bőven magam sem tudom. Csak annyit tudok, a mi közvetlen érinti az érdekemet is és ezt körülbelül el is mondtam.

– Pipiske, Pipiske lelkem, – hangzott e pillanatban az ajtón kívül s a süket Borcsa néni rájok is -14- nyitotta az ajtót. – Kezdődik a jelenésed Pipiske, gyere-gyere szaporán.

Pipiske ösztönszerűleg – a kötelesség ösztönénél fogva – indult a szinpadra. Midőn a keskeny folyosón át egyik ajtón ki, a másikon belépett, szeme egy pillanatra az udvarra tévedt, a hol két legény jártatott két pár párolgó lovat, melyek szerszámán tompán csörgött a kakasharang. Az udvar közepén pedig ott állt a szép mívű úri szán.

A csöndesen, de szaporán havazó idő estére kelve viharossá vált. A kavargó szél föl-föl kapta a már földre hullott havat s ujra megtáncoltatta a levegőben. Itt tisztára söpörte az utcát, ott halomra hordta benne a havat. A jó dárdásiak azonban, úgy látszik, hozzá voltak szokva az ilyen mulatsághoz s hét órára jól megrakodtak a szinház nézőterének különben kissé szűken mért helyei. Ha nem is volt épen ember ember hátán, Keserű Jónás uram meglehetett elégedve, mert «a ház tele volt» tisztességesen tele volt a terembeli levegőnek nem valami nagy hasznára.

Az ütött-vetett zenekar elvégezte úgy, a hogy a maga mondókáját s a függöny felgördülvén, a kiváncsi közönség elé tárta Lear király országosztó első jelenetének képét.

A dolog elég jó benyomást tett. Learnak (aránylag) hosszabb volt ugyan a szakálla, mint királyi palástja, de annál rövidebb volt a lélekzete, a mi azonban öreg szinének hasznára vált. Apollonia kisasszony mint Goneril uszályos vörös bársonyruhát viselt s midőn két kezét két mellére tette s -15- teste e részét megmarkolván, megrázta egész többi tetemét, hogy megmutassa a királyi apának szeretete rendkívüli voltát: igen szerencsésen sikerült a dárdási közönség érdeklődését a jövendők iránt fölkeltenie. Pipiske kisasszony Kordeliára szeretett volna valamely szines ruhát felvenni, ha csak gyenge barackfavirág szinüt is. Úgy érezte a próbákon, hogy valahányszor Goneril és Regán elkezdenek csalárdul hizelkedni s nagy szeretetekről áradozni, de kivált mikor ez a gonosz tettetés Learnak jól esni látszott, hirtelen harag támad fel benne s röstelte, hogy le nem szólhatja álnok nyelvű testvéreit rögtön (mert nincs benne a szerepében.) Így némán várván aztán, hogy ő reá kerüljön a beszéd sora, lassan valamely dac keletkezett benne, mely hangját is merevebbé teszi: olyanná, a hogy indulatának s nem olyanná, a hogy apja iránt való szeretetének megfelel. Röstelte tehát a martíriumi ártatlanság szinébe öltözni, mert nem érezte magát olyan egészen ártatlannak. De már ebből Keserű Jónás, kivel a dolgot közölte, nem engedett. Kordéliának fehér ruhában kell megjelennie. Így jelenik meg mindenütt az egész országban, sőt egész Európában, mint ártatlan szenvedő.

Pipiske tehát a szinészi hagyomány szerint öltözött. De már azt nem tudta megakadályozni, hogy lángba ne boruljon az arca, a mikor gonosz testvérei elkezdték az öreg Leart «szeretni.» Az a kis méreg csak felforrt benne megint, szeme szikrázott, ajka szólásra nyilt, de persze – szerepében nem volt ezen a helyen szöveg. Tehát nem szólt -16- ugyan, de igen szerencsésen járult az akcióhoz. És ezenkívül is sikerült neki valami: önkénytelen nagy sikerrel licitált reá Apollonia kisasszonyra. Goneril nagy szavú páthoszát az ő sértődött lényének vigyázó, szóban fukar, hangban kissé kemény egyszerűsége követte. Szavait nem Learhez, hanem inkább testvéreihez intézte, a mi élöket fokozta s az által, (ő találta ki ezt is) hogy nem mellettök, hanem velök szemben, atyjától jobb kézre foglalt helyet, szembetünőbb és sujtóbb volt. A dolog a dárdásiakat is sziven találta. Megértették s igazat adtak neki. Igaz, hogy szegény Pipiske e kis diadalt (teljesen el levén a játékkal foglalva) nem vette észre, de Keserű Jónás ott állt a szinfalak mögött s csöndesen susogta magában: «Semmit nem értek a dologhoz, ha nagy szinész nem lesz belőle». S a mint a játék tova haladt, rá-rá ütött a fejével.

Meg kell azonban vallanunk, hogy a direktor úr néma biztatgatása is kárba veszett Kordeliára nézve, a kinek sem a szinfalak, sem a nézőtér közönsége számára nem maradt figyelme, mindent elfoglalt belőle a játék s a darab.

Következett a mondat, mely már a próbán is «megpróbálta» egy kissé:

«Jó uram!
Nemzőm vagy, fölneveltél és szerettél.
A tartozást én úgy rovom le, mint
Illik s méltó: szeretlek, engedelmes
Vagyok, tisztellek mindenek fölött.
Mért mennek férjhez nénéim, ha mondják,
Hogy csak téged szeretnek? Én,…»

-17-

Pipiske kisasszony megakadt. Mint valamely varázsos érintésre fölkapta fél kezét szívéhez. Arcát erős pír borította el s szeme nyílsebességgel szökött a szinpadról a közönség közé, a hol meg is állt mereven egy fejér férfiarcon. A szerepben ez következett: «én, ha egykor tán férjhez mennék.» Ama fejér férfiarc tulajdonosa ebben a pillanatban – mert az egész csak egy pillanat műve, – elkezdett tapsolni s a közönség érdeklődése már az előző szavaknál annyira az okos Kordelia pártjára állt volt, hogy a tapsba mindenki szivesen beleugrott.

Arról a mondatról, hogy «ha ő egyszer tán férjhez menne», önkénytelen – esze járásának minden eddigi szokása ellenére – Pipiskének eszébe jutott egy vonzó arc, melyet már jó régen minden előadáson előkelő helyen ott lát. Ehhez a megemlékezéshez csatlakozott – ki tudná a gondolatok villámjárásánál fogva az eszmebeli láncolatot ily esetekben megállapítani! – eszébe való visszatérése annak, a mit a direktor délelőtt az öltözőben beszélt. Van-e a kettő közt valami összefüggés? És szeme kiröpült a nézőtérre s ott találta a fejér arcot. E fejér arc tapsai pedig siettek a szinész zavarát leplezni.

Pipiske, ki a sértett érzelem lányos ihletével, szemérmes háborgásával mondta volt el az előző sorokat, zavarát csakhamar szerencsésen illesztette bele szerepébe s a taps megszüntével lágyabban s kissé szégyenkezve folytatta: -18-

«Én, ha egykor
Tán férjhez mennék, akkor az, kivel
Jegyet váltottam, bírni fogja fél
Szerelmem, gondom s tartozásomat.
Úgy mint nénéim, hogy csupán atyámat
Szeressem, férjhez nem megyek.»

A jelenet végén rendkívül izgatottan hagyta el Pipiske kisasszony a szinpadot. Keserű Jónás azonban nem azért igazgató, hogy mindannak, a mi történt, a fenekére ne lásson. Kereshette is őt már Pipiske kisasszony a szinfalak körül. Rég más helyről nézte már ekkor Keserű Jónás az előadást. Pipiske tehát bemenekült izgatott szívével az öltözőbe, hova azonban csakhamar Apollonia kisasszony is betérült, még pedig nem ok és nem szándék nélkül.

Apollonia kisasszony két orcáján kevesebb, piros bársony ruhája elején pedig több volt a rizspor, mint a hogy Apollonia kisasszony kivánságának megfelelt. (Szertelen játéka az oka kétségkívül.) Sietett tehát itt a felesleget eltávolítani, ott pótolni a hiányt. Ez a kis munka azonban csak kezeit foglalkoztatta. Szájának más munkát adott a «hatásos» művész.

– Ugyan, édes lelkem Pipiske, mi bajod volt, hogy elakadtál? Azt gondoltam mindjárt megüt a guta, (már mint t. i. tégedet.) Szerencsére a közönség elkezdett tapsolni (noha egyáltalán nem tudom minek tapsolt) s ezzel eltakarta a zavart. Azt mondják, valakit megláttál a publikumban és az hozott ki a sodrodból. No, én miattam ugyan ott lehetne első imádóm kisértő lelke is, engem -19- meg nem ijesztene. Nem az, ha huszszor olyan fejér arca volna is, mint annak a gavallérnak, a ki – akár farsangi mulatság lehetne – olyan csengős-bongós szánon csörtetett be Dárdásra, hogy az előadást el ne mulassza. Pipiske szivem, de talán csak nem tőle ijedtél meg? Hiszen úgy gondolom hozzászokhattál már, mert úgy segéljen, itt látom, valahányszor csak játszol. Szép lovai vannak az istenadtának – hova porozza még a vállamat? – de rám ugyan hijába kacsintana. Nem tudod a nevét Pipiském galambom? Azt gondolom, ez a mi patrónusunk, ez az édeskés Keserű Jónás sok sárga csikajába kerül. Azt mondják – – adta fékom, elkésem a jelenetről, fogja a sleppemet Borcsa néni.

És azzal a megnyugtató öntudattal, hogy Pipiskét vérében hagyta, kiment, s a szinpadon sikerrel folytatta Goneril szerepét.

Pipiske kisasszony pedig se szólt se beszélt, hanem komolyan elhatározta, hogy holnap mindent meg fog tudni az igazgató úrtól. És végig játszta szerepét, a nélkül, hogy a fejér férfiarcot a nézőtéren még egyszer felkereste volna.

-20-