XI. FEJEZET. (Két zsandár és egy medve.)

Furcsa világ volt az a zsandár-világ egy pár évtizeddel ezelőtt. Nagyon szomorú világ volt, félelmes világ is volt és felettébb komikus is volt. Már magában az a tény, hogy a csendőrséget minden nemzetség legényeiből válogatták össze s egy felül az egy föladatra hivottak nagyon gyakran az egymás és mindnyájan azok nyelvén nem értettek, a kik jóvoltán őrködniök kellett, a képtelenség bélyegét ütötte az intézményre. Arról, hogy a népet, szokásait, karakterét, hajlamait, kedvteléseit és averzióit nem ismerték, már csak szólani is felesleges. Ha már ily körülmények közt a nép körében rokonszenvvel eredetileg nem találkozhattak s tényleg csak csufság és indokolt rettegés tárgya lettek, úgy a műveltebb osztályok bizalmát teljesen elvesztette amaz idők rendőrsége az által, hogy e szerencsétlen «fegyvernem» csak másod sorban volt hivatva a tolvajok, rablók s a társadalom hasonszőrű veszedelmeinek megfékezésére, első sorbeli föladata a politikailag gyanus vagy kompromittált emberek kiszimatolása és összefogdosása volt. Csináltak is a szegény zsandárok e réven sok bajt, szerencsétlenséget, végrehajtói lettek sok gyalázatos önkénynek és cudarságnak, -127- másfelől temérdek galibát, mert valamint a bécsi német, ha fekete disznót látott, azt hitte, hogy az a Bakonyból a csorda közé szabadult vaddisznó, úgy a zsandár, ha mulató gyolcsgatyás emberre akadt, szentül hitte, hogy az is a Bakonyból szabadult el. A juhász és kanász népekben valóságos pusztítást tettek a jámborok, a földesurak töméntelen bosszúságára. Ha egy malaclopást jelentettek be, egy egész vidék összes kanászait a megye székhelyére kisérték, s néha hetekig hordták oda az asszonyok az eledelt gazdáik után. Már szinte úgy voltak velök az urak, mint most a tüzoltókkal vagyunk. Majd jobban féltek a zsandároktól, mint a betyároktól. Ma is nagy veszedelem a tűz, de a tűz után mindjárt a tűzoltó jön pokoli szerszámaival, melyekkel neki esik az épületnek, hogy az se maradjon épen, a mit a tűz el nem pusztít.

És ha már az emberanyag oktalanul volt összehordva, ha felhasználása megfosztotta a lakosság szimpathiáitól és szükséges támogatásától: a kezelésbeli bürokratikus pedanteria és az «adjusztirung» másfelől teljessé tette a bolondságot. A villámhárítós fényes sisak és a fejér szijjak a zsandár mellén sík vidéken mértföldekre ellátszottak s eleve figyelmeztették az üldözötteket: fussatok, mert jövök. Annak pedig élő tanuja vagyok, mikor a zsandártól ötszáz lépésnyire főzte a betyár a gulyáshust, s a figyelmeztetőnek azt felelte a szerencsétlen zsandár, hogy az a tanya már a másik kerületbe tartozik, oda ő nem megy el. Ellenben megtették pontosan körútjokat, a falu birájánál láttamoztatták -128- könyvüket s a ki nem akart velök találkozni, csak abban a sorrendben járta be a falvakat, a melyben a zsandár urak jártak és biztos volt benne, hogy nem találkozik velök véletlenül.

De ott voltak minden búcsun s ha a boros fejű legények a szomszéd falvakból összekaptak, akkor aztán összeszedték őket s vitték a zsivány-gyárba, a megye székhelyére s irták rólok hetekig hónapokig a protokollumokat, a specifácit (species facti.) Nem egy hires szegénylegény így kezdte pályafutását, melynek utóbb statárium vetett «magasztos» véget.

Nem akarok ezzel pandurjaink panegiristájává lenni. De egy tény. Ha valakit okvetlen el kellett fogni, azt a pandurok be is hozták. A zsandárok, mint egy kedélyes stájer gyerek nekem mondá: «el iszen csak el fognák, de nem tudják őket megcsípni.» És még utóbb is, mikor a zsiványság úgy felnőtt e gondviseléses intézmény szárnyai alatt, hogy katonaságot kellett ellene rekvirálni, akkor is a jágersereg egy lépést se tudott tenni pandurok nélkül. És hogy mily szerepet játszott a hadjáratban a katonaság és a pandur, megmondja a somogyi nóta, mely Patkó Pistáról keletkezett 1862-ben:

«Hallod-e te mi történt már Vityában,
Patkó Pista mulatott a csárdában.
Mulatságnak a lett utóbb a vége,
Szegény pandurt agyon lőtték egyszerre.
A katonák erre nagyon röttögtek,
Fegyverökből egyszerre kilődöztek:
A kűfalat kilődözték sorjába
S elszaladtak egészen Somogyvárra.»

-129-

E dal egy esetről keletkezett, mikor a vadászok előre küldték a pandurt, s mikor a betyár lelőtte a szegényt, a katonák futóra vették a dolgot, a hogy a dalban van…

Az utszéli csárda melletti erdőben, a hol Pipiske a medvehajtóval találkozott, két ilyen zsandár atyafi nagy bajban volt. A medvehajtót üldözve egy zsandárpatrol közbevette a kis erdőt, hogy felhajtsa. Fel is hajtotta, de taliánt nem fogott, ellenben egy kis tisztáson egy fiatal nyírfához láncolva ott találta a mackót.

A patrolvezető káplár úgy okoskodott eleinte, hogy a hol a medve van, ott kell a hajtójának is valahol lennie s ujra megindította a keresést, de most már a levegőben is, tudniillik a fákon. Azonban taliánt ott se találtak. Vagy nagyon jól el volt bujva a kópé, vagy cserben hagyta kenyérkereső barmát.

De már egy zsandár patrolon ki ne fogjon egy medvetáncoltató. Abban semmi valószinűség sincs, hogy egy talián csak ilyen könnyedén oda hagyja állatát. Ha nincs itt, majd visszajön érte. Nagy furfangosan kifőzte tehát a káplár, hogy két ember maradjon itt, őrizni a medvét, a többi pedig menjen a hajcsár után. Minthogy azonban az sem valószinű, hogy a hajcsár visszajöjjön, ha itt látja a zsandárokat, hát legjobb lesz, ha a két zsandár fölmászik egy-egy fára s onnan tartja szemmel a medvét. Úgy is lett. Két szép cserfa állt a közelben, mindenikre fölmászott egy-egy zsandár lesbe, lövésre készentartván fegyverét. -130-

Órák multak el, a mackó nyilván jól tartatott volt, mert olympusi nyugalommal aludt a kis nyírfa tövében. A zsandárok helyzete mind kényelmetlenebb lett a fán. Kezök elzsibbadt a puskatartásban, ülőhelyzetök fárasztóbb lett mint akármely nagy marsolás az országuton. Segítettek magokon, a hogy lehet. Félre tették fegyverzetüket, izegtek mozogtak s magokban szidták még azt is, a ki a medvét, azt is a ki a zsandárságot feltalálta. Lassan megehültek, lassan elálmosodtak s azt gondolták, jobb volna ha a mackó volna a fán, ők pedig a nyírfa árnyékában. Az az átkozott talián is nem akart mutatkozni. De ha jönne is, miképen kellene őt elfogni? A zsandárok a fán lassan be kezdték látni sztrategikus állásuk kedvezőtlen oldalait. Hiszen míg ők lekecmeregnek, addig az a bolond talián rájok szabadíthatja a medvéjét is, és úgy sarokba szorítja őket, hogy nem marad egyéb hátra, mint lelőni őt is meg a medvét is. Akkor aztán mi cél van elérve? Az idő kezdett estére fordulni, felhő lepte el az eget s az első cseppjei jelentkeztek. Terringettét, nem is kell már egyéb, mint hogy meg is ázzanak!

De a katona azért katona!

A medve is felébredt és kezdte láncát csörgetni.

Aha, a mackó is éhes! Az is unja a mulatságot! Elkezdi cirógatni a kis nyírfát fogaival, majd talpaival s a két zsandár ijedten néz messziről egymásra, a mint látja, hogy az a kis nyírfa nem sokáig állja ki egy éhes talpas barátságos cirógatásait. Jó lesz a mackóra ráijeszteni! Jó lesz, integeti a másik, s az egyik zsandár puskája eldördül. A mackó mérgesen -131- elbődül a lövésre s olyat ránt a kis nyírfán, hogy az recseg és ropog, a medve orra pedig vérzeni kezd.

– Jesszász, – kiáltja az egyik zsandár, – nem ijed meg ez a bestia!

– Nem ám, – mondja a másik, – s a medve az emberi hangokra szimatolva tolja orrát a levegőbe.

No most mi lesz! – gondolja a két német. – A medve észre vesz bennünket s egyikünknek vége, mert a mi a famászást illeti, ahoz ez az állat jobban ért mint a zsandár.

– Szignál sisszen! – kiáltja az egyik s abban a pillanatban elkezdődnek a vészlövések. A két zsandár bátran lövöldöz az egekbe és rémülettel tekintget a földre, a mackóra.

A medve pedig a lövöldözéstől egészen neki vadul. Dühödten rángatja a kis fát, két lábra áll s bőgve marcangolja lánczát. Hosszú nyelvével pedig felfogja az orrából csurgó vért.

Segedelem azonban sehol se mutatkozik!

Jaj, ha most jönne a hajtsár, de jókor jönne a két zsandárnak! Talán el se fogná, ha bajából kisegítené. Alig egy két lövése van már mindeniknek, azt nem pazarolják a levegőbe. Le kell lőni az állatot! – kiáltja az egyik. Ja ja, – feleli a másik s mind a ketten a mackóra fogják a puskát.

De jaj a megijedt vadásznak!

Az egyik három utolsó golyóját kínos poziciójából remegő kézzel süti a földre a medve körül. Csak az egyik golyó horzsolja a medvét, mire a bősz állat egyet szökik a levegőben s láncostúl s nyírfástúl -132- rohan a fának, melyről a három lövés jött. A szerencsétlen zsandár ijedtiben eldobja fegyverét és kapaszkodik föllebb, a fa sudara felé jajveszékelve.

– Sisz, sisz! kiabálja oda társának.

Ez se rest, rá fogja puskáját a rohanó medvére. Egy durranás, egy ordítás, és a medve láncától s nyírfától megszabadulva, csonka orral rohan a fának, belevágja körmeit s kúszik a zsandár után.

A medvének el volt lőve az orra, az a rész, a melyben a lánc karikája volt.

A zsandár, a kinek még volt lövése, egyelőre nem segíthetett, mert a cserfa széles törzse eltakarta előle a medvét, bizonytalanra pedig nem akarta utolsó golyóját ellőni. Társa meg a veszedelem elől mászott föl, mind föllebb a fára, abban a reményben, hogy a medve nem fog merni a vékony sudárra mászni, és egyre ordított: Hilfe, Hilfe! Pajtása most lejött a fáról s a fa dereka táján mászó medvére fogta fegyverét. Az a szerencsétlen pedig, a ki a fa tetején volt, ugy látta, hogy épen ő reá szolgál a gyilkos cső.

– Nit sisszen! Nit sisszen! – rimánkodott le pajtásához. – Hilfe szuchen!

A célzó zsandár maga is megijedt, hogy pajtását találja az ellenség helyett s visszahuzta a puskát, körülnézett valami szövetséges után s szeme egy határ rőzsére s fölhalmozott ágra esett, mely még a tavalyi favágás óta van ott összehányva. Az ág alja teli volt csalittal. Emberünk széthintett rajta még egy marék puskaport s hirtelen meggyujtotta a rőzsét, maga pedig futásnak eredt az erdő széle felé. -133-

A rőzse, a puskaporos csalit hirtelen lobot vetett s pattogva harapózott el a tűz egy pár másodperc alatt s rémesen világította be a tisztást.

A medvét a láng egy pillanatra zavarba hozta. Megállott a fa derekán, bőgve, morogva habozott, szájáról csepegett a tajtékos vér, bundája tüskésen meredezett széjjel ideges testéről. E habozás azonban csak rövid ideig tartott, de elég volt a boldogtalan zsandárnak arra, hogy a fa sudaráról egy vékony ágra kapaszkodjék át, s kimeneküljön rajta annyira, a hol már az ág alig látszott erősnek arra, hogy egy ember sulyát megtartsa. Vérben forgó szemekkel kúszott utána a fenevad, mind közelebb, első lábaival már azt az ágat mozgatva, melyen a zsandár ült.

Itt azonban csakugyan megállt. Dühösen csattogtatta fogait, s karmaival mint könnyű papirt, úgy szedte le a kérget a fáról. Mintha gondolkozott volna, mit tegyen, hogyan jusson prédája közelébe. Ugy látszik, ki is találta. Hirtelen fölebb kapaszkodik s egy a zsandár feje felett kinyuló gyengébb ágon ereszkedik kifelé, épen a zsandár fölé. A vékony ág nyög és hajlik a roppant test alatt, de szívós, erős, nem törik. A medve két első lábával megöleli az ágat s hátsó lába talpaival a zsandárra ereszkedik.

Jaj de jó most a kemény zsandársisak!

Alig érinti a medve talpa a zsandár fejét, majd hátát, vérszomjas ordításba tör ki s egyet lódítva magán, egész sulyával zuhan a zsandárra, a ki meglepetésében, ijedtében nem volt képes a találékony -134- vadállat példáját követni, s szintén egy ággal lejebb ereszkedni.

Alatta égett a borzasztó tűz s tűrhetlen hőségével ingatta az ágakat, fölötte ordított a felbőszült állat: kinek a lelke nem remegne meg e helyzetben!

Első érintésére végig hasította a medve a zsandár hátán a szép feszes zöld uniformist, a sisak csörömpölve hullott ágról ágra, a patrontás és a panganétszíj állott csak ellen az első támadásnak. De vérszemet kapva még egyet lódít magán a medve, hogy az ágak recsegnek s medve és ember iszonyú csörtetéssel hullanak alá keresztül kasul a fa ágain.

Egy zuhanás, egy véghetetlen ordítás és egy tűzcsomónak elmenekülése az erdőbe: ez a borzasztó tusa vége.

A medve épen a máglya kellő közepébe zuhant. Mire kivackolódott belőle, agyon volt égve, bozontos bundája egy tűzfészek volt: igy futott vagy tíz lépést az erdő felé, ott összerogyott s kiadta páráját.

A szerencsétlen zsandár pedig összemarcangolva, szíjainál fogva fennakadt a fán: igy kerülte el a tűzhalált.

Ebben az állapotban találta társa, mikor visszajött a boldogtalannak segítségére a patrol többi tagjaival, a kik szintén nem fogtak hajcsárt, de legalább medvét se hál’ istennek.

-135-