XII. FEJEZET. (Frajlain Pipiske.)

Celesztinéknél roppant nagy volt az aggodalom és a nyugtalanság. Az a szerény, pontos és szolid fiatal ember már huszonnégy órája nem jött haza. Édes anyja kétségbe volt esve, Pipiskét pedig lelkiismerete gyötörte. Bizonyos volt benne, hogy Celesztin bajba keveredett ama végzetes levél miatt. Ő lesz az oka, ha ezt a fiatal embert, a ki annyi jót tett vele, szerencsétlenség éri. Iparkodott is az öreg asszonyt megnyugtatni, noha maga is alig tudta fékezni izgatottságát. Midőn a második huszonnégy óra is letelt a nélkül, hogy a fiatal ember haza került volna, a két asszony nagy tanácsot tartott, hogy mit kell most már tenni.

– Én bizony az ilyen esetben nem tudom itt a nagy városban a járást, mond az öreg asszony. Örveden kidobolták vagy kurrentálták azt, a ki elveszett. De az is régen volt. Most más világ van. Az ember beszélni is alig tud, azt mondják, a hivatalbeliekkel.

– Ne nyugtalankodjék édes jó asszonynéni, az én gondom lesz most már Celesztin urat megkeresni. Legalább lerovom nagy tartozásom egy részét. Feküdjünk ma le békességben és holnaptól fogva nem lesz egyéb gondom, mint a kegyed fiát keresni. -136-

És lefeküdtek s Pipiske kisasszony egész éjjel azokat a módokat hányta-vetette agyában, a melyek alkalmasoknak látszottak előtte arra, hogy a kitűzött célra segítsék őt.

Az első persze az lenne, elmenni a rendőrségre s kérdést tenni.

Igen ám, de ha Celesztin vigyázatlanságot követett el, vagy ha épenséggel már a rendőrség kezén volna a levél, akkor még ő is belekeveredhetik a dologba, nem hogy a másikon segítene. Óvatosabban kell ehhez hozzá fogni! – De hogyan?!

Legjobb volna egy hathatós pártfogó!

Bizony az, de csak ha volna!

Azonban nem lehetne-e szert tenni ily pártfogóra?

De hisz Pipiske nem ismer a városban senkit!

Senkit? Épen senkit?

Hiszen egyszer már meghódította úgy szólván az egész várost! Ott ujjongott, tapsolt neki egy pár ezer ember őrült lelkesedéssel. Persze, persze egy szép és népszerű szinésznő kedveért sokan sokra vállalkoznak.

Lássuk csak!

Ha Pipiske rászánná magát, ajánlkoznék a német direktornak.

Akkor neki egyszerre «poziciója», állása lenne, még pedig a lehető legnyilvánosabb. Minden rendű és rangú emberekkel érintkeznék, sokan, ki tudja, kik nem, a kedvét keresnék! Semmi sem volna akkor könnyebb, mint lehetőleg mindenkit fölhasználni arra, hogy őt nyomra segítse. -137-

De egy nagy aggodalma, egy nehézsége van ebben Pipiskének.

Ő, igaz, hogy a legszerényebb állású, de még is nem «idegen» szinésznő volt. Oda menjen-e most, épen most, a nemzeti szerencsétlenség napjaiban az ellentáborba?

Ellentáborba?

Hát ő maga kicsoda? Miféle születés, miféle származás? Nagy oka van hinni, hogy ő oda nem idegenbe, hanem épenséggel haza megy, ha megy.

De nem! Akárki volt az a boldogtalan, a ki őt fölnevelte, ha semmit nem adott is neki, még csak nevet sem: egyet mégis adott, még pedig a legdrágábbat egy ideális szivnek, a legszebbet, a mi fogalmat emberek alkottak: hazát. Hozzá hazát, a mely szerencsétlen, a mely jogaiból kifosztva, az élettől eltiltva van s nem is él, csak fiainak szivében, gyermekeinek ragaszkodásában és reményében. Akárki volt Pipiske atyja, akármije volt neki az a gyülölettel megtelt ember, akármely vidéken sütött rá először a nap: neki ez volt hazája, ez a sanyargatott ország, melynek levegőjén gondolkozni s érezni tanult. E föld forrásaiban, a virágain játszó szellőben csodatévő erő van. A ki issza a vizét, a ki szíja a levegőjét, ha szűz ajakkal érinti, azt idebűvöli, azt varázsos titokkal magához köti.

Sokszor láttuk már, hogy tollal verő hadakat hoztak reánk kicivilizálni belőlünk édes mivoltunkat, de a munka egy emberöltőn se tudott tulmenni. A kik ránk jöttek, mint ellenek, azokat borunk, buzánk és becsületünk átváltoztatta jó barátunkká és -138- gyermekeik e vizen, e levegőn ügyünk bajnokai lettek és apáik szándékáért nemes kárpótláskép maradtak a nemzetre.

Ha fogadott is, de kedves és hű gyermeke Pipiske a nyomorult anyának.

De hiszen épen e gyászos anya dolgában akar eljárni. Hű és hozzá édes gyermekeit kell tán veszedelemből megmenteni! Mit habozna tehát akár legszentebb érzésein is erőszakot tenni?

Előre tehát! –

… De még egyszer megállt.

Van itt nemzeti szinház is. Hátha oda menne?

Nem, nem! Az most szerényen meghuzza magát, iparkodik a közfigyelem elül kitérni, nehogy magára haragítsa a hatalmakat. Ott nem találná meg Pipiske amit keres…

Pipiske kocsit hozat s először is elhajtat Celesztin úr principálisaihoz: mit szólnak ott a dologhoz.

Hát bizony Celesztin úr, a ki eddig pontos és megbízható volt, az utolsó időben kezdett hanyag, szórakozott, sőt rendetlen lenni. Elmaradt órákig, majd félnapokig, most már egy pár napja feléje se jött az irodának. Ha e dolog nem változik, nagyon sajnálja ugyan a cég, de kénytelen lesz az úrfi helyét másnak adni.

– Én azt hiszem, – mondja Pipiske, hogy a fiatal embert valami baj érte.

– Ah! ah! – csodálkozott a cég főnöke s gyanusan nézett Pipiskére.

– Én náluk lakom s csak azért jöttem ide, hogy a szegény fiú öreg anyja nevében felkérjem önöket, -139- legyenek szivesek inkább szorgalmas multját tekinteni, mint jelenét, mely – mindnyájunkra nézve szinte megmagyarázhatlan s helyét fentartani legalább addig, a míg meggyőződnek, hogy nem hanyagság, nem is valamely gáncsra méltó más ok tette rajta a változást. Azt hiszem, a dolognak sikerül hova hamarabb végére járnunk.

– A míg lehet, szivesen várakozunk.

– Köszönöm uram. De még egy indiszkrét kérdést. Mi fizetése van Celesztin úrnak?

– Százhúsz forintja van – azaz volt havonkint.

– Még egyszer köszönöm és bocsánatot kérek, hogy alkalmatlankodtam. És ezzel kocsiba ült s a német szinházhoz vitette magát.

A német szinház direktora nagyot nézett, nagyot kiáltott s nagyot ugrott, mikor Pipiskét meglátta s majd hogy összevissza nem csókolta.

Hát még mikor a szándékát megértette.

Azt se tudta hova ültesse.

Hát még mikor a föltételeit megtudta!

Kétszer háromszor kisérletet tett magán, hogy nem-e álmodik.

Pipiske föltételei voltak: a szükséges szinpadi ruhák, egy egylovas kocsi, mely őt próbákra és előadásra s innen haza hordozza s százhúsz forint havi dij.

Mily szerénység egy szinésznőtől, a ki egy föllépésével egy fővárosi kőzönség előtt feltünést keltett, kinek e szereplése egy hétig volt az érdeklődő körök beszélgetése tárgya, ki oly különös körülmények közt lép e szinház deszkáira, s ki regényes -140- körülményei mellett olyan fényes talentumokkal is rendelkezik, melyek magokban is képesek egy művészpályát biztosítani.

Még csak most jut eszébe a direktornak is a kisasszony nevét kérdezni.

A kisasszony neve «Pipiske».

– Pipiske! – mondja a direktor. – E szerint kegyed cseh eredetű?

– Nem mindegy az, ha úgy is németül játszom?

– És miben kiván először fellépni?

– Talán Grizeldiszben, de jobb szeretném Learban Kordéliát játszani.

– Ah, és miért?

– Ez a legkedvesebb szerepem.

– Elsőnek mégis csak jobb lesz más, olyan szerep, a melylyel többet van kegyed a közönség előtt. Maradjunk csak a Grizeldisz mellett.

– Jó, nem bánom.

És Pipiske hazament s elmondta az öreg asszonynak, hogy volt Celesztin úr principálisainál elnézést kérni a fiatal ember számára, maga meg beállt szinésznőnek, hogy a kis háztartás jövedelmeiben fennakadás ne legyen. A mit Celesztin szokott eddig a konyhára haza hozni, azt most már, a míg Celesztin meg nem kerül, ő fogja beszállítani.

Az öreg asszony könnyes szemekkel megcsókolta Pipiskét a nélkül, hogy bánkódásának csak részétől is megvált volna.

A német ujság pedig másnap kihirdette, hogy a német direktornak sikerült a minapi rejtélyes Stuart Máriát föltalálni, és nemcsak föltalálni, hanem – -141- nem jelentékeny áldozatok nélkül ugyan, de mégis csak – további fellépésekre is megnyerni. A rejtélyes és nagytehetségű kisasszony nem német eredetü ugyan, de mindazonáltal hivatva van arra, hogy a német művészetnek elsőrendű apostola legyen. Fővárosunkhoz lesz e fényes pályafutás dicsőséges kezdetének emléke kötve. A műértő közönség, melynek köreiben a művésznő személye s további szereplése iránti érdeklődés már is tetőpontra hágott, legközelebb fog «Fräulein Pipischke» kisasszony játékában gyönyörködhetni. Első fölléptére a kisasszony «Grizeldisz»-t választotta.

És hogy ne is hazudjunk, mondjuk meg, hogy másnap, a mint a szinlap csakugyan kihirdette Pipiske kisasszony első föllépését, az «érdeklődő közönség» rögtön el is kapkodta az összes jegyeket.

-142-