XV. FEJEZET. (Pipiske nyomra akad.)

Pipiske kisasszonynak legjobb pártfogója csakugyan nem mindennapi tehetsége lett. Minden föllépése egy-egy újabb diadal volt, gratulánsok és udvarlók rajongták körül és a kormányzó úr egyik leghivebb tisztelője lett. Pipiske minden tisztelgőt szívesen fogadott, csak egyet nem kivánt észrevenni, a ki pedig legállandóbban ostromolta névjegyeivel, csokraival és levélkéivel: gróf Szanday Elemért. Erről eleget tudott azzal, hogy a heroinát megszöktette. Neki ilyen vágyai nincsenek; a miben ő jár, arra pedig jobb segitőket remél másokban, mint a grófban.

Még egy makacs tisztelője tűnt fel Pipiskének, de valamely csodás tartózkodás vett rajta ezzel szemben erőt, még csak azt sem merte róla megkérdezni, hogy kicsoda az a halványképű fiatalember, a ki ép oly hiven megjelenik minden játékára a fővárosi szinházban, mint egykor Dárdáson.

Ebben nagyon erős és nagyon következetes volt a kis szinésznő (aki egyébiránt modorában, magaviseletében s gondolkozásában rövid idő alatt nagy változást érzett magán, nyilván a sűrű érintkezés folytán idegenekkel): sem Szanday Elemért el nem -163- fogadta, sem a fehérképű iránt nem tudakozódott. Az egyik iránt nyilván komolyan érdeklődött, a másiknak szándékaival azt hitte tisztában van s voltaképeni célját elérheti mindenik nélkül is.

Celesztin mamájával, kinek házát új állásában sem hagyta el, nagy beszélgetésben volt, elsorolta tisztelőinek, virágliferánsainak lajstromát s magyarázgatta, hogy kiben bízik ezek közül, hogy adandó alkalommal Celesztin rejtelmes eltünésének földerítésében hasznára lehet, midőn egy látogatót jelentettek be.

A kormányzó úr volt, a ki bebocsátást kért.

Pipiske igen előzékenyen fogadta, a divánra ültette s megköszönte a tegnapi csokrot, mely egy kis asztalkára a többitől külön volt elhelyezve.

Hanem foglalkozott egyszersmind magában azzal a gondolattal, hogy mi hozza ide ezt a nagy urat, a ki csak a szinfalak mögött szokta őt felkeresni.

A beszélgetés, mely szinházi dolgokon indult meg, csakhamar érdekesebb mederbe szakadt.

– Elhigyje nagysád, alig van valaki, a kit mostanában szivesebben köteleznék le, mint kegyedet, – mond a kormányzó úr.

– Oh uram, ha ez komolyan van mondva, nekem van igen jó módom arra, hogy kegyednek alkalmat adjak rá.

– Lám, lám, mily szerencsésen találkozunk félúton. Tehát ki vele azzal a móddal.

– Oh, az elsőbbség méltóságodé, én csak azután jövök sorra. -164-

– Kegyed diplomatizál –

– Nem, csak sort tartok. Nekem van egy kivánságom, méltóságodnak is van egy. Én nem biztam még abban, hogy méltóságod jó indulatát annyira megnyertem volna, hogy szolgálatokra igénybe vegyem. Nekem felettébb hizeleg, hogy a kegyed bizalma irántam nagyobb, mint az én bátorságom volt. Már ez maga nagyon biztató. Ha látom, hogy méltóságod kivánságát képes leszek teljesíteni, akkor semmi okom sem lesz már kérésemmel elő nem állani.

– Nagyon alaposan védi poziczióját. No de mindegy. Hiszen rám nézve csupa szerencse, hogy valami kivánni valója van. Én el voltam készülve esetleg a kegyed szivességét igénybe venni, így abba a kedvesebb helyzetbe jutok, hogy szolgálatért viszontszolgálatot ajánljak. Melyikünk szól először, a dolog lényegén nem változtat, csak formakérdés. Tehát hallja az én kivánságomat!

– Kérem, – mond Pipiske némi aggodalommal.

– A dolog nagyon bizalmas természetű –

– Az csak hizeleg, de nem fokozhatja a diszkréciót, melyre szeretetreméltósága számolhat nálam –

– Köszönöm kisasszony. Hiszen végre, ha más-más téren is, de egy ügy katonái vagyunk ebben az országban.

– Valóban, – szólt Pipiske egy kis vonakodással és gyönge pírral az arczán.

– Lássa, – folytatja bizalmasan a kormányzó úr – én igen kitünő állást foglalok el. Hatalmamnak -165- alig van korláta addig, a meddig – hivatalos köreink terjednek. Azontúl – –

– Azontúl? – ismétlé Pipiske kérdve.

– Azontúl erőszakoskodhatom, csukathatok, akasztathatok, de egy barátságos köszöntést, egy megfelelő ismeretséget, egy kis önkéntes előzékenységet nem vagyok magamnak képes szerezni. Vannak, vannak, a kik rám szorulnak, de a kik rám szorulnak, azoknak is nagy része a kárt választja, sem mint hogy általam leköteleztessék. Magyarázzam-e a dolgot kegyednek bővebben? A hivatalos körök vak követése és engedelmessége nem elég egy ország kormányzására. A társadalom simulása kell hozzá, hogy cselekedeteinek hatása legyen. Egyszóval, én e főváros társadalmában is el óhajtanám foglalni a poziciót, a melyet a hivatalban elfoglalok.

Pipiske ámulva követé a kormányzó úr beszédét. Bármily hézagos volt is előadása, Pipiske felfogta miről van szó. A kormányzó úr a fényesen dekorált spanyol falat tolta előtte félre, mely kitünő állása sivárságát elfödte a világ szemei előtt. De mi lehet az előkelő hivatalnok célja, hogy helyzetét így leleplezi előtte; előtte, egy rá nézve végre is teljesen idegen nő előtt.

Idegen? Oh, dehogy! Hisz mindketten egy tábor katonái ők, csak más-más fegyvernemben.

– Méltóságod oly dolgokról lebbenti fel előttem a függönyt, melyeket ily tisztán nyilván csak legbizalmasabb embereinek mutogat –

– Mert bizalmát akarom megnyerni, mond a -166- kormányzó úr. Én kegyedet egy igen kényes kéréssel fogom meglepni. Én a napokban bált adok. Ott lesznek a helybeli hivatalok kitünőségei, ott lesznek az itt állomásozó katonaság tisztjei, ott lesznek a szinház elsőrendű művészei, ha – kegyed is ott lesz.

– Ez volna méltóságod kivánsága?

– Ez csak a fele. Számíthatok kegyedre?

– Volna-e jogom és okom el nem menni méltóságod e szeretetreméltó látogatása után.

– Tehát ott lesz a művészet is.

– E szerint ott lesz minden –

– Minden, csak – a főváros nem lesz ott.

– Ah, – mondja Pipiske, de nem folytathatta.

– A társaság merevségébe szeretnék rést ütni, ha csak nagyon kicsit is. A résnek az a természete, hogy azután magától tágul. Ebben kérem a segítségét.

– És mégsem tudom, mikép lehetnék szolgálatára.

– Kegyed hő tisztelői közt látok neveket, melyeknek tulajdonosai kitünő dísze lehetne a társaságnak, a mely nálam össze fog gyűlni. S e nevek közt különösen egyet. Ha e név a kegyed kedvéért megtenné, hogy eljönne hozzám bálba, megvallom, senki sem kötelezett volna engemet úgy le, mint kegyed.

– A név? – kérdé Pipiske.

– Gróf Szanday Elemér.

– Ah, a heroinaszöktető!

– Kitünő állású fiatalember. Tekintély osztályosai -167- előtt, népszerű a városban, mint gavallér, – nem kell önnek magyaráznom, mily súlyt fektetek megjelenésére. Ha kegyed nekem erre nézve igéretet tudna tenni, nincs az a szolgálat, a melyet szivesen ne tennék érte, ha hatalmi körömön túl nem menne.

Pipiske alig hallott egyebet, mint ez utolsó szavakat. Ha a kormányzó úr – gondolá magában – az ő hatalmi körét megmozdítja, a föld alul is elő kell kerülnie Celesztinnek.

– Én természetesen oly dologban, – mond Pipiske – a mely nem függ tőlem, igéretet nem tehetek, csak föltételesen. Nem mondhatom tehát, hogy méltóságod kivánságát teljesíteni fogom, de mondok annyit, hogy meg fogom kisérteni.

– Kedves nagysád, én sokkal szivesebben veszem, ha egyenesen visszautasítja kérésemet, mintha biztat és kibúvót keres.

– Hogy gondolhat ilyet? Nem kölcsönös szolgálatról van-e szó?

– Jó, hát vegyük tisztán ily természetűnek.

– Én is jobb szeretem. De itélje meg, tehetek-e kötelezőbb igéretet annál, melyet mondtam, vagy adhatok-e reálisabb biztatást? Szívesen kijelentem önnek, hogy a lehetőségig kész vagyok menni a dologban, hogy önt lekötelezzem s biztosítsam magamnak a viszontszolgálatot. De gondolja meg helyzetemet. Én a gróf urat, gróf Szanday Elemért még nem is ismerem.

– Ah, nem ismeri, – mond hitetlenül a főnök.

– Nem ismerem, – ismétli Pipiske. Igaz, hogy -168- mindazok közül, a kik közeledtek hozzám, az ő ostroma a leghevesebb, de – helyesen-e vagy sem, nem tudom megitélni – én állandóan vonakodtam őt elfogadni. Inkább érzések, mint okok vittek a dologra, melyet azonban most kezdek sajnálni. Egyébiránt a mit hírből tudok róla, az vállalatunkra nagyon biztató.

– A mit én tudok róla, az kevésbbé biztató.

– Mindenképen legyen méltóságod meggyőződve arról, hogy semmit sem fogok elmulasztani abból, a mit a dologban megengedhetek magamnak.

A kormányzó úr udvariasan kezet csókolt.

– S most – mondá – térjünk a kegyed kivánságára át.

– Térjünk át, – szólt Pipiske s hozzá is akart fogni, a mint a külső ajtó csengetyűje megszólal s csakhamar megjelen a szobában Celesztin mamája egy pompás virágcsokorral s egy levélkével, melyet egy egyenruhás inas hozott.

– Az ő inasa, – mondja Pipiske, a mint a csokrot s a levelet átveszi. – Az első levél tőle, melyet feltörök s elolvasok, – folytatá a főnökre nézve.

A levélben ez állt: «Bájos kegyetlen! A míg virág nyilik és szív dobog, meg nem szűnök a kegyed ajtaján bebocsátásért esedezni. Ha a kegyed szíve is majd kinyílik nekem, mint kegyednek e virág, oly kitartás fogja jutalmát elvenni, mely a hódító s a hódoló büszkeségére egyaránt érdemes. Egy kegyes szóért esedezik híve és lovagja gróf Szanday Elemér.» -169-

Pipiske átnyujtá e levelet a főnöknek, aztán egy másik kis asztalkához ült, melyen ténta, toll és papiros volt és írt.

Néhány percz mulva Pipiske átadta levélkéjét a főnöknek, ki e sorokat olvasá le a papirról:

«Gróf úr! Ha ön nem fektet arra súlyt, hogy első találkozásunk az én szobámban legyen, akkor a kegyes szóért, melyért esedezik, jöjjön el – a polgári kormányzó úr báljára e hó 18-án. Pipiske.»

– Kitünően van gondolva, – mondja a főnök úr és ketten siettek ellátni a levelet, melyet az egyenruhás inas rögtön el is vitt.

– És most, – mond Pipiske – térjünk át az én dolgomra.

– Térjünk az ön dolgára, – feleli a kormányzó szinte jó kedvre derülve.

– Én egy fiatalembert keresek –

– Ah, ez érdekes!

– Nem annyira, mint ön gondolja és mégis nagyon. E fiatal ember háziasszonyom fia, nekem régi jó barátom, ki már két ízben meghálálhatlan szolgálatokat tett nekem.

– Ah, ah, és hol keresi őt?

– Azt magam sem tudom. A fiú egy kissé különös ember. Attól tartunk, hogy valami vigyázatlanságért összeütközésbe jutott a rendőrséggel.

– Akkor oda kell fordulni –

– Az nem olyan könnyű, mint ön gondolja, azaz nem olyan könnyű nekünk, mint önnek. Az ember nem tudja, nem keveri-e magát is bajba, vagy nem sulyosbítja-e az illető helyzetét – -170-

– Látom, rendőrségünk nem a legjobb hirben van –

– Ön tudja legjobban, megérdemli-e vagy sem. Egyébiránt érhette barátomat más baj is. Neve Persze Celesztin. Megvallom, egy kissé ideálista, fantaszta fiatalember. Tudja kormányzó úr, olyan hazafias… de egészben nagyon ártatlan. Senkinek sem vét, engem nagyon lekötelezett, öreg édes anyjának pedig egyetlen támasza.

– Persze Czelesztin, furcsa név, bizonyos vagyok benne, hogy még nem hallottam. Valami közelebbi ismertető jelei nincsenek?

– Külsőre igen szelid, szőke fiú, jelentéktelen kifejezéssel… Egy medvehajtóról beszéltek itt valami történetet.

– Ah, lám, lám, erről leányom is, Klemmi leányom is beszélt! Ha ő volna, akkor minket is nagyon lekötelezett volna. De Klemmi egyáltalán nem jelentéktelennek mondta sőt igen veszedelmesen dicsérte a fiatal embert.

– Azt gondolom, – mond Pipiske – ez más eset. Valami üldözés, valami politika, azt hiszem megzavarta a fiatalember fejét.

– Megálljunk csak, erről is hallottam. A minap volt róla szó, egy hóbortos fiatalember, a ki minden összefüggés nélkül emleget medvét, medvehajtót –

– Istenem, ő lesz az –

– El van fogva, de nem tudnak belőle semmi világos vallomást kivenni.

– Már bizonyosan ő lesz az, – mond Pipiske egészen felindulva s reszketve az izgatottságtól. -171-

– Ej, ej, Pipiske kisasszony, – kegyed szintén gyanuba keveri magát –

– Gyanuba!

– Talán mégsem olyan jelentéktelen és semmit mondó ama fiatal ember külseje –

– Oh méltóságod félreért vagy egy tréfát enged meg magának, a mely igazán rosszul esik. Istenem, hiszen már csak az, hogy fel nem ugrom, ki nem szaladok innen megmondani ama jó áldott asszonynak ott künn, hogy fia valószinűleg megkerül, oly magam legyőzésébe kerül, hogy ki sem mondhatom. Gondolja meg csak méltóságod a helyzetet.

– Jól van kisasszony, – mond a kormányzó felkelve, menjen ki bátran, mondja meg ama jó öreg asszonynak, hogy nyomon vagyunk. Én sietek a rendőrségre biztosabb értesülésekért s ha úgy lesz, mint remélem, akkor e hó 16-án kegyed vendégeimért cserébe visszaadja mamájának Persze Celesztin urat.

A kormányzó úr elbúcsúzott s midőn a külső ajtó kilincsére teszi kezét, ismét megcsendül a kis csengetyű.

A liberiás inas hozta meg a választ, a kormányzó úr maga vette át izgatottan az ámuló inastól s rohant be vele a szobába, a hol Pipiskét és Celesztin anyját egymásra borulva sirva találta.

A kormányzó feltartja a levelet.

– A válasz, – úgymond némi zavarban.

– Törje fel, olvassa el, – mond Pipiske és a -172- zokogó öreg asszonnyal a szomszéd szobába menekül.

A kormányzó úr pedig feltöri a levelet, elolvassa és kivirágzott arccal a friss csokorra teszi azon kinyitva s gyorsan eltávozik, a ház előtt váró kocsijába ül s tovahajtat.

A levélben ez a két szó állt: «Ott leszek.»

-173-