XVIII. FEJEZET. (A fogoly társak.)

Persze Celesztin a fővárosi középületek egyikének mély és nedves börtönében elmélkedett arról, hogy a kevés ész néha többet ér, mint a sok furfang. A szegény fiatal ember mindent megpróbált, a mit alkalmasnak tartott arra, hogy a medvehajcsárnak valamely nyomára akadjon. Az ujságokat rendesen végig olvasta, tudakozódott minden oldalon, loyális és illoyális hírben álló emberekkel fraternizált, rájok költötte csekély pénzét, mígnem a sok sikertelen kutatás közben elméjébe fészkelte magát a gondolat, hogy az a szerencsétlen vakmerő bizonyára el van fogva és sötét zár alatt várja sötétebb végzetét. És nem foglalkoztatta Celesztint most már más gondolat, minthogy itt is valahogy közelébe férhessen, megtudhassa tőle a végzetes levél rendeltetését s levegye Pipiske kisasszony lelkiismeretéről a terhet.

Kifőzött tehát egy nagyon furfangos tervet. Elfogatja magát, a minél akkor könnyebb dolog sem volt, mert csak egy-két merészebb szót kellett mondani hivatalos fülek hallatára s úgy hűvösre vitték érte az embert, hogy a lába se érte a földet. Ha egyszer el van fogva, majd emlegetni -200- fogja ártatlan szókeverékben a medvehajtót, s ha a szerencsétlen a kezökben van, majd csak szembesítik vele a vallatásnál. Ott persze a talián mindent tagad, ő meg majd egy négyszemközti találkozót kér, hogy esetleg vallomásra bírja. Ez természetesen nem fog neki sikerülni, de az alkalom meg lesz rá, hogy a levél sorsa elintéztessék. Aztán még egy darabig ülni fognak s ha megszabadulnak, megnyerték a játékot.

Jól volt kifőzve, jól is ment addig, a míg Celesztin a dutyiba került; még a vallatás is sikerült. Úgy elbódította a vizsgálóbírót zagyvalékos beszédével, hogy kis híja bolondnak nem deklarálták. Mégis jobbnak vélték visszavinni pince-börtönébe, ott aztán ott is felejtették. Se vallatásra nem vitték, se senki nem kereste. Könnyű volt, sóhajtá a szegény fiatal ember, ide bejutni, de hogy jutok ily körülmények közt ismét haza? Már nem is igen gondolt a levélre meg Pipiskére, csak szegény édes anyjára, a kit könnyelműen egy borzasztó helyzetbe juttatott. Szeretett volna hírt adni magáról, de bizony szép szóért még csak szóba se álltak vele, egyebe meg nem volt.

Az az volt! Kínjában, mert már az kezdte hinni itt kell megöregednie, kínjában már az jutott eszébe, hogy igaz vallomást tesz, a ruhájába varrt levelet kézre adja s így vásárolja meg – nem magáért, hanem édes anyjáért – a szabadságát. Gyötrötte és kecsegtette ez az áruló gondolat és még türhetlenebbé tette helyzetét. Majd mértéktelen bosszúság fogta el oktondisága miatt, a melylyel magát -201- bajba keverte, majd sírt, mint egy gyermek, hogy oktalanságát csak elvetemedettséggel lehet helyreütni.

Egy tégla által szedett lyukból egy patkány járt be hozzá; nem ritkán osztotta meg vele kenyerét. A patkány igen barátságos volt, nem félt tőle, kezéből evett s előtte ugrándozott, ficánkolt, mintha mulattatni akarná. Hogy irigyelte ő a kloakák e szabad polgárát, mily csábító gondolat, hogy ha ő e barátja vezetése mellett a tégla által takart lyukon át a csatornákba, onnan a szabad ég alá juthatna! Szinte a hideg rázta e gondolatra, aztán ismét könybe lábbadt a szeme s elkezdte sorsát siratni. Aztán elaludt, – a patkány pedig ide-oda szuszogva virrasztott kenyeres pajtása álma fölött…

Celesztint a börtönkulcsok csörömpölése riasztotta fel álmából. A mint fonott szalmaágya szélére felült, a nyiló ajtón a börtönőr helyett egy paraszt alakot lát belépni, a mely barátságosan kivánt jó napot. Szép barna fiú, mintegy harmincon túl valahol, szakálltalan, csinos bajuszszal, pörge kalap a fején, gyolcs gatya, kordován csizma, kivarrott mellény – szóval hetyke parasztlegény viselet.

Tehát társaságot kapott. Nem valami különöset, de mégis különbet a patkánynál.

Nem voltak azonban együtt még huszonnégy óráig s Celesztin kezdte jobban respektálni a parasztot. Ritka legény ez valóban. Nem sokat beszélt eddig, de a mit mondott, egyáltalán nem nagyon parasztosan volt mondva. Celesztin szerette volna tudni, hol terem az efajta nép. De a -202- legény tudott feleletekkel szolgálni, a melyek válaszoltak a kérdésre a nélkül, hogy megtudta volna Celesztin, a mit tudni akart. Nem szorítkozott nemre, igenre, nem is tagadta meg a választ, sőt nagyon szívesen adta, de nem mondott semmit, csak – beszélgetett, vagy hogy úriasan mondjam: társalgott.

Elfogatása történetével szívesen szolgált. Hely nélküli juhászlegény volt, nem messze a fővároshoz egy faluban búcsút tartottak, a korcsmában tánc kerekedett, ő is részt vett a táncban. Táncosnéja egy kis szelíd természetű gazdalány volt, a kire szemet vetett egy zsandárlegény, a ki a búcsú rendje s a legények koponyájának épsége fölött őrködött ott lévő társaival. De a kis Juliskának jobban kellett a juhászlegény, mint a villámhárító. Ez utóbbi azonban nem vette tréfára a dolgát. Addig mesterkedett, a míg okot kerített magának rá, hogy őt elfoghassa s most itt ül a vármegyeháza fenekén. Egyszer megvallatták, de a birák nagyobb figyelmet fordítottak az arcára, mint ártatlanságára. Nem azt kérdezték tőle, hogy mit cselekedett, hanem hogy mikor borotválkozott. Aztán összesúgtak s elhatározták, hogy eldugják addig is, a míg a szakálla kinő, akkor aztán megint előveszik.

Celesztin érdekkel hallgatta a legény símán folyó elbeszélését s maga sem tudta, mit véljen erről a «művelt» juhászlegényről. Mégis most már azt kérdezte: aztán valjon mit akarnak a birák a szakállával? -203-

– Nyilván azt gondolják, hogy nem mindig szoktam borotválkozva járni, s nem tudom nem remélik-e, hogy másnak találnak, ha megnő a szakállam, mint így csupasz állal.

Celesztin kezdte érteni a bírákat.

– Hátha úgy is talál lenni? – mondá.

– Akkor –

A legény elakadt. Nem szándék nélkül volt kissé nyilt egy magyar fiú iránt, a kit a tömlöcben talált s a ki huszonnégy órai közönyösebb tárgyakról folytatott beszélgetés alatt neki rokonszenves és nem rossz fiúnak látszott, de még se tudta, tanácsos-e ily hirtelen tovább is menni.

– Hát az úr kicsoda és mért ül itt? – kérdé, megfordítva a nyársat.

Celesztin rá nézett emberére s egy kis gondolkozás után így szólt:

Celesztin ránézett emberére.

– Legyen nyugodt «uram», a mit én mondhatok el magamról, az nem éri meg azt, a mit ön fog elmondani magáról. Az én titkom az ön kezében nem biztosíték, mert az a titok nem magamé, az az én személyemre egészen veszélytelen, sőt épenséggel megmentőm lehet, ha kiadom a kezemből, míg a kegyedéről úgy látszik nem oly bátorságos beszélni. Ha tehát titkát az enyimért cserébe akarja adni, a csere rossz lesz önre nézve. És én visszavonom kérdésemet, mert nem akarok hamis pénzen igaz portékát venni. Elég baj, hogy így vagyunk, ne súlyosbítsuk egymás helyzetét.

– Nem titkot titokért, hanem bizalmat bizalomért akartam adni – -204-

– Igen, de ahhoz, hogy én elmondjam a magam sorát, nem nagy bizalom kell, csak alkalom egy kis beszélgetésre. Épen alkalmas arra, hogy kicsaljam vele az ön bizalmát a nélkül, hogy magam valamit kockáztatnék.

– Köszönöm, – mond a legény. – Ha tehát nincsen terhére, beszéljünk egymás dolgáról.

– Az enyim igen egyszerű és szörnyen ostoba. Elvállaltam egy levél kézbesítését, s mivel semmi mesterséggel sem tudtam célhoz jutni, az utolsó s előttem nagyszerűnek látszó eszközhöz folyamodtam: vigyázatlan nyilatkozatok miatt elfogattam magamat.

– Hát kinek akarta kézbesíteni a levelet itt a börtönben?

– Azt gondoltam ám, hogy az az illető is el van fogva s hogy itt elejtett szókért szembesíteni fognak vele.

– Nos és sikerült?

– Dehogy sikerült! Eldugtak s itt veszek, ha valami véletlen új fordulatot nem ád a dolognak.

– És micsoda levél az, a melyet kézbesítenie kell?

– Ez már az a része a dolognak, a mely nem az én titkom. Egy ismerős fiatal leánynak kívántam vele szolgálatot tenni. Ő rá volt voltaképen bízva a levél. De ő is csak véletlen jutott hozzá.

– Egy fiatal leány?

– Igen, egy szinésznő egy útszéli csárdában volt szállva s midőn már elutazóban volt, akkor vette át egy ismeretlen medvehajtótól, a kit üldöztek.

A mint a két beszélgető egymás mellett ült, a -205- legény a meglepetés élénk kifejezésével csüggött Celesztin ajakán s jobbját a vállára tevé.

– És hol van most az a fiatal leány? – kérdé a legény.

– Nálunk van, édes anyámnál –

– És mije önnek az a leány?

– Mim? – Semmim! Azaz jó barátném.

– Hogy jutott eszébe érette ily meggondolatlanságot tenni.

– Hogy jutott eszembe? Istenem, hogy jutott eszembe! Ha jól meggondolom, magam sem tudom. Az embernek vannak ilyen bolondos órái. S most, hogy ön e kérdést intézi hozzám, azon csodálkozom, hogy soha se jutott eszembe ahhoz a leányhoz ugyanazt a kérdést intézni, hogy jutott eszébe, hogy a medvehajtótól azt a levelet átvegye, a meggondolatlanságot elkövesse.

– No mert ez vagy nagy karakter, vagy nagy meggondolatlanság. Én mondhatom önnek, hogy soha semmi sem tett reám olyan mély benyomást, mint abban a pillanatban az az ismeretlen leány s e benyomás nélkül soha sem is adtam volna néki oda a levelet. De akkor nem tudtam ellentállni. Azt hittem, hogy ha oda nem adom, soha sem látom többé kedves szelíd arcát. A levéllel, úgy éreztem, sorsomhoz kötöm a sorsát. A levél képében vele vagyok, az én ügyem folyton jelen lesz eszméjében, vele foglalkozik, érte aggódik és én szerepet játszom lelke világában. Semmi sem természetesebb, mint hogy a nélkül örökre elfelejtette volna a futó szóváltást a kis csárda ablakán keresztül. -206- Én akkor részesévé tettem titkomnak, veszedelmemnek, kezébe adtam sorsom egy részét, magamat, kalandos módon, hirtelen, váratlan, inkább inspiráció szerint, mint meggondolással cselekedve, egy ködös érzés, egy határozatlan vágy, egy kifejezhetlen benyomás varázsa alatt. És meg vagyok győződve, hogy a dolognak ezzel nincsen vége, ennek döntő befolyása lesz még életemre s most, midőn a világon a legcsodálatosabb módon találkozom önnel, itt, a börtönben, e hit élénkebben lüktet a szívemben mint valaha.

Celesztin e beszéd hallatára egyik ámulatból a másikba esett. Végre kifakadt:

– Ön, ön, – kiálta, – tehát ön – és nem tudott tovább menni, felkelt ülőhelyéből, végig ment a keskeny börtönön s ujra leült.

– Ah, ah, – mondja, de megint nem tudott hozzá egyebet mondani.

Végre mégis összeszedte magát.

– De hát nem mesét mond-e ön nekem. Hisz ez a csodával lenne határos! Tudja-e azonosságát bizonyítani! Hogy nem juhászlegény, azt előbb is beláttam. De mivel nem bánik birkával, abból még nem következik, hogy medvével bánjék. És mégis! Igazán meg kell az embernek bolondulnia, hogy ilyet legyen kénytelen elhinni.

A szegény fiatal ember egészen megzavarodott. Hóbortos vállalkozása fényesen sikerült, de a meglepetés teljesen kivette sodrából. Hitte is, nem is a dolgot. Fogolytársától a részletek elbeszélését, Pipiske személyleirását, majd a levél ismertető jeleit -207- kérte s végül ellenkező indulatainak ereje alatt sírni kezdett, mint egy gyermek. Összevissza csókolta a juhászlegényt s teljesen elfelejtette, hogy börtönben van.

– És mi lett a levélből, – kérdé a néhai medvehajtó.

– Szakasztott úgy varrtam bele a nadrágomba, mint ahogy ön viselte valamikor Pipiske kisasszony elbeszélése szerint. Átadjam? – kérdé a jó kedvre derült fiatal ember.

– Maradjon önnél, ott egyelőre biztosabb helyen van. Azt hiszem, bíráim gyanakosznak rám s nem hiszik, hogy bojtár vagyok. Szakállam növését azért várják, hogy kilétem kitudásában szolgálatot tegyen nekik.

– Az igaz, lám! Azt már tudom, hogy medvehajtó volt, mielőtt juhászlegény lett, de hogy mi volt, mielőtt medvehajtó lett: azt még nem tudom, sem azt, hogy mért lett egyik is, meg másik is.

– Tanuló voltam, honvéd lettem, emigráltam s most egy levelet, egy fontos levelet hoztam be az országba, mint medvehajtó. Üldözőbe vettek, a levelet átadtam Pipiske kisasszonynak –

– Mellesleg mondva, ön még valamit átadott Pipiske kisasszonynak, nekem legalább úgy tetszik.

– Ugyan! – mond a legény inkább tréfásan játszva a kiváncsit, mint egyéb indulattal.

– Teringettét, – a szivét!

– De reméllem, azt nem bízta az ön baráti kezeire, mint levelemet! Mi? -208-

– Nem, ezt nem bízta rám. De viszont adott-e Pipiske önnek valamit érte?

– Egy kis szegfűcsokrot. Látja, megmondhatja neki, ha előbb meglátja mint én, hogy idáig megbecsültem! S ezzel kebléből elővette a papir közt elhelyezett hervadt virágot.

– Reméllem, meg fog neki örülni, – mond Celesztin, – reméllem, annál alaposabb joggal, mert erről nekem Pipiske kisasszony mit sem szólt. De térjünk előbbi tárgyunkra. Mint került ön ide? Mert most már nem áll meg, úgy hiszem, a zsandár, juhászlegény és a kis Juliska táncos története?

– Az még most is megáll, de magánál elfogatásom e kis történeténél érdekesebbek előzményei. Hozzávetésem szerint közel az inspekció ideje, mert este van. Inspekció és vacsora után szívesen elmondom az ön mulattatására.

– A vacsora ideje csakugyan itt van már, látom kosztosomról, a ki jelentkezik.

– Kosztosa?

– Igen, eddig egyetlen szórakoztató társaságom. Muc-muc, gyere csak! – mond Celesztin, mire a tégla mögül fürgén bujt elő a patkány, félénken nézve a börtön új lakójára, de csakhamar barátságot kötve vele is.

-209-