VII. FEJEZET. (A gyermekekért.)

Egy kis városhoz közel az országúton érdekes kis karaván ballag tova a meleg őszi napon, porfelhő által kisérve útján. Két csúcsos sövegű zsandár felvont panganéttal, fejér mellszijjaival messze vidékre láthatón; a kettő között egy barna képű talián és medvéje, az egyik fürgén, de nem boszuság nélkül napsütötte arczán, a másik egykedvüen ballagva orrán a lánczczal, tisztességesen megemberelve magát az úri társaságban. E társaság szótlanul megyen tova. Egyik tagja sem érzi, úgy látszik, szükségét annak, hogy a másikhoz szóljon s ha mégis beszédre nyitja ajakát, maga-magának, szakállának vagy fogainak beszél mindenik. Négy utas, köztük egy medve, a ki csak monologizál.

– Szatracene, szatracene! – Így sóhajtozik a sorban az első. Soha se láttam ilyen forróságot. Bezzeg otthon a kedves Bunzlauban nem sütött így még a nap se! Szatracene, szatracene!

Persze, a jámbor ott nem viselt nyolcz fontos sapkát, kilencz fontos összecsavart köpönyeget, 25 fontos zsandárpuskát, patrontást és szorosra gombolt erariális posztóruhát. Otthon ingujjban -80- tisztelte a melegebb napokat. Nem veszi észre, hogy a különbség nem a napban, hanem az ő személyes viszonyai változásában van.

– Oh Jemine, Jemine! – zokogja sorban az utolsó. Té hitc, té hitc! – és törli tarka zsebkendőjével a homlokán fakadó bővizü forrásokat.

– Maledetta compagnia, – dörmögi a középső s hozzá teszi: ha a medvémnek volnék, majd másképen bánnék veletek atyámfiai! Avanti Pannonia, avanti!

– Brum brum brum, mondja a láncos, a kit «Pannonia»-nak szólít a társa, a negyedik a társaságban és széles nyomokat lapít az út porába, a mint tova cepeli bundáját.

Az olvasó kitalálta, hogy miért nem méltatja a négy útitárs egymást se barátságos, se másmilyen szóra. Egyik se érti a másik nyelvét. Az egyik cseh, a másik német, a harmadik talián, a negyedik medve. Ha közös céljok van, isten a megmondhatója a Bachrendszeren kivül, mely összehozta őket, miként járnak a dolguknak végire.

Beérnek a városkába s ott hamar akad egy csomó kisérőjük. Ki a zsandártól fél jobban, ki a medvétől, de mindeniket húzza valami a veszedelmes állatok után s mire a karaván a nagy piacon a legtekintélyesebb ház előtt megáll, akkorra vagy ötven ember, asszony és gyermek vegyest bámulja a jövevényeket.

– Ale holt! – kiáltja itt a vezető s megállítja a menetet.

– Ize hir pane fenek, – teszi hozzá, a mi azt -81- jelenti, hogy itt lakik a megyefőnök úr. És egy némely jelekkel megmagyarázza a többi háromnak, hogy várjon rá, ő majd fölmegy az emeletre jelentést tenni a megye «fenek»-éhez. A német zsandár pedig puskájára támaszkodva törülgeti tovább homloka verejtékét, a talián legény meg toppant bocskorával s megrántja medvéje láncát.

– Hopsza hopsza Pannonia! Allegro avanti, allegro la bestia, che il megmutásse szve tudomagne! Avanti mio caro, avanti!

A talpas engedelmesen két lábára áll, átveszi a segítő fütyköst gazdájától, nyakába fogja s elkezdi dörmögve esetlen kerengését a bámészkodók nem kis örömére.

A mulatságot a cseh zsandár zavarja meg, a ki visszajőve félig jelekkel, félig valamely bábeli nyelvzagyvalékkal megmagyarázza társának, hogy a főnök úr nincs otthon, csak a «pane adjunkt» van a hivatalban. Az fogja a csavargó medvetáncoltatót megtáncoltatni. Beviszik a taliánt barmostul a nagy ház udvarába. Ez udvarban szép zöld rácskerítés mögött egy kis árnyas virágos kert van. Egy pár szép katalpa, mely világoszöld levéldíszét szépen áthozta az őszbe s néhány virágágyacska, lobeliával szegve s tiszta kavicsos utak által körül szaladgálva.

A mint a zsandárok, a talián s a medve az udvarra lépnek, a zöld rács is egyszerre megnépesül egy csomó piros pozsgás arczczal. Úgy kandikálnak ki mögüle, mintha egy csomó virág szökött volna ki a padokból s most kiváncsian iparkodnék szinpompás -82- fejét kidugni keresztül a rácson. A kis kikandikáló virágokat a guvernant éles hangja próbálja a rácstól visszaparancsolni, de nem sok sikerrel, mert ha a gyermekeket vonzza a medve, úgy a guvernant a maga részéről a talián hajcsárt találja figyelmére méltó jelenségnek s kommandó-szavának erejét megosztott figyelme tetemesen csökkenti.

A medvehajtsár barátságosan integet a gyermekeknek s állásához képest meglepő kecscsel köszönt a guvernantnak, a ki szivesen fogadja a köszöntést s leereszkedőleg szólítja meg az idegent.

– Est-ce que vous êtes italien monsieur? – kérdi.

– Si madonna, italiano; de la frontière francese, colla mia bestia, qui est boia enfant, madamicella – és beszélt volna tovább is az olaszok közlékenységével, ha a zsandár engedte volna. Ez azonban a grádicsra mutatva ekép rivalt rá: «forverc.»

Az olasz körülnéz s mindnyájok gondolatát kitalálva, a kert kerítéséhez láncolja a mackót s a cseh zsandár által kisérve fölmegy az emeletre.

Az emeleten egy ajtó elé vezeti a cseh ember az olaszt. Az ajtón e felirás volt: «Adjunkt Emil de Bőkéndy.» Az olasz rábámul a fölírásra, azután kisérőjére néz, megint az irásra, megint a cseh emberre, ki e habozásra annyi felvilágosítást adott ismét, hogy «forverc, hir.» Ezzel úgy látszik ki is volt merítve minden ismerete a birodalmi hivatalos nyelv körül.

– Bőkéndy Emil! – mormogja a medvehajtó, – -83- Bőkéndy Emil! s alig találja meg a fényesre csiszolt kilincset…

Két férfi áll egymással szemben, Bőkéndy Emil és a medvehajtó, mereven, hitetlenül; két pár szem egymásba szegezve, két szólásra kész, de csak remegő ajak. Hát még a két szív a két kebelben!

Szerencsére Bőkéndy észreveszi a harmadikat, a zsandárt.

– Italiano? kérdi.

– Si signor.

Bőkéndy egy pillanatra a szomszéd szobába lép, hirtelen beteszi maga után az ajtót, egy divánhoz tántorodik, leül s karfájára hajtja fejét. Egész erejére volt szüksége, hogy zokogását elfojtsa. Görcsösen küzdött a férfimell az érzések ilyetén kitörése ellen, szemei vizét megzavarta a köny.

De nemcsak hogy elrejtse az indulatokat, a melyek megrohanták, azért is szükséges volt a szomszéd szobába menekülnie, hogy meggondolhassa, mi tevő legyen. Olaszul nem tud, németül nem beszélhet, mert a cseh megértheti, magyarul úgy sem, mert elárulja vele az olaszt. És mit mondjon neki? Hogyan intézkedjék a dolgában. Hogy mi járatban van itt a medvehajtó? bár konkrete nem tudta, de a dolog természete kétségtelen volt előtte.

Végre visszament a hivatalszobába, nyugalma megvolt már s állása egész tekintélyével szólalt meg.

– Palafa pilifiv jalafailifi dalafat! -84-

A fenséges helyzet evvel mintegy varázsszóval bele volt lökve a nevetségesbe. Taliánunk egy olasz vőlegény jó kedvével fakadt víg nevetésre, annyira, hogy a cseh zsandár fenyegető állásba helyezkedett e tiszteletlenséggel szemben s csak akkor nyugodott meg, mikor az adjunktus úr is nevetésre vette a dolgot.

Bőkéndy átvette az olasz írásait s a nélkül, hogy megnézte volna, átadta a zsandárnak e szóval: «pane főnök.»

– Nix doma, – felelé a zsandár.

– Kartye kartye, recipient – magyarázza Bőkéndy s kezével is mutatja, hogy a főnök úr oda van kártyázni a főadószedőnél.

A zsandár szalutál s távozik a papirokkal.

A két férfi magára marad. Arcukra a komolyság visszatér, szívök ismét sebesebben kezd dobogni.

Bőkéndy szólalt meg.

– Ülj le. Nem kérdezhetem, mi járatban vagy erre. Nem nézhetem meg papirjaidat, nem foglalkozhatom ügyeddel, hivatalnok vagyok, becsületes is vagyok, esküt is tettem – minek jösz az utamba – boldogtalan, minek jösz az utamba! – És kitört a negyven éves emberen a gyermekes sírás elemi erővel.

Két régi iskolabeli barát áll egymással szemben: szemben áll két ember, ki együtt gyerekeskedett, együtt legénykedett, a jó magyar világban együtt csinálta bolondságait, egy időben lett ember, egy században együtt harcolt mint honvéd, együtt látta -85- a hazát elveszni, aztán elvesztette egymást s most az egyiket mint csavargót zsandárok hozzák a másiknak, mint politikai hivatalnoknak eléjbe.

Bőkéndy jól ismerte azt, a ki előtte állt s a mint fölismerte, tudta is mi járatban van, tudta mire való a talián maskara, nem is várt sokáig feleletre, hanem ura levén zokogásának, igy folytatá:

– Ha levelet viszel akárhonnan akárhova, add ide az ég szerelmére, hadd égessem el, aztán menj isten hirével. Ha nincs nálad semmi ilyes, akkor is az életeddel játszol.

– Máskor is játszottam én már azzal, de soha még a – becsületemmel.

– Mindig jó lövő voltál, jól céloztál, jól találtál. Látom a régi vagy most is. A ki azonban a maga golyójától halott, azon nem fog többé a másé, a legjobb vadászé sem. Papirjaidat elküldtem a főnökömnek: a mint az intézkedik rólad, úgy fogok veled bánni. De még egyszer mondom, add ide, hadd égessem el láttatlanul a mi veszélyes van nálad, mielőtt megjő vagy a zsandár vagy a főnök.

– Jó volna előbb tudni, magadat félted-e vagy engem?

– Mit változtat az a dolgon?

– Medvém talpára, ha magammal ránthatnálak, nem mondom, hogy nem volna kedvem egy kicsit fölidézni magamra a veszedelmet.

– Bolond, bolond, bolond! – susogja a hivatalnok, inkább magának mint a másiknak. -86-

– Hej! de nem adnám én a bolondságomat a te okosságodért, ha hegyibe kapnám ráadásul az osztrák császár összes kincseit. De hát mi becse volna az olyan okosoknak a milyen te vagy, ha nem volnának ilyen magamfajta bolondok. Eredj, eredj, ne játszd előttem az érzékenyt! Papirjaim rendben vannak, rendben van a lelkiismeretem is: és egyik sem elég ok arra, hogy fel ne köttessetek, ha felakartok köttetni. Nevetséges is volna, ha nem úgy volna! Mesterségtek az, hogy egy országot, egy egész népet megöljetek: mért remegne a kezetek, mikor egy ilyen nyomorult csavargónak kell kitekerni a nyakát, a milyen ma én vagyok! Minek még ahhoz nagyobb ok? Minek egy levél, «akárhonnan akárhova,» szép szóval kicsalva biztos rejtekéből? Nem elég, hogy honvéd voltam? Nem elég, hogy menekült vagyok? Nem elég, hogy kenyeres pajtásod voltam? Nem elég, hogy becsületes hazafi vagyok? Minek neked még egyéb is hozzá?

– Minek nekem még egyéb is hozzá? – ismétlé Bőkéndy, ki e beszéd alatt merően nézett a beszélő arcába. Szemei tüzeltek, az elérzékenyülés lágysága eltünt vonásaiból. Az inszinuáció, hogy a csavargótól egy ellene bizonyító okmányt akart kicsalni, minden morális erejét visszaadta neki. Saját helyzete természetével leszámolt, a mikor keretébe lépett. Az ellentábornak megadta a jogot, hogy hasonló elvetemedettségre, mint a minővel gyanusíttatott, képesnek tartsa; se becsülésére, se csak elnézésére is nem számított; de hazafi-becsületének -87- hajótöréséből megmentett magának annyit, a mennyivel e nagy oszlopától megfosztott erkölcsi világát egyensulyban tarthatta. És ha hasonló és élesebb vádakat is eltűrni el volt tökélve, ez eltűrésre az erőt abban a fogadásban kereste, hogy e vádakat helyzetén, állásán kivül soha semmi se igazolhassa. Hajója kincsei közül azt a részt, a mely magát a hajót elsülyesztéssel fenyegette, kiveté; de a mi megmaradt, annál keményebb kézzel fogta, hogy csorbája ne essék.

– Minek nekem még egyéb is hozzá?

– Papa, papa! – szólalt meg egy csengő gyermekhang a nyitott ablakon, mely az udvarra szolgál. Egy nyolc-kilenc éves fiúé, ki a barack treillageon felkúszott az első emeletig. – Papa, nini a medve!

Bőkéndy arca ismét ellágyult. Odasietett az ablakhoz, arcon csókolta a gyermeket.

– Látom fiam, látom. Közel ne menjetek hozzá. A medve nem kedves állat a magyarnak. Közel ne menjetek, mert könnyen letapos nagy talpával.

És még egyszer megcsókolta, mire a gyermek eltűnt az ablakból.

S most Bőkéndy ismét a medvehajcsárhoz fordult.

– Bocsánat uram, hogy kérdésekkel fakgattam. A kegyed hirtelen meglátása egy kissé megzavart, egy percig nem voltam ura magamnak. Tessék helyet foglalni, remélem, a zsandár azonnal itt lesz papirjaival.

És csakugyan a zsandár itt is volt hamar. Visszahozta a papirokat, melyek a kártyázó főnök úr -88- által rendben találtattak. Bőkéndy megnézte a főnök intézkedését s ennyit mondott: «Dobse frei.»

A zsandár szalutált s elment.

– Ime uram papirjai, ön szabad.

– Mehetek?

– Mehet szabadon.

– De hisz ön osztrák hivatalnok s tudja, hogy én ki vagyok, sőt tudja, mi természetü járatban vagyok itthon.

– Semmi közöm önhöz. A főnök úr az ön papirjait rendben levőknek találta. Nem az én dolgom az ő intézkedéseit fölülvizsgálni. Isten önnel.

– Nyomorultak vagytok. Vállalkoztok valamire s nincs meg a bátorságtok, hogy meg is tegyétek, a miért megfizettetitek magatokat.

– Uram, – felelé Bőkéndy – ön céltalan szószaporítással oly helyen vesztegeti idejét, a hol legkevésbbé tanácsos önnek sokáig mulatni.

A hajcsár hangosan nevetett.

– Menjen, – mondá a hivatalnok – vagy –

– Vagy? – kérdé a hajcsár.

– Vagy kidobatom.

A medvetáncoltató e szóra ökölre kapta két kezét, de csakhamar mást gondolt. Meghajtá derekát s az olasz vándornép ismert alázatosságával szólt:

– Pardone szignor adjunto, mi riccomando signore – halabszolgá!

És kiosont a szobából, az ajtón túl a guvernantba ütközött, kitől újabb hizelgő bókokkal búcsúzott. -89- Aztán eloldotta medvéjét a kerítéstől. «Avanti la mia bestia, avanti mio caro, avanti mio benissimo amigo!» S végig vitte az utcán a lompos barmot, meg-megcsörgette lánczát s szilaj kedvvel biztatta láncos «Pannonia»-ját keserves táncra az utcai népek nem csekély gyönyörére. S csakhamar végére ért a városkának, ott megfordult s kereste szemeivel még egyszer a nagy házat: «Ti ott, én meg itt. Mindketten táncoltatjuk a láncbavert Pannoniát. De ha egyszer széttöri láncát a hatalmas rab – hirmondója se marad a táncoltatójának.»

Ott a nagy házban pedig az a másik sóhajtott egy mélyet.

– Ez csak kicsiség, így biztatta magát. Hátra van még a java. Majd ha megnőnek a gyerekek és szégyenkezve tagadják meg apjokat, a ki árulója lett a hazafiügynek! Akkor! akkor! – – – No de ember lesz belőlük! Hatan vannak, hatan engesztelik ki a vétket, a mit apjok elkövetett érettök, hogy embert adhasson bennök a jövőnek…

És oda állt az ablakhoz s szivárványos szemmel mosolygott le a kertben játszó gyermekekre.

Másnap kora reggel hivatja Bőkéndyt magához a főnök.

– Micsoda ember volt az a talián, a kinek az írásait utánam küldötte?

– Medvetáncoltató.

– Ön azzal az emberrel itt a hivatalban magyarul beszélt. -90-

– Magyarul.

– Honvéd volt? Bujdosik?

– Az is volt.

– Mért nem tartóztatta le?

– Főnök úr tudja, hogy az ily emberek ügyében soha sem én intézkedem.

– Igen igen, de én mulatságon voltam, láttam is, nem is azokat a papirokat.

– Bocsánat.

– Jól van, nem ön az oka, de mégis! – És haragosan elment.

Otthon a nevelőnő fogadta.

– Ha nem is gróf, de mindenesetre a legelőkelőbb társasághoz tartozik.

– Köszönöm Klotild kisasszony, köszönöm, majd meg fogjuk tudni, hogy ki volt.

-91-