V. FEJEZET. (Két bolond.)

Varhonyay Dezső fővárosi ügyvéd úr kancelláriájában igen sok ténta és igen sok papiros fogyott el évről-évre. Abban az időben, a mikor a mi figyelmünket vonja magára a kitünő ügyvéd, nem kevesebb, mint tíz – az ügyvédség pályájának különféle stádiumát ért – ifjabb és öregebb segéd fogyasztja az ő szolgálatában a téntát s a papirost. Kitünő buzgalommal sercegnek a tollak a fehér papiron, nyerendő és veszendő perek aktáinak gyarapodására. Ez csak váltó, az csak úrbéri, amaz csak egy harmadik kategóriabeli perekben dolgozik. Ez végrehajtásokra, amaz tárgyalásokra készül. Egy hatodik sürgetni, egy hetedik informálni indult s arra jegyezgeti magának az adatokat. Egy nyolcadik szerződéseket fogalmaz, egy kilencedik fogalmazványokat tisztáz s ennyi munka közt a tizediknek sincs henyélő ideje.

Varhonyay Dezső maga pedig a feleket fogadja külön szobában s ebben a pillanatban formaruhás inas áll előtte, kinek a kezéből egy kis levelet vett által, s kihez, minekutána a levelet elolvasta, ily szavakkal fordul: «Édes barátom, szólítsa csak be a kancelláriából Csongor Béla urat.» -61-

Csongor Béla volt az a tizedik, a ki nem henyélt, mindazonáltal egy perc mulva főnöke előtt állott.

Varhonyay úr szó nélkül adta át Csongornak a vett levelet, a mely ekképen szólt:

«T. ügyvéd úr! Sziveskedjék nekem egy okos, megbízható, becsületes és hallgatag urat küldeni irodájából. Valami dolgot szeretnék vele végeztetni. Tisztelettel

Gróf Szanday Elemér.»

– Kivánja ügyvéd úr, hogy én menjek el?

– Menjen el, barátom. A gróf családjának ügyvéde vagyunk. Végezze a dolgot jól. Ez a legény elkiséri a gróf úr lakására.

Csongor Béla köszönt és elindult a gróf inasával, a ki megmondta gazdája lakását s nyomban követte Béla urat az utcákon mindenütt. Az idő délelőtt volt, nem sokkal több tíz óránál.

Elemér gróf reggeli pongyolában volt még, midőn az inas Bélát bejelentette. – Ezüst szamovár párolgott az asztalon, – mellette jó ízű hideg reggeli, szivarféle, édes szesz s több eféle volt felhordva s legalább idegen elemmel tarkította az asztal rendes rendetlenségét. A szoba legénymódra volt berendezve. Fő ékessége fegyverek, vívó szerszám, egy pompás Vénusz-kép és egy felséges tükör valának. A padlót puha szőnyeg takarta. A levegő rózsavíz illatával volt deszinficiálva, melylyel enyhe csibukfüst vivódott az elsőbbségért. Elemér könnyedén terült el egy heverőszéken. Aludt-e az éjjel, nem-e, nem tudom, de arca feltünő halványsága -62- álmatlanságra mutatott. Valószinű, hogy ez a rendes színe. Ajka színe friss és piros. Állán gyenge szakáll csak árnyként emeli arca fehérségét. Szemei bágyadt fénynyel unottan, nehézkesen néznek a világba.

Béla úr ilyen színben s ily helyzetben találta a grófot, midőn belépett s meghajolván, üdvözölte őt.

– Jó reggelt, – mond a gróf, s jobb kezét a heverő szék válláról leejtette. – Tessék ott az íróasztalnál helyet foglalni. Engedje meg, hogy ülve maradhassak – tevé hozzá, midőn látta, hogy az ügyvédsegéd furcsának találta a fogadtatást.

– Kérem, nem a magam nevében vagyok itt. Principálisom küldött, őt képviselem.

– Jó, tehát majd bocsánatot kérek a principálisától.

Béla elpirult, nyilván a bosszúságtól, de válasz nélkül hagyta a dolgot. Leült az íróasztalhoz, kezébe vette a tollat, megfogta a papirost s a grófnak hátat fordítva szólt:

«Készen vagyok.»

Gróf Elemér erre egyet hallgatott, Béla pedig segített neki.

Végre is megszólalt a gróf.

– Kedves barátom, nem innék velem egy csésze theát?

– Köszönöm.

– Vagy egy szivart.

– Köszönöm.

– De megengedi, hogy én reggelizzem? -63-

– Kívánja a gróf úr, hogy később jöjjek el?

– Tessék kérem itt maradni.

Béla megült a helyén, csak a már bemártott tollat tette le. Elemér gróf pedig theát szűrt magának s elkezdett sonkát csemcsegni. Szörnyen terhére volt a dolog, az bizonyos. Jó idő telt bele, hogy újra megszólította vendégét.

– Ön – ön nem tudja nemde, mi végből kérettem ide.

– Nem tudom.

– Végrendeletet akarok csináltatni.

Béla fogta a tollat s elkezdte írni a végrendeletek szokásos bekezdését. Elemér gróf nem szólt, amíg Béla abba nem hagyta az írást. Ekkor ismét ekkép fordult hozzá:

– Nem talál a dolgon csodálkozni valót?

– Nem.

– Sok végrendeletet írt már életében?

– Már írtam néhányat.

– Régen van már principálisánál?

– Régen.

– Mit nevez ön annak, hogy régen?

– Az ügyvédi segédkedésben két esztendőt.

– Két éve, hogy Varhonyay úrnál van?

– Annyi.

– Ön úgy látszik, nem igen szeret beszélgetni.

– Nem.

– Megsértettem önt?

– Csak principálisomat.

– Fogadjon el kérem egy csésze theát.

– Köszönöm. -64-

Elemér gróf ismét megpihent egy kicsit s aztán ujra kezdte:

– Olvasta ön azt a levelet, a melyet principálisának írtam?

– Olvastam.

– E szerint Varhonyay úr igen szép ajánlatával jött ön ide.

– Varhonyay úr elküldhette volna akármelyik segédét.

– Valamennyi megfelel a kivánságoknak, melyek ama levélben foglaltatnak?

– Megfelel valamennyi.

– Nem tagadhatja, ön igen jó véleményben van maga-magáról.

– Mért? Mert azt mondom, hogy nem vagyok különb többi kollégáimnál?

– Mert azt mondja, hogy okos, megbízható, becsületes és hallgatag.

– Ennyit méltóságod nem merne magáról elmondani?

– Én nem vagyok ügyvédsegéd, kit valahova testamentomot fogalmazni küldenek.

– Ezek nem egy ügyvédsegéd kvalifikációi, hanem legnélkülözhetlenebb tulajdonságai a férfiúnak. Mért nem fogalmazza meg méltóságod a testamentomát maga.

Elemér gróf el nem pirult, de egyet emelt a felső testén s vendége provokált impertinenciáját kissé nehezebben nyelte le, mint a sonkafalatot, a mely útmutatónak előre indult volt. Semmi esetre sem valószínű, hogy Elemér gróf helyesen meg -65- tudja fogalmazni az okmányt, melyről szó van. Csakis egy pillanatnyi szünet után válaszolt:

– Hát mire valók volnának az ügyvédek és ügyvédsegédek? Azt gondolja ön fiatal barátom (a gróf fiatal barátja tán egy évvel volt idősebb a grófnál), hogy én nem volnék képes megtanulni a szabómesterséget? De mért venném el szabóm kenyerét, kivel még hozzá meg is vagyok elégedve?

Csongor Béla úr mosolyogva válaszolt:

– Remélem, én velem is meg lesz méltóságod elégedve.

A válasz nem tette a grófra azt a hatást, melyet Béla tán szivesen látott volna. Az ügyvédsegéd nem tudta mire vélni az egész szószaporítást, mely egyébként mulattatta. Ide küldetett valamely munkát teljesíteni s vele s idejével a gróf rendelkezhetett. Principálisán fog állni ez időt – az expenz-lajstromban – osztrák értékre redukálni. A gróf bizonyos egykedvűséget tanusított. Arcát egy pillanatra sem hagyta el elegáns halványsága, szemei halvány fényben égtek változatlanul, mint jól moderált lámpa, a reggelire felhordott holmi csak lassan fogyott előtte.

Elemér gróf ismét csak szünet mulva vette fel a beszéd fonalát.

– Megvallom, kissé unom ezt az egész dolgot.

– Csak a gróf úron áll, húsz-huszonöt évre elhalasztani. – Azt hiszem, akkor sem lesz későn.

Elemér gróf nagyot ásított. Terringettét! Még huszonöt évig élni! Mennyi unalom! Eddig sem élt még huszonöt évet, s ebből tizenöt az ártatlan -66- gyermekségre esik, csak a többi eshetik beszámítás alá. És most élni még huszonötig! A gondolat kiveszi egykedvűségéből s megedzi a munkára.

Lássunk hozzá. Az okmány feje meg van. Következik a vagyon kimutatása. Itt egy uradalom ennyi ezer hold; amott az a másik, és egy harmadik. Másfél millió vagyon. Utolsó sarja a családnak Elemér gróf. Senkije a világon, csak egy kedves agara, egy kedves paripája és egy pár megúnt kedvese. Se barátja, se rokona. Az élet nem szolgál néki a gyönyör oly poharával, melyből még nem ivott volna. Ellenben tele van követelésekkel, melyek untatják. Lettek volna ambiciói, politikai, társadalmi téren; de «nem érdemes.»

A nemzet eljátszta szerepét.

Idegen kézben van. Meghódítva, megkötözve. Általános érzülete a nemzetnek tiltja, hogy fiai a napi politikában részt vevén, így próbálják visszahódítani konfiskált jogait. A semmittevés hazafiui kötelesség. A hallgatást az okosság parancsolja. Tehát élni a nappal, élvezni és várni. Meddig? Senki sem tudja. Könnyű annak, a kit elfoglal mindennapi kenyere, gondja. De a ki megunta a gyönyöröket, melyek örökségeül valának már biztosítva? Szétnézett osztályosai közt. Nincs ember, a ki kételyeire választ, vágyainak célt adni tudna. Csak élni s élvezni. Ezen már túl van s most meg van töltve a pisztoly, a mely a többin is hamar túlsegítse.

Ezt logikai rendben csatolja az ügyvédsegéd úr a testamentom bevezetéséhez. -67-

Fel-fel kapta Béla fejét, a mint a gróf előadását ceruzával jegyezgette az előtte fekvő papirra. Arca erősen kipirult s valamely idegesség reszketett rajta végig.

– Logikai rendben! Hol van ebben a logika? Azt hiszi a gróf, hogy az ürügy ok és egy gyönyörökben kimerült szervezet vágya a megsemmisülés után már jog is arra, hogy a kire nagy beneficiumok, nagy kötelességeket szabtak, gyáván megugorjék a munka elől, midőn az élvezéstől kifáradt? Teremtő isten! Ez a fejérképű gróf nem tud az élettel és vagyonával mit csinálni. Huszonöt éves alig van s már kifogyott az erőből s a bölcsességből, kifogyott a bűnből s az erényből. Nincs már kedve se jót se rosszat tenni. Engem hivat el, hogy testamentomát megírjam. Még megérem, hogy kedves agarát teszi meg örökösének, mert barátja nincs, kedveseit pedig megunta. Ugyan hány ilyen fickó szaladgál még a fajtájabeliek között. Többen is vannak még, a kik azt vélik, hogy a nemzet eljátszta szerepét? Ki volt az a gazember, a ki a gróf urat nevelte? Tudja meg a gróf úr, hogy a gróf egy korlátolt tudatlan ember, egy értéktelen jellem, egy szánalomra méltó lény, a kivel kancelláriabeli kollégáim közül a legutolsó – a ki magam vagyok – még az sem cserélne.

Bélának úgy tetszett, hogy erre a sértő filippikára a grófnak a legrövidebb úton kell őt a küszöbön kitétetnie s nagyon csodálkozott rajta, hogy Elemér gróf lefegyverző közömbösséggel nézett a fiatal emberre, a ki kiült szemekkel, kipirult arccal -68- s kidagadt erekkel volt a gróf felé fordulva. Föl volt háborodva, föl volt lázadva. Lélekzete igen élesen járt ki s be, vére erősen forrt minden testében.

– Valami baja van, fiatal barátom? kérdé a gróf.

– Bajom? Nincs. De inkább a magam testamentomát írnám meg, mint a melyet a gróf úr akar velem iratni.

– Miért?

– Hát nem mondtam?

– Tudtommal nem. Itt ül előttem valamely extatikus állapotban, száját nyitva felejti, szemeit rám mereszti, de szólani elfelejt.

Úgy is volt. Ama fentebbi filippikát Béla csak gondolta s úgy elgondolkozott, hogy egészen feltüzelte magát a puszta gondolkozással.

– Bocsánatot kérek. Azt gondoltam beszéltem, pedig igen sértőn. Kérem, mentsen fel engem e munka alól, mely egészen fölháborít.

– Jól van.

– Megfogom mondani Varhonyay úrnak, hogy küldjön mást helyettem.

– Jól van.

– Még egyszer bocsánatot kérek.

– Jól van.

– Ajánlom magamat.

– Isten önnel.

Béla indult. A gróf utána szólt.

– Kérem, hogy hívják önt?

– A nevem Csongor Béla. -69-

– Köszönöm.

Béla féllábbal már künn volt, mikor a gróf még egyszer megszólalt:

– Ne mondja kérem a principálisának, hogy másikat küldjön.

– Nem kiván a gróf testamentomot csináltatni?

– De épen mert akarok. Már pedig ha többi kollegái is mind olyan bolondok mint ön, akkor sohasem készülnék el velök.

– Gróf úr!

– Ej mit, én kimondom önről azt, a mit ön én rólam gondol.

– Igaza van gróf úr, bocsánatot kérek.

Ezzel meghajtotta magát és távozott.

Elemér gróf pedig becsöngette a legényét és elkezdett toilettet csinálni.

-70-