IV. FEJEZET. (A testamentom.)

Hetek multak el. Ergerberger Flórián csöndesen pihent a falúvégi temetőben a nélkül, hogy eszébe jutott volna éjfelenként hazalátogatni. Egy szerény keresztre volt primitiv ákombákommal – kontár kezek mestersége – az elhunytnak pogányhangzású neve kék mezőben fejér föstékkel ráfestve. Dombját az enyhe tavaszi idő megrokkantotta. Magának jobb dolga volt, mintsem hogy fölkivánkozzék még egyszer a földre.

Meghalni nehéz. De azután, ha túl estünk rajta, bizonyosan édes az álom nélkül való pihenés.

Egeresi Illés, a fiatalos képű öreg pap, annak rendje szerint beszentelte a sírt, értesítette a hatóságot a nála letett testamentomról, kért a kihirdetésre napot s a terminusról értesítette a lajstromba vett rokonságot.

Azt a másik levelet eltette. Az a «megboldogult» gyónása volt s a pap titkává lett, melyet a pap maga sem tudott.

Az elhunyt házát Adorgyán János özvegye és Pipiske kisasszony, a kinek itthon Ida a neve, tartották rendben, és pedig jó rendben. Gyászt is öltöttek ketten az elhunytért, még misét is mondattak -50- érte meghalálozása minden heti forduló napján.

Mielőtt a végrendelet kihirdetésének napja elérkezett volna, egy-két nappal előbb az öreg lelkész meglátogatta néhai Ergerberger házát, illetőleg lakóit, az öreg özvegy asszonyt és Idát.

Nyájasan bocsánatot kért, de nem teheti, hogy egy kérdéssel ne alkalmatlankodjék. Azt szeretné tudni, hogy Ida van-e és micsoda rokonságban az elhunyttal?

Igen különös kérdés. Miképen kerül rá a főtisztelendő úr?

Hát bizony a megboldogult a főtisztelendő úrnak még halálos ágyán átadta rokonai lajstromát s ebben Ida nevét hijába keresi.

Ida reszkető kézzel nyult a lajstrom után. Neve csakugyan nem volt ott. Sem egy másik név nem volt ott, a melyet Ida keresett. A kisasszony szemei megteltek könyekkel. Adorgyán János özvegye is föltette pápaszemét, hogy megnézze a lajstromot, de ő se tudott jobb eredményt kisütni s nagy zavarban volt a három ember, a kit ez a dolog az elhunyt házában összehozott.

– Én mindazokat, a kik a jegyzékben foglaltatnak, – szólt a pap, – levélben értesítettem Ergerberger úr haláláról, valamint a végrendelet felbontása napjáról. Mindannyi felelt is nekem levélben s bejelentette, hogy erre a napra eljön. Feltünt, hogy a kisasszony nincs a megnevezett rokonok között s erre kötelességemnek tartottam figyelmeztetni. -51-

– Köszönöm uram, nagyon köszönöm. Nem tudom azonban hirtelen, mire véljem a dolgot. Úgy tartottam eddig, hogy az elhunyt nagybátyám volt. Szüleimre nem emlékezem. Tőle sem tudtam meg rólok soha semmit. E jó asszony nevelt fel. Meglehet – mi nem lehet?! Minden lehet. Itt vagyok s nem tudom ki vagyok. Köszönöm uram. Köszönöm.

Zokogva borult a szegény leány Adorgyán János özvegye nyakába.

Másnap pedig elhagyta néhai Ergerberger házát. Ily körülmények közt nem akarta magát a végrendelet megnyitására érkezendő vendégek szemének kitenni. Ha lesz a végrendeletben valami, a mi őt érdekli, majd megirja neki Adorgyán János özvegye, azért tanulta meg hál’ istennek azt a kis tyukvakarást.

A lelkész pedig hazament. Bús léptekkel közeledett háza felé, melynek fedele alatt van a hét pecsétes levél, mely az elhunyt gyónását tartalmazza. Bizonyos, hogy abban e szerencsétlen fiatal lányt érdeklő dolgok is vannak.

De hét pecsét és a fiatal arczú aggastyán lelkiismerete őrzi e gyónás titkát. Erről nem lehet tenni. «Intézkedjék benne az isten.»

Igen szép verőfényes napja volt a kikeletnek. Még semmi zöldséget nem viselt a föld. A tavasz még csak a nap megujhodó melegében és a levegő enyhe, fris járásában volt meg, mely délről jövén, terhelve jött a déli virány illataival. Édes vajúdásban dagadozott a föld, az ébredés ösztöne mozgatta -52- az ágakat s a falak nap felé eső részén a földből kibujt az isten tehenkéinek vörhenyes csordája, hogy sütkérezzék.

Néhai Ergerberger Flórián háza nem volt benn a faluban. Elül nagy udvarkerítés, hátul ugyanakkora kert sövénye környezte. Az ajtó előtt két akácfa állt, két oldalt tőle egy-egy deszkapad volt. Az egyiken Adorgyán János özvegye ül s beszélget két anyalúddal, melyek közül mindenik nehány sárga libácskával még hijában keresi a gyepet.

Néhai Ergerberger Flórián háza.

Nagy rend és nagy tisztaság van a házon kívül úgy mint belül. Ma hirdetik ki a testamentomot s az öreg asszony nem akarhatja, hogy a megboldogult rokonai megszólják.

A nagy szobában együtt ül már a rokonság s várja a hatóság kiküldöttjét, a ki felbontsa a végrendeletet s ki a városból kijövén, a paphoz szállt.

Öten voltak a szobában. Az öt között három asszony. Egyik sem becsülte az elhunyt vagyonát egy milliónál kevesebbre s mindenik ezt gondolta magában: «Még arra az esetre is, ha nem én leszek a főörökös, hanem egyenlően osztozunk, 250 ezer frt esik rám. Ezért érdemes volt ide utazni.»

Az egyik egy határszéli városból jött, melynek alsó népe tót, polgársága német. Ez özvegy asszony. Az elhunytnak huga, a kit egy hivatalnok hozott volt az országba férjhez. Neve özvegy Rapuncelné asszonyság. Harminczkét foga közül legalább is kétszer tizenkettőnek megrendült az állása. Egész sora be volt dülve, mint a rosz palánk. Szemén -53- pápaszemet viselt, kezén kötött fekete félkeztyüt.

Kirner Boldizsár ült az érdemes asszonyság mellett a divánon. Boldizsár úr e helyet koránál fogva vette igénybe. A többi három fiatalabb lévén mint akár ő, akár Rapuncelné asszonyság.

Egy szikár uri ember az ablaknál állt. Ha nem csalódunk, házasság utján jutott a rokonságba s az örökséget mint özvegy ember, gyermekei számára kivánja igénybe venni. A neve Picurka Tóbiás.

Egy kisasszony, első virágzásán túl, de még hervadásán innen, úgy tetszik szintén testvére a megboldogultnak, reméli, hogy az örökséggel a házasságnak előtte már-már bezáruló kapuját még egy darabig nyitva tarthatja. Ernesztina a neve.

És még egy asszonyszemély. Kövér, jó izű, jó kedvű hölgy, a ki férjét otthon hagyta, mert maga jobban elvégzi az ilyen dolgokat. Talán hentesné, vagy mészárosné, a ki első legénye által elvétette az üzletét. Mindenesetre rokon és hivatalos a mai napra.

E társaság hivatalos szomorkodással és megfelelő pletyka közt várja a döntő pillanatot. Az elhunyt erényei egyetértő elismeréssel elintéztettek. A rokonság rangfokozatai megállapíttattak s bárha egyiket sem önző remény, hanem mindnyáját csupa rokoni kegyelet hozta a mai napon a nemes és áldott néhai Flórián hajlékába, azért egyik sem felejtette el mindazt felhordani, a mi elsőbbsége tán a többiek felett volna.

– De nini! – szól a kövér asszonyság, – úgy tetszik, nem vagyunk még mind együtt. -54-

– Ah, szegény Kristóf, minek emlékeztet ön engemet szegény Kristófunkra! – szólt a társaságban a szűz s battizt kendőjét szemeihez emelte.

Kristóf az elhunytnak s itt összegyült testvéreinek testvére.

– Végre is látszik, – mond a határszéli városbeli özvegy Rapuncelné asszonyság, – látszik, hogy vérbeli kötelék nem füz tégedet az elhunythoz s azokhoz, kik vérei voltanak. Ah, szegény Kristóf, mi lett belőle?

– Ugyan hát mi lett belőle?

– Jaj, ha csak tudnók!

Persze, tán Kristóf után is lehetne örökölni.

– Ha nem tudjátok, minek sopánkodtok? Tán jobb dolga van mindannyiunknál? Meddig nem tudtunk Flóriánról is semmit is. Egyszerre csak ime, megjön a levél, hogy meghalt.

– Az igaz! – szalasztá ki a két testvér egyszerre megvigasztalva.

– Igen ám, – szólt a szikár ember az ablaknál a nélkül, hogy a társaság felé fordult volna, – de ha él, akkor neki is van joga az örökséghez.

– Ah, – siránkozék a határszéli s keblére emelte kötött keztyüjét, – ah szegény Kristóf, bizonyosan nem él már.

– Husz éve már – istenem, még kis gyermek voltam – egészité ki a szűz – annyi ideje, hogy híre veszett.

– Annyi ideig nem hallottuk kedves, felejthetetlen Flóriánunk hírét is.

– Bizony kedves, felejthetetlen testvér volt. -55- Oh soha, de soha sem lesz nekem többé olyan testvérem, siránkozék a szűz.

– Ki tudja? – mond ferde mosolylyal a szikár ember. – Hiszen csak huszonkét éve, hogy szüleid meghaltak.

A szüzet a gúny nagy zavarba hozta, melyből a kövér asszonyság segítette ki, mondván:

– Hagyjuk abba, ne civakodjatok. Ki tudja, mit fogunk hallani. Engem elhívtak, eljöttem. Ha semmit sem kapok, abba sem halok bele. Hál’ isten, van miből megélek. De más is van még a dologban.

– Ugyan, ugyan!

– Én beszéltem ezzel az öreg sárkánynyal, a ki a házat őrzi – mert már tegnap érkeztem. Tizenhat esztendeje már, hogy itt a megboldogult házát tartja s azt mondja, hogy Flórián két gyermeket nevelt fel. Úgy tartotta mint saját gyermekeit. Ez a sárkány azt hitte mindig, hogy egyik testvérének gyermekei.

– Az enyimek nem!

Ketten siettek egyszerre e három szóval közbevágni, mire egy kis szünet támadt s a beszélő Ernesztina kisasszonyra nézett.

– Mit gondol! – mond pirulva Ernesztina.

– Mit? Hát azt, hogy ha a tied nem, akkor végre is csak Kristófé lehetett a két gyermek.

– Lehetetlen! – Ezt a testvérek mind egyszerre mondták.

– Miért? – kérdi a szikár úr.

– És hol van a két gyermek?

– Ez épen a történet bunkója. El vannak bujdosva. -56-

(Hála isten!)

– Valami különös rajongók voltak. A fiú, kinek már vagy 25–26 évesnek kell lennie, tizenhatéves korától fogva szüntelen civakodott bátyátokkal.

– Szegény Flórián!

– Egyszer Flórián végre is megsokalta a dolgot s a fiut elkergette. El is ment a gyerek s azóta hirét se hallották.

– Úgy kellett a bolondnak. De hát a leány?

– Jaj annak eleintén irogatott a fiú; de a szentem még csak kis tacskó volt. Mégis jó eszének kellett lenni, mert bátyja (már csak azt kell hinnem, hogy bátyja) levelei egészen átformálták. Flórián későn vette észre a dolgot.

– Szegény Flórián!

– De akkor aztán tett is róla. Eltiltotta a leányt a levelezéstől s a fiú minden levelét elfogta. De már a méreg benne volt a lányban, hatott minden korda ellenére. A veszekedés ujra kezdődött.

– Szegény Flórián!

– És egy alkalmatos órában bátyátok a lányt is elkergette.

– Hála isten!

– És ennek sincs híre?

– A sárkány azt mondja, ennek sincs.

– Flórián mindig szolid, reális gondolkozású ember volt. Nem csoda, ha nem türte meg a hóbortosakat.

– Nem is lehettek azok az ő véréből – a mi vérünkből való vér. -57-

– Bolondok voltak.

– Az, az, bolondok! hahaha! Úgy kell nekik, ha elestek az örökségtől. Úgy kell a bolondoknak!

És megindult a nevetés a bolondokon, a kik elestek az örökségtől. Úgy kacagtak rajtok, hogy a könyjük végig csorgott ábrázatjukon. A szikár ember pedig ördöngős mosolylyal arcán mintegy véletlenül ekkép sóhajtott fel: «Szegény jó Flórián!»

És erre az asszonyok olyan sírást indítottak csak úgy ex abrupto, mintha a «bolondok» el sem is estek volna az örökségtől.

Ebben a sírásban találták őket a hivatalos kiküldöttek, kiket Adorgyán János özvegye vezetett be a szobába.

A formaságokon csakhamar túlestek. A kerületi törvényszék tagja a rokonság kiváncsi szemétől kisérve, fogta neki ollóját a végrendeletnek, minekutána pecsétje hitelességét konstatálta volna.

És fölbontá s olvasá:

«Én alulirott Ergerberger Flórián – (a rokonok összenéztek: hiszen az ő igaz neve Gerber Flórián volt!) Én alulirott Ergerberger Flórián abban a hitben éltem, hogy én voltam a legbölcsebb ember. De nem abban a hitben halok meg. Hitemből egy nyomorult meghülés vetett ki végkép, mely az élettől fosztott meg. Se isten, se ember, se intézményeik soha ki nem fogtak rajtam. Egy hűvös őszi szellő csavarta ki a nyakamat, holott egy hitvány felső kabáttal megvédelmezhettem volna magamat. Cudar bolondság ez a silány véletlenekre fektetett emberi élet s én ezennel következő, -58- ötszáz ezer forintokat kitevő vagyonomat, úgy mint (itt el van sorolva a vagyon állaga) arra hagyom, a ki legméltóbban viseli ezt a földi nyomorúságot, vagyis

A legnagyobb bolondra!»

«Mégis, a fent elsorolt összegen kívül levő vagyonom, úgymint lakóházam és a vele együtt telekkönyvezett fekvőségem Adorgyán János özvegyére marad, a ki nem a legkisebb bolond volt teljes idején át, a míg nálam volt.»…

A kövér asszonyság ocsudott fel legelőbb is bénító ámulásából.

– Olyat sem ettem még, hogy valaki maga magát nevezze ki örökösének.

– Szegény Flórián! – mondta a szikár úr gunyos szomorúsággal.

De a másik két asszony kőbálványnyá volt válva.

Egy hóbortos végzet játszik-e velük tréfás játékot ezzel a szóval, hogy «bolond». Sokért nem adták volna, ha nehány perccel előbb nem osztogatták volna oly könnyedén ezt a drága szót.

Kinek van már most közöttük legtöbb jogcíme arra, hogy követelje az örökséget? Megosztozzanak-e a bolond címen, vagy pereljenek-e érte?

Ernesztina kisasszony megtalálta a kibuvót. Hirtelenében elájult.

A kötött keztyüs asszonyságot pedig ezzel szörnyű méregbe hozta. Csipejére tette két kötött fekete keztyüjét: «Mit, ezért elájuljak? Nem vagyok -59- bol–.» Mégis inkább elájult, semhogy törvényes tanuk előtt e végzetes mondatot befejezze.

Erre meg a kövér asszonyság jött dühbe.

– Menjetek, bolondok vagytok mind! – De kérem – toldotta meg hirtelen, észrevevén a vigyázatlanságot, – kérem, még magam vagyok köztük a legnagyobb bolond.»

Ez hirtelen feltámasztotta az elájultakat s a dolog egy kellemetlen családi versengésre kerül, ha a hatóság közbe nem veti magát.

A törvényszék küldöttje tanácstalanul állt a bolond végrendelettel szemben s nem határozott mást, mint hogy hiteles másolatban kiadja az érdekletteknek, a további végzés hozatalát függőben tartja.

Adorgyán János özvegye pedig sietett fölkeresni téntatartóját, pennáját és ókuláját s értesítette Ida kisasszonyt az eredményről. Kezeim közé csak levele végső sorai kerültek, melyek ekképen szólnak: «Ne aggódjék drága Kisaszon mivelhogy a ház megmeg a ki főd van hozzálya Való a mienk a kibül elélünk hóttig isten Nevében és malasztjábul semicse féljen.»

-60-