XIX. FEJEZET. (A medvehajcsár viszontagságai.)

Semmi sem természetesebb, mint hogy a fogolytársak szoros barátságot kötöttek s könnyebben viselhetővé tették egymásnak börtönbeli napjaikat. Beszélni volt mit mindeniknek. Celesztin beszélt Pipiskéről, a medvehajtó magáról, életéről, viszontagságairól. A levélre nézve abban állapodtak meg, hogy egyelőre legtanácsosabb lesz azt azon a helyen hagyni, a hol van, bevarrva Celesztin ruhájában. Rendeltetésére nézve instruálta a medvehajtó Celesztint arra az esetre, ha ez előbb kiszabadulna. Pipiske számára szintén el volt látva a fiatal kereskedő üzenetekkel. Celesztin számot vetett magával. Ő bizonyos melegséggel csüggött a fiatal leányon, de most látta, hogy nem szerelmes belé. Valamely fordulat, arra való alkalom vagy szó könnyen belevihette volna őt a szerelembe is, de ez alkalmat s a szót Pipiskétől nem kapta meg, ő maga erre nem is gondolt, az ő szerény és naiv lelkének elég volt, hogy ő a szép és érdekes leány szolgálatában jár a nélkül, hogy szineit is kitűzte volna. Az, hogy a börtönben egy emberrel találkozik, a ki érzelmeiben a lány iránt egy látásra tovább ment mint ő, épen nem bántotta, sőt jól esett neki -210- és nem némi aggodalom nélkül gondolt arra, valjon Pipiske viszonozza-e ez érzéseket. Ő maga csak kevéssé tartotta valószinünek a dolgot, de erről nem szólt.

Jól esett neki, ellenkezőleg, szerencsétlen fogolytársának ebbeli reményeit táplálni. Némileg talán arra is gondolt, hogy Pipiskének alkalmasabb jövőt fog készíteni társa, mint a milyennel ő kecsegtethetné. Mert a medvehajtó régi s előkelő család ivadéka. Utolsó férfisarja a Viknyédyeknek. A szabadságharcban fiatalsága daczára szép szerepet játszott s mikor a katasztrófa bekövetkezett, mások példájára külföldre menekült. Itt, mint az emigráció tagja, érdekes kalandos életet folytatott. Minden vállalatában a bolygó hazafiak e testületének részt vett. Ők azt hitték, ők vannak hivatva a hazát megmenteni, s bár sok reményök füstbe ment, sok kisérlet kudarcot vallott, a bolyongók ebbeli hite és reménye törhetlen maradt, annál is inkább, mert itthon is nagy táboruk volt, a mely táplálta bennök a hitet. S mikor az erőszakos hatalom itthon tagjaiban lankadni, zsibbadni kezdett, s a nemzet ős ereje a passziv ellenállásban tette a zsarnokságot tehetetlenné, ők akkor is a konspirációban, az invázióban látták a mentő eszközt. Egy ily misszióban járt Viknyédy Géza, a medvehajtó, a hazában egy levéllel, melyben fontos közlések voltak. Könnyen vállalkozik ily nyakvesztő vállalatra, a kinek élénk szellemét csak rajongása tartja elfoglalva. Más kötelékek nem béníták vállalkozó kedvét, s mikor útjában szembekerült iskolabeli, honvéd- és valamikor -211- rajongásában is osztályosával, Bőkéndyvel, a kit gyermekei érdeke megtántorított volt hitében: akkor még Viknyédyből hiányzott az érzék az ily megtántorodás lehetőségének felfogására. Igazság szerint ez érzék most is hiányzott belőle. De lelkében helyet kért egy más érdek is, kért és kapott is. Pipiske osztozott érzelmeiben minden egyébbel, a mi benne volt, s ha azelőtt más gondolata nem volt, mint elvégezni, a mint lehet, azt, a mire vállalkozott, most már kezdte elosztani a munkát: ha kiszabadul, ennyi időbe kerül a levélnek végire járni, ennyit szentelend ama kedves leány fölkeresésére.

És ha megtalálta?…

Azt az isten tudja jobban, hogy mi lesz akkor!

Egy szóval, ő már nem olyan szabad mint volt: gondolatán, érzésein, idején és érdeklődésén osztoznak. Lelke előtt fölmerül Bőkéndy, a kinek ifjú felesége, apró gyermekei voltak, a mikor az országra szakadt a szerencsétlenség feltartóztathatlanúl. Azután jött rá a szükség. Ez az igazi balsors, a mely a férfit megpróbálja. Harcba menni, ott elveszni, vagy csatavesztés esetén elbujdosni, kalandos életben tölteni éveket, merész veszedelmes vállalatokba bocsájtkozni; ez a férfinak, a ki hazáját vesztette, élvezet, izgalom, mely elviselhetővé teszi a veszteséget. De kötelességek súlya alatt a vesztett harc terén megmaradni, a győztessel megalkudni, lemondani mindannak látszatáról, a mi a férfiú dísze, a mi szépnek, nemesnek, hazafiasnak -212- tartatik: ez a nehezebb rész. Ezt kezdte Viknyédy elméjében forgatni…

De ily tépelődésekre nem sok ideje maradt. Celesztin elég beszédes fogolytárs volt. Viknyédynek még igen sok anyaga volt a beszélgetésre. Külföldi kalandjait érdekesen adta elő, s nem kevésbbé feszítő volt elbeszélése arról, hogy itthon mint medvehajtó, mint bujdosott s menekült a zsandárok elől, s minthogy ez a rész a mi történetünk keretébe tartozik s nem is közömbös rá nézve, ezennel ismételjük Viknyédy elbeszélése alapján.

Viknyédy mint medvehajtó tudvalevőleg azzal a fortélylyal élt, hogy az útszéli csárdához közel levő erdőben egy fiatal nyírfához kötötte a mackóját, abban a reményben, hogy ezzel üldözőit, ha rá találnak bukkanni, föltartóztassa. A csel annyiban, a mint láttuk, sikerült is, hogy a zsandárok nagy vigyázattal kétszer-háromszor keresztül-kasul kutatták az erdőt, a mi egy félnapnál is több idejökbe került, s végül a sikertelen keresés után megoszlottak: ketten maradtak a medvét őrízni, a többiek mentek tovább a hajtsár után.

Viknyédy közel tíz órát nyert fortélyával. Ezt arra használta, hogy egy közel eső tanyán parasztruhát s egy gereblyét vett, átöltözködött s a gereblyét vállára csapva, barátságosan iparkodott tovaballagni, kitűzött, bizonyos cél nélkül. Az embereket elkerülte, falvakba nem ment s mi természetesebb, mint hogy ismét erdőben esteledett meg. A nappal szép derült őszi nap volt. Estefelé azonban beborult az ég és az eső ritkás öreg cseppekben -213- kezdett hullani. Az idő meghűvösödött s a parasztgatya szellős lett rajta a fekete bársony talián mez után. Az erdő fái még elég lombosak voltak, nappal még nagyon lehetett a természet bájaiban gyönyörködni, de este, nedves, sötétedő, hideg időben a természet csak kényelmetlenségeivel kinálta a vándort. Nagy is volt Viknyédy öröme, a mikor a sűrűségen keresztül tüzet pillantott meg. Dupla lépésekben sietett a világosság felé, habozás nélkül lépett a sűrűből a tisztásra és semmire se gondolva, csak a tűz kínálkozó jótékony melegére, bátran ráköszöntötte a tűz körül üldögélő nehány szűrös emberre a jó estét.

Parasztruhát vett…

Egyszerre ugrott fel a négy szűrös atyafi. Nyilván nem vártak ily időben s e helyen látogatót. A fogadj istent is csak akkor mondták el, a mikor a jövevény kezében a béke ártatlan fegyverét, a gereblyét meglátták.

– Honnan komám? – kérdi az egyik, egy pörge bajuszú barna legény, a ki állva maradt, míg a másik három visszakuporodott a tűz mellé.

– Szél elül, tűz után! – feleli Viknyédy.

– Mi a fene! Hát fujdogál?

– Nem jártak erre a hárítósak?

– Ma nem. Csak holnapután kerülnek erre.

– Akkor hát még egyszer jó estét. Adtok-e egy ital bort, egy falat kenyeret, meg helyet a tüzetek körül?

– Hát ki lánya fia vagy öcsém?

– Hazafi.

– Afféle bujdosó? -214-

– Bujdosó vagyok, de már keresnek.

– Ha az vagy, meglehetsz velünk. Itt két napig nem keresnek. Innen holnapután odább megyünk. Ha megjön a gazda, a többit is elmondhatja. Ülj le.

– Hát ki a gazda?

– Patkóék vagyunk, – mond a legény önérzetesen.

Viknyédi az első pillanattól fogva tudta, kifélék közé került s belátta, hogy e pillanatban sehol se lehet bátorságosabban, mint itt. Letelepedett tehát a szegénylegények közé s utóbb a banda fejével is, Patkó Pistával – a nép szerint Pista, igazabban János, – egy beteges külsejű, alacsony, félkézre béna, de éles szemű, gyors elméjű s merész elhatározású fickóval megegyezett abban, hogy egyelőre velük marad. Ha módja akad magát másképen bátorságba tenni, elbúcsuzik tőlük. Addig kenyeröket eszi, törvényüket tartja, fegyverhez nem nyul, csak védelemre.

Tán három-négy hete járt Viknyédy már a zsiványokkal, de nem sok szerencsét vitt nekik. Életök nyugtalan volt, sűrűn cseréltek tanyát, a betyárok boszusak voltak, mert a kopók sokat kerülgették őket, kiadóbb munkára a körülmények nem voltak kedvezők.

Már két napja tüzet se raktak, hideg konyhán éltek, kedvetlenek, boszusak voltak, mint az idő, veszekedő kedvük megnőtt, tréfájok elmaradt, midőn végre a banda feje megvigasztalta a legényeket.

– Az éjjel átmegyünk a gádonyi erdőn, a vityai pusztára. Erre járt egy odavaló juhászbojtár, -215- beüzentem a számadónak, hogy várjon bennünket vacsorára.

Ismert jó hely volt a kujtorgóknak ez a Vitya. J. uraság számadó juhászának konvenció járt a szegénylegények ilyetén elfogadására. Nem is jött le az este, hogy Patkóék már beállítottak a pusztára. Jó bor, jó gulyáshús, jó szoba melege, friss menyecske az asztal körül; ez várta az elcsigázott betyárokat. Duskáltak is benne bele a késő éjszakába, hangos volt tőlök a ház, de Viknyédyt jó kedv és lárma nem akadályozta meg abban, hogy jó verset aludjék egy alkalmas kuckóban.

Éjfél felé járt az idő, a hold fönn járt a kitisztult égen csillagnyája között s mosolygott akár a mulató betyárok, a midőn egy vészlövés dördült el. A mulatók egymásra néznek, fegyver után kapkodnak s egy-két másodperc alatt künn teremnek a szabadban. Viknyédy fegyverrel a kezében, álommal a szemében velök.

A birkás ház a puszta többi részétől elkülönítve áll közel az erdőhöz. De ép az erdő szélén csillog a holdfényben a zsandársisak. A betyárok a ház előtt felrakott konvenciós ölfa árnyékába húzták meg magokat, kettő közülök a ház árnyékába állt, Viknyédy az ólak mellett húzta fel fegyvere sárkányát.

A lövés, mely felriasztotta őket, zsandár fegyveréből jött, a ki az őrszemnek kiállított betyárra sütötte el puskáját, mikor az a házba akart ugrani, hogy hírt adjon társainak.

Kemény munka lesz itt. A zsandárok nincsenek -216- maguk. Tolltarajas alakok mozognak körülöttük: ezek a jágerek. És nemcsak az erdőszélen mutatkoznak, a juhászlakás jóformán körül van véve.

A szegénylegények hamar átlátják helyzetük kétségbeesett voltát s egy kis haditanácsot tartanak az ölfarakás mellett.

– Nem kell lőni, – mondja Patkó. – Egy csomóba állunk, rejtve várjuk őket be. S a mint közelednek, rájuk tüzelünk, töltünk s ketté szakadva ellenkező irányban keresztül törünk rajtuk. Tízen vagyunk, öt erre, öt arra. A ki elesik, ott marad s ha tud, hát lő. Hogy merre vágunk nekik, azután mondom. Itt van-e a talián?

– Itt vagyok, – suttogá Viknyédy.

– Velünk tartasz-e, vagy itt bújsz el?

– Nem hagylak el a bajban.

– Hát akkor most csöndesség, vigyázzatok. Velem jönnek Ferkó, Pisze Gyura, Csontos, Figura és Csécs Anti. A többiek a taliánnal. Megvagyunk-e?

– Megvagyunk – mondák halkan a betyárok.

Ezalatt az erdőszéli zsandárok s a jágerok nem szűntek meg tüzelni, de mikor látták, hogy a betyárok nem felelnek, ők is abbahagyták a lövöldözést és tanakodni látszottak.

Ide-oda tekintgetésökből, heves szóváltásukból Patkóék látták, hogy elleneik tanácstalanok. Iparkodtak a betyárokat meglátni, keresték más oldalról közeledő társaikat, majd ismét egy pár lövést kockáztattak, végre egy embert kémpróbára küldtek ki. Ez egy zsandár volt, a ki sisakját letette s -217- hol négykézláb, hol hason próbált közeledni a juhászlakhoz. A betyárok még jobban meglapultak. A közeledő zsandár istennek ajánlva lelkét, mászott előre. Alig öt lépésnyire volt már az óltól, még mindig nem látott senkit. Azt kezdte hinni, hogy egyáltalán nincs itt senki. Felemelte fejét s ismét hirtelen lekapta. Erre se jött lövés. Ezt még egypárszor megtette, de a betyárok nem lőttek reá, pedig a szerencsétlent érdekesen világította meg a hold s bizony nagy önmegtagadás egy szegénylegénytől, ha az ilyen kinálkozó alkalmat fel nem használja.

De itt nem lehetett tréfálni.

A kémzsandár végre felült s integetni kezdett vissza társainak. Jönnek-e utána, visszamenjen-e vagy menjen tovább? Társai távozást intettek, azaz hogy menjen előre.

A zsandár talpra állt, de lekuporodva s kettőt lökve magán, eltűnt a többiek elől az ól árnyékában. Ott azonban egy barátságos ölelés fogadta, hogy a csontja is ropogott bele, ugyanabban a pillanatban két hatalmas tenyér az ijedt katona szájára illeszkedett.

A betyárok voltak, a kik felkapták őt s az üres ólba dobták, utána beléptek oda s levetkőztették. A terv a taliáné volt, a ki megérttette a zsandárral is, hogy ha mukkan, meg is hal. A zsandár gúnyájába belebújt az egyik betyár, fogta a zsandárpuskát és az ól árnyékából ép azon mód, a hogy a zsandár odajött, kiment a holdvilágba. Ott mintegy öt lépést az óltól leült s integetett az -218- erdőszéli csapatnak. Intéseiből kettőt lehetett némileg érteni, hogy vannak ugyan betyárok, de nem itt, hanem amoda túl a szérűskertben.

A katonák megértették őt s intettek neki, hogy menjen rekognoszkálni a szérűskertbe. Kerekes Csana – ez volt most a pszeudo-zsandár – nem vette tréfára a dolgot, hanem kezdett négykézláb a szérűskert felé mászni, sűrűn integetve a zsandároknak. Ezek kezdtek is a pajtás kert felé koncentrálódni. Szerencse, hogy arra is vannak katonák, különben már elmenekültek volna a duhajok, így okoskodott a vezérlő zsandárkáplár.

A szérűskert fonott sövénynyel volt bekerítve, bejárásán alacsony fakapuval. Kerekes Csana e kapunak vette kémútját, szorgalmasan integetve, maga után intve a katonaságot; a mikor a kapuhoz ért, még egyszer hátranézett, tanácsot kért a káplártól jelekkel s azt az utasítást kapta, hogy csak előre, ők mennek utána, nem hagyják cserbe. Az álzsandárnak se kellett több. Felkapott a kapura s egy másodperc mulva eltünt a túlsó oldalon. A katonák szorongva lesték a jövendőket és óvatosan közeledtek a kapuhoz. Ezzel az erdőt már odahagyták s a juhászlakáshoz, a hol a betyárok némán lapítottak, félháttal voltak mintegy 100 lépésnyire.

E pillanatban a szérűskertben egy lövés dördül el, egy jajkiáltás hangzik az éjen át, a zsandárok és vadászok lövésre készen szorongatják fegyveröket, midőn kémjök puska nélkül, sápadt arczczal, a holdfénytől megvilágítva megjelen ismét a kapu tetején s lélekszakadva ordítja. «Hilfe, hilfe!» aztán -219- lebukik a kapun át, ismét fölszedi magát s egyre segélyért kiáltva, néhány lépést tova tántorog a katonaság felé, de ismét összeroskad, arccal a földre s ott fetreng.

E rémes jelenetre a katonák elesett «társuk» testén keresztül megrohanják a szérűskertet, fel a kapura, kerítésre és sortüzet adnak a kazalas pajták árnyékába.

Kerekes Csana pedig felugrik, társai felé iramodik s a tíz betyár felhúzott kakassal nekivág a zsandárok által elhagyott erdőnek.

A szérűskertben a szénakazal, melybe a betyár belelőtte fegyverét ezalatt lángra kap, gyorsan körülég és vörös fényével leveri a hold sápadt világát.

A zsandárok azonban nem hagyták teljesen fedetlen az erdőszélt. Az otthagyott őrszemek puskatűzzel fogadják a betyárokat, a kik viszonozzák a tüzet. De egy-egy lövés váltásánál annyival kevésbé mentek tovább, mert a zsandárság itt kisebbségben lévén, jobbra-balra menekült s nekik utat adott, másfelül pedig, mert a pajtának rohant katonaság is észrevette csalatását s a menekülők üldözésére megfordult.

– Szélnek, ki merre lát, – kiált Patkó – vasárnap a baglyosi rezulában leszünk.

És a szegénylegények, a hányan voltak, annyifelé futottak, a katonaság pedig vaktában utánok.

-220-