RÁKOSI JENŐ.

1842–.

A hatvanas évek elején a czukor-utczai Ozinger-féle szegényes és olcsóságáról hirhedt kis vendéglőben, melyet szegénysorsú egyetemi tanulók özönlöttek el, magányosan, félrehuzódva egy szikár, magas, csontos ifjú volt látható. Túl lehetett a húsz esztendőn, de mintegy harmincznak látszott. Jogász volt-e vagy egyéb, senki se törődött vele. Hiszen semmi különös nincsen rajta, csak az, hogy az egyik szeme örökké be van hunyva. Mit tudhatta azt még akkor valaki, hogy ő azzal a másik szemével többet lát ebből a világból, mint az Ozinger vendégei valamennyien?

Sokáig volt ott törzsvendég anélkül, hogy csak némileg is feléje fordult volna valakinek a figyelme, míg végre elérkezett egy nap, hogy minden szem VI. őt nézte ott és minden ember őt mutogatta a másiknak.

Ez a nap pedig csak úgy következhetett be 1866-ban, hogy előtte való este az Aesopus czímü uj darabot adták a Nemzeti Színházban és az üde költészet, mely a csengő-bongó rímekben írt romantikus műből kiáradott, elbájolta a közönséget. Elementáris erővel tört ki a zajos tetszés, s másnap maga az öreg Ozinger büszkén sugta meg az érdemesebb vendégeinek s azok aztán egymásnak, hogy azt a félszemü fiatal embert Rákosi Jenőnek hívják, s ő írta a tegnapi darabot, az «Aesopus»-t.

Most aztán apródonként mindent kezdtek tudni az emberek, nemcsak az Ozingerben, hanem az irodalmi és műkedvelő körökben, hogy Rákosi most 24 éves, 1842-ben született, Vasmegyéből való, Acsádról, hogy szegény fiú, a kinek a kenyérkereset miatt többször félbe kellett szakítania iskoláit, de szívós természet, harmadéve minden pénz és terv nélkül mégis Pestre jött, hogy itt valahogy elvégezze, ha egy kicsit későn is, a jogot. Mellékesen darabokat írt, s íme sikerült, most már nem ősjogász többé, hanem felkelő csillag, most már nem kell félteni.

Hát úgyis volt. Archimedes egy pontot keresett VII. a földön kívül, hogy a világot helyéből kimozdítsa; Rákosinak elég volt csak egy kis pont az irodalom földjéből, hogy azon a lábát megvetve, őt a világ a helyéből ki ne mozdítsa. Ez a kis pont most megvolt adva. A friss hírnév révén bejutott a Pesti Napló-hoz, s itt mindjárt kitünt, hogy hidegen itélő feje, színekben gazdag, eleven, fordulatos és főleg fegyelmezett tolla ép úgy képesíti publiczistának, mint poétának. Gyorsan megismerkedett az akkori írói nemzedék jelesebbjeivel, kikkel megalapítá a «Kávéforrás» kompániát, mely sok nyomot hagyott akkoriban az új életre ébredt ország tevékenységének vonalain.

Nem a szokásos kávéházi kompánia volt az, kiket a nemzeti ragasztó, a «Kalaber» tart össze. Ezek az ifjak, kiknek szinte észrevétlenül Rákosi lett a vezérük, erős szellemi munka után jönnek ide pihenni és még mulatságból is tevékenyek, mert terveket szőnek, új munkához buzdítják egymást, az aktuális napi kérdésekről beszélgetnek, s a mi ötletet a párolgó kapucziner mellett elejtenek, úgy se vesz kárba, Klic a Borsszem Jankó-ba rajzolja meg.

Különösen Rákosi dolgozik sokat a szerkesztőségben és otthon. Shakespeare-darabokat fordít s közben eredetieket alkot. A koronázásra már ő VIII. írja az ünnepi darabot, a Szent korona varázsá-t. Híre jelentősége, szemlátomást nő. 1869-ben a Kisfaludy-Társaság tagjai közé választja. Ugyanekkor már elég erősnek érzi magát, hogy a köréje gyült írói csoporttal saját lapot indítson, s így támadt a Deákpárti Reform.

Rákosiról kisül most, hogy gondos, körültekintő szerkesztő. A lap körül karikacsapásra gyűl a közönség. Mindjárt tekintélyes organum, mely irányítólag hat a napi politikára. De bár lankadatlan szorgalommal dédelgeti lapját, olvassa, vörös czeruzázza részben írja a Moloch napi eledelét, üres óráiban a saját isteneinek áldoz. Lelke szomjusága nem a zöld posztóval beborított deszkákhoz húzza, hanem a sugólyukkal ketté szeltekhez. Írja, egyre írja színműveit: a Színre színt, a Krakói barátok-at, a Szerelem iskolájá-t, melyek többé-kevésbbé, inkább többé jelentékeny alkotások és a Shakespeare-i romantikában mozognak. Csak egyszer csábítja el a Falu rossza sikere, hogy népszínművet írjon, a «Ripacsos Pista dolmányá»-t.

Oly annyira szereti a színpadot (mert nála nem lohad, hanem fokozódik a szenvedély), hogy a végén már nem elég neki a darabírás, még több kellene. Hát iszen Rákosinak csak kivánni kell IX. valamit s nyomban megvan. 1875-ben fölépült a Népszínház s Rákosi vállalkozott bérlőjének.

Lapját beolvasztotta a Pesti Napló-ba, s hozzá látott nagy eréllyel új feladatához s csakhamar kisült, hogy kitünő igazgató és elsőrangú üzletember. Ért ez mindenhez. Hat év alatt felvirágzott az új intézmény s jövedelmező vállalattá fejlődött.

A hat éves ciklus után visszavonult pihenni. De tud is Rákosi pihenni? Uj napilapot, a (Budapesti Hirlap-ot), alapított mindjárt 1881-ben s azóta teljesen a lapjáé és az irodalomé. Ír mindenfélét, tárczát, vezérczikket, æstétikai tanulmányt, színházi kritikát, színművet, még regényt is írt a Legnagyobb bolond czímmel (s ezen a réven kerül a mi gyűjteményünkbe).

Nem csak írt sokfélét, de el is ért sokfélét. Az akadémia levelező tagjának választotta 1892-ben. A millenniumkor nemességet kapott a királytól. Az utóbbi években pedig főrendiházi taggá nevezte ki. Lapja nagy súllyal biró, mert a legolvasottabb organumok közé emelkedett. Rákosi nem csak a lapjával és tollával szól hozzá a közügyekhez, hanem személyével is épúgy kiveszi részét a társadalmi mozgalmakban. Elnöke a hirlapírói Otthonnak s irányítója a sajtó törekvéseinek. Sovin magyar s ily X. értelemben agitál állhatatosan. Egyébiránt alig van közhasznú kérdés, amibe ő bele ne ártaná magát hasznos módon. Ráér mindenre, mintha száz keze volna. Szobor-bizottságokban tanácskozik. Ujságírók dolgában reprezentál. Idegeneket kalauzol. Felolvasásokat tart az ország különféle városaiban. Prológokat ír a színházi megnyitásokra. Jótékony egyletekben szónokol. Nemzeti gyüjtések elé ír lelkesítő felhivásokat.

Szóval, Magyarországnak nem csak újabbi irodalmi, de kulturális és politikai történetébe sem lehetne belemélyedni, hogy ott Rákosi Jenő nyomaival ne találkoznék a kutató. Sőt mint Bosco, aki állítólag egy ugyanazon órában és perczben mutatkozott Bécs minden kapuján, Rákosi alakja sok ponton jelenik meg egyszerre is. Működésének nyomai és eredményei befonják, beerezik a magyar közéletet szinte egészében.

Pedig Rákosi Jenő nem kormányozta az országot, nem is volt ott közel, ahol ez történik, nem állt intézkedő positióban, még csak a Ház tagja se volt. Lentről, észre nem véve, próbálta a munkát csekély eszközökkel. Mint az ákácz szélesebbre nőtt és terjeszkedett alul, ami nem látszott, mint fölül törzsével ágaiban, ahol látszott. Szívós, hatalmas XI. akaratú férfi, tud akarni és keresztül vágja magát a sziklán is, ha a tulsó oldalon zöld gyepet érez.

A mihez fogott, sikerült neki. Hogy ez szerencse volt? Talán. De meglehet, hogy azért sikerült, mert erősen fogta, amit megfogott.

Mikszáth Kálmán.

-1-