VI. FEJEZET. (Politika.)

Sokan voltak akkor, a kik Elemér gróffal tartottak s azt hitték, hogy a nemzet eljátszta szerepét s egy utolsó konvulzivus harc után, melyet lételéért vívott, dicstelen enyészetnek indult. Többen voltak azok, a kik rendületlenül hittek a nemzet győzhetlen voltában. Csak is «árulás» dönthette meg a hazát! Sajátságos, hogy a tábor, a mely a bukás okát az árulásban látta, viszont a fölemelkedést nem a nemzet belső erejétől, hanem «kivülről» várta. Legkevesebben voltak azok, a kik sem reménytelenül le nem mondtak, sem külső segítségre nem számítottak, hanem a nemzet testében rejlő életbeli erőben hittek. Ez az erő él, elevenen munkál, ha nyomják, reagál és szivósabb minden rendszernél, kibőjtöl nemzedékeket. Ha nem táplálja is a jelen, szítja a mult és mentől jobban elfojtják, annál jobban növekszik feszítő ereje.

De azok is a kik hittek, azok is, a kik vártak, azok is, a kik se nem hittek, se nem vártak: mind – mind – mind – – hallgattak. Viselték a békés alattvaló álarcát, szántottak, vetettek, adtak, vettek és – hallgattak. Mentől jobban el voltak telve keserű gyűlölséggel, annál jobban tudtak hallgatni. -71- A hatalom idegen elem kezében volt s minthogy a hazában sokféle idegen elem találtatott, annál fogva e bus időben a nemzeti faj el volt merülve mintegy az áramló vizek fenekére. Ha valaki a fővárosba jött idegen földről, minden nemzet fővárosának előbb nézte volna, mint azénak, a melyé valóban volt. Kereskedés, mulatság, hivatal, isteni tisztelet, polgár és katona – semmi sem nemzeti. A címer, a színek, a hova festve voltak, idegenek voltak. Az iskolák – idegenek voltak. Sehol semmi, semmi nemzeti, csak a szívek legrejtettebb fenekén – talán! Csak egyes házakban este, ha a kapu be volt zárva, az ajtók el voltak reteszelve, az ablaktáblák be voltak rakva: akkor is vigyázva, óvatosan (ha már bizonyos, hogy a cseléd füle nincsen a kulcslyukon) ott járt, de ott is bátortalanul a szó.

Nehéz idők voltak ezek. A kiket a nemzet vezéreiül követett, jóformán mind külföldön bolyongtak. A kik otthon maradtak, békés visszavonulásban iparkodtak ártalmatlanságukkal tüntetni. A lángszavú költőt elsodorta a nemzeti vihar, a lángeszű államférfiút emésztette a maga kétségbeesése, melylyel a tébolyodottak bús házába menekült. Ez egy borzasztó tragődia katasztrófája volt, de sajátságosan oly tragődiáé, melyben halomra hulltak a statiszták, kóristák, kisebb és nagyobb szerepek vivői. A természetes tragikum csak annak a sorsából hiányzik, a ki a nagy szinjáték első és főhőse vala.

De ne tovább erről.

Estére járt az idő. A főváros – akkor természetesen -72- csak tartományi főváros volt a birodalmi főváros mellett – e főváros utcáin nem sok ember járt. Alig jutott egy-egy rendőrnek mindenik szemére egy-egy járó-kelő. Nem igen volt mit keresni az utcán. Jó, ha akkor az embert nem keresték. A kávéházak is néptelenek voltak s e tekintetben nem volt kivétel az sem, mely egy kis rövid kereszt-utca egyik oldalán a «kávéforrás»-hoz volt címezve. Utóbb több volt ebben a kávéházban a pincér, mint akkoriban a vendég. Pedig a ritkamívü kasszatrónuson K.-né, a kávés felesége ült, egy kellemes asszonyság, asszony voltának bájos kezdetén, barátságos mosolygással arcán, ritka tűzzel fekete szemében. A négyszegletes terem egyik szögletén volt az ajtó, innen a diagonális vonal végén a kassza; szemben vele a sarokban egy hosszúkás asztal. Erre fordul ezuttal a figyelmünk, nehány fiatal emberre, ki ott ujság-olvasással, beszélgetéssel, kávézással van elfoglalva.

Ezek a fiatal emberek igen komoly fickók. Suttogva beszélnek, elmélyedve olvasnak, sőt mintha az evést-ivást is komoly foglalkozásnak tartanák. Ne is várjuk, hogy ki- és mi- voltuk beszélgetésükből derüljön ki, szemük közé kell néznünk, ha némileg megismerni akarjuk őket.

Egy uj nemzedék néhány tagjával találkozunk itt, a nemzeti ifjuság egy osztályával. Olyan fiuk ezek, kik közül alig egy-kettőnek sikerült valahogy magát a forradalom hadseregébe belopnia. Nagyobb része akkor még nem birta el a puskát. Fiatalok tehát, de jóformán mindennapos vendégei ez asztalnak. -73- Napi foglalatosságukat elvégezvén, ide sietnek egymással találkozni. Hallgatagon élvezik egymás társaságát, a míg idegen van a kávéházban, vagy közömbös dolgok körül megélénkülnek, vitatkoznak, nevetnek bölcs mértékkel, hogy a rendőrség atyai gondoskodását föl ne idézzék magokra.

Minden héten egyszer valamelyikök szállásán van a találkozó s ott azután más dolgokról folyik a szó. Az ország sorsáról, érdekeiről, jövőjéről, mely az ő vállaikon van, az ő szívökben őriztetik.

Ezek azok közé tartoznak, a kik se le nem mondtak, se mástól nem várják a mentést. Ők magok a mentők. Az ő kezök, az ő elméjök, az ő szívök az ő fegyverök, a melylyel a diadalt mulhatatlanul ki fogják vivni. Van közöttük szinész, van közöttük pap, van közöttük ügyvéd, van poéta, van még hivatalnok is.

Az a hosszúkás képű, nagy szemű, csupaszállú ember fekete hosszú hajával, az a szinész. Nincsen a nemzetnek jelenben szerény csöndességben működő, a hatalom veres ónja által zabolázott első szinpadán, bárha tehetségének ott volna méltó helye. Az ő feladata ott lenni, a hol zsenge vidéki erők nem képesek a soknemű nehézségekkel megküzdeni. Ő az igazi apostol. Vándorol helyről-helyre, sikert hordozván vándorbotjában oda, a hol fogyatán van a küszködő erő. Keble teli van keserűséggel és – tervvel a jövendő számára. Végletes gyermeklélek, kinek arcán a sirás és nevetés egy vonalon himbálózva játszik. A legelkeseredettebb ember, a legvérmesebb reménylő. Teli termő fantáziával, erővel -74- a tettre és kitartással. Mester a nélkülözésben és mester az élvezésben. Elméleti műveltség nélkül, de vele született kitünő izléssel, melyet a gyakorlat s a gazdag tapasztalás nagyon értékesre művelt. Itélete ezen és helyes ösztönén fekszik s bárha soha sincs tudós okokkal támogatva, ritkán vét. Nem ajánlható követendő példának, mert nem lehet követni. Ilyennek lenni kell. Látszani ilyennek nem kell.

A szinész.

Mellette ül egy másik csupasz áll, nálánál fiatalabb. Haja kurtára van nyírva, szürkés szemei mélyen feküsznek üregeikben s alig világítják meg kiálló két arcacsontját. Füle előtt egy kis szakállmaradék van. Merész homloka mint egy címertábla van képe fölé téve: tág műhelye belül a gondolatoknak. Ez pap. Egyik vármegye jeles fia, kit az odavaló papnevelőből mint legjelesebbet küldöttek fel a fővárosi központi szemináriumba. Itt nevelődnek jóformán a püspökök. Ez a fiatalember előljárója engedelméből minden héten egyszer kijön a szemináriumból, hogy barátaival töltse az estét.

Egy másik fiatal ember, tán a legfiatalabb a társaságban, egy deli Apollo, egy hódító Alexandros, egy szemgyönyörködtető alak, az egészségtől duzzadó, fiatal életerővel gazdag, massziv tetemével is kecses a mozdulatokban, izmos, ruganyos, ha beszél nyugodt, szavaiban fukar és találó, beszédében kiméletes, itéletében egyenes, mint a repülő nyil, gondolkozásában rendszeres és kérlelhetetlen mint logikus: e pillanatban sakk-feladáson töri a fejét. -75-

Egy negyedik, a ki részeire szedve csupa kifogás, összeségében merő kedvesség s kinek minden tulajdonsága megköveteli e jelzőt «kissé,» kinek tehát: alakja kissé zömök, feje kissé nagy, orra kissé tömpe, szemei kissé bandzsik, nyaka kissé kurta, ajkán a szó kissé selypes, ujjain a körmök kissé vakok, de a ki mind ez apró tökéletességeket egy nervózus nyugtalanságával s egy ártatlan kedvesség és sugárzó jó kedv derüjével viselvén, kellemes harmoniában mutatja be, mely mindenkit megveszteget és rászed. Minden ember csinos fiúnak tartja s csodálkozásra gerjed, ha részeire szedi szét s a részekkel nem lehet megelégedve.

Az érzékiség minden ingerével van egy ötödik felruházva. Kacérul a homlokba függő hajcsiga, hosszú pillák alatt epedőn nyugvó szemek, vékony sötét bajusz árnyékában szép metszésű ajkak; mindezek egy tökéletesen ovális fej keretében; hozzá szép arányos középtermet, erős vállakkal, erős mellel és telt kerek tagokkal: veszélyes látvány az érzéki kivánság szemeinek. Hozzá a könnyed hanyagság, a kaczér rendetlenség és az álmatag bágyadtság, mely egész lényén elömlik, megannyi szándék nélkűl hódító fegyver, persze, inkább a «gyöngébb» nem ellenében. Álmélkodva hallja mindenki e fiatal ember rendkivüli munkássága, szorgalma s termékenysége hirét. «Azt gondolom, mond önkénytelen az ember, hogy a henyélésre van teremtve.»

A hatodik – nem mintha helye nem lett volna, hanem mert nyugtalan idegessége nem engedi öt -76- percig egy helyen ülni – három hirlapot tart a balkezében, a negyediket olvassa, azaz tartja jobbjával maga elé, mintha olvasná, voltaképen pedig az ötödiket olvassa, mely szomszédja kezében van. Féllábon áll, féllába egyik székre van téve. Nagy savó szemein szemüveget visel. Kemény szőke haja ki van fésülve csontos homlokából. Elméje ritka tárháza az ismereteknek, melyeket részint könyvekből, részint utazásokon szerzett, gondolkozása végletes, tolla merész és fényes, maga – természeténél, hajlamainál fogva hivatott izgató. Szerencse, hogy személyisége, külső megjelenése nem az, a mit rendesen vonzónak mondanak és hogy hangja ércevesztett, szónoklásra nem alkalmas és igy az izgató külső kellékeivel épen nem rendelkezik. Népgyűléseken nem fogja elragadni a tömegeket képességeinek kétélű fegyvere. Tehetsége e szerint kamatozhat a nélkül, hogy hangosabb időkben veszedelmessé válhatnék. Ő mindenha csak tollal, vagy négyszemközt, vagy intelligens fórum előtt fog izgatni. Ez az izgatás pedig a legtöbb haszonnal és a legkevesebb kárral járó izgatás.

Alakja kissé zömök.

Hogy mire van hivatva az, a ki felé figyelmünk most fordul: ama gyenge alkatú, nagy, szikrázó szemű fiatal ember, a ki, a miben eddig erejét megkisértette, a legkülönfélébb dolgokban egyaránt szerencsés volt; a ki tetszik az asszonyoknak, noha gyenge, férfiatlan és legkevésbbé épen szép; tetszik a férfiaknak, noha ideges mint egy asszony, gyáva (nem mint jellem, hanem mint természet gyáva) és kényes: remélem, meg fogjuk érni. Nagy -77- mandula szemei rémesen tüzelnek, ha ajakán megindul a szó és dagad és árad könnyed folyásban, színben gazdagon, formában tökéletesen. Beszéde elmés, fordulatokban és szóbeli elmésségekben egyaránt. Esze fürge és gyors, itélete nem kevésbbé. Egyenlően szeretik társai mind, ha nem is egyenlő szeretettel. E szeretet titka pedig nem egyéb, mint az a gondtalan és homálytalan jóhiszeműség, melylyel magát mindazoknak teljesen odaadja, furfang, számítás, vigyázat és tartózkodás nélkül, a kikkel barátságra lépett.

Folytathatnók még a bemutatást, de személy szerint e kávéházi asztal e vendégei, kik közt Csongor Béla is van, nem mind szerepelnek e történetben. Ellenben összeségökben igenis történetünk mozgató kerekei közül a legjelentősebbnek küllői.

Ők azok, a kik se segítségre nem várnak, se le nem mondtak az országról s magokról. Sőt ellenkezőleg, egy tettre s munkára készülő fiatalság minden hitével futnak a pályán, melyre lelkesülésök vitte. Ők azok, a kik egy percet sem akarnak elveszíteni. Ő bennök lüktet a nemzet eleven ereje a parázs alatt. A vének, a bölcsek, kiknek ajka által a nemzet illetékesen fog szólani, várják a jövőt, hogy szólítsa őket és alig várják immár. Ezek megmarkolták már a jelent, hogy a holnapnak egy óráját se szalaszszák el.

Egy sincs köztük közönséges ember. Jellem és tehetség a díszök s az ércabroncs, mely a társaságot összetartja; mert a cél maga soha nem elég, ha a legszentebb is. -78-

Senki sem tudott rólok. Mindenikük más-más körben mozog. Csak este jön el a kávéházba, hogy lássa a többit.

Mindenikben elevenen él a haza képe, nem a milyen most, hanem a milyen lesz és pedig lesz általok.

Szegények, vagyontalanok mind a hányan vannak. De nem volt akkor ember, a kivel cseréltek volna, mert akkor itt minden Krőzus hazátlan sehonnai volt tényleg és hite szerint is, csak ezeknek a koldusoknak volt meg a hazájok.

Meg volt, mert hittek benne és dolgoztak érte.

A nevöket ne kérdezzétek.

A papét tudják a szemináriumban, a szinészét a szinházaknál, a hivatalnoké benne van a hivatali sematizmusban, az ügyvédé az ügyvédi lajstromban.

Itt egy közös nevök van, az, melylyel mindenki felruházta volna őket gondolkozás nélkül is, ha heti ülésöket kileshette volna, mondván szánalmas hangon: «oh a bolondok!»

-79-