XVI. FEJEZET. (Két fiatal ember beszélget.)

Gróf Szanday Elemér nagyon türhetetlennek találta már az életet s felettébb csodálkozni meg nem szünt azon, hogy még mindig nem vált meg tőle. Miért is nem tette? Egyszer végkép el volt rá tökélve, de akkor ügyvédje egy hóbortos segédét küldte hozzá, a ki eltrécselte vele az időt hasznosabb dolgok elvégzése helyett. Végrendeletét azóta sem csinálta meg. De minek is csináljon végrendeletet? Nevetséges, mikor olyan a világ folyása, hogy élvén se lendíthetünk rajta, rendelkezni olyan időre, mikor már itt se leszünk. A ki nem tartja érdemesnek élni, – bolond ha egy percig is komolyan foglalkozik azzal, hogy mi legyen akkor, a mikor már nem él. Egyébaránt ő neki még aránylag könnyű. Nagy vagyona után nagy kényelmet élvez. Háborítlan kesereghet és szidhatja a világ folyását. Ráér semmit sem tenni, savanyodni és ilyen gondolatokkal még unottabbá tenni magának exisztenciáját. De hát az a sok bolond, a ki csak úgy el van keseredve mint ő, a mellett aztán kénytelen türhetlen viszonyok keretében, gyülölt hatalmak őrszeme alatt megélhetése föltételeiért vesződni, izzadni, megalázkodni! És -174- hogy lót-fut a sok ilyen bolond az utcákon! Hogy taszigálja egymást, hogy süvegeli egymást!… Mit nyujt ezeknek az élet, hogy ragaszkodnak hozzá? Hogy birkóznak keserveivel, hogy ostromolják akadályait? – Talán mégis többet mint neki, a ki munka nélkül is tízszer, százszor annyit élvezhet belőle, mint ezek közül akármelyik… Szanday Elemér gróf itt nyilván egy titok kulcsa körül tapogatózik, a mint ablakán át a sokaságot szemléli: saját unott exisztenciája titkának kulcsa körül…

Az élet nehézségeiben rejlik az élet gyönyöreinek a titka. Legteljesebben élvezi azt, a mit az élet örömet nyujthat, a legnyomorultabb. Egy előkelő hölgynek egy százezer forintos ajándék nem adja meg azt a gyönyört, a melyet a munkás élvez, ha meglepetésképen az egy messzely borhoz még egyet tesznek ebédlőasztalára. A tikkadt vándor italához képest az útmenti forrásnál a legdrágább bor, melyet az inyenc nagy fejtöréssel hozat, egy lukullusi ebédet leönteni, nem sokkal több a kelletlen orvosságnál. A deáknak az ablakpromenád, a melyen rajtakapták s melyért egy nap koplalással bűnhődik a kárcerban, menyei gyönyör; a gróf kitartott szerelmének ölelése, a kéjesen berendezett boudoir félhomályában e gyönyörnek csak árnyékát sem adja ki.

Egy exisztencia, a mely a gyönyöröket megunta, a munkát meg nem próbálta, tehát nem is ismeri: ime Elemér gróf. De hát mért nem próbálta a munkát? Mert a tér, a melyen ő munkálhatna rangjánál, születésénél, összeköttetéseinél és nevelésénél -175- fogva: az a tér előle el van zárva, idegenek foglalták el, azon a téren dolgozni ma nem erény, hanem bűn, ha nem hazaárulás. A közpályákat megszállva tartja az ellenség, oda csak az viheti tehetségeit, a ki az ellenségnek megadja magát. Átok ilyen korban nőni munka alá. A kit ér, megsemmisül alatta. Egyensúlyából az egyoldalú élet kiveti, hacsak feje nem üres, lelke nem léha. Boldog, háromszor boldog az, a ki ilyenkor személyes viszonyaiban talál szivének, lelkének nemesebb foglalkozást. A szerelem, család, családi élet alapítása lesz ilyenkor sok értékesebb lélek mentő horgonya. Találni ilyenkor egy lényt, a ki megérti s betölti a szív vágyódásait s új édes kötelékeket sző észrevétlen az elszakadtak helyére: ez az isteni szerencse! Elemér grófot ez a szerencse is elkerülte. Serdülő legény korában belevetette magát az élvezetekbe, uszott a hömpölygő árban, de nem a nélkül, hogy szemmel ne tartotta volna a parton nyiló virágokat is. Hányat letépett, hányat látott elmerülni az árban, melybe magával rántotta, nem egyért tán partra is szállott volna, ha – ha oly könnyen nem szakadt volna le száráról. Nincs már virág, a mely másra volna érdemes: bele vele az árba, aztán le az iszapba vele…

… És az a szende Pipiske, ah, igazán boszúra is alig érdemes! Nem elég, hogy megszökik egy fiatalemberrel… beteges ambició a német komédiára, onnan politikai ügynök, tán kém szerepére viszi. És Szanday Elemér grófnak voltak pillanatai, mikor komoly ábránddal gondol e… teremtésre!.. -176- Ah, ott megy a fiatal ügyvédsegéd… épen jókor, nagy kedvem volna a hóbortossal egy kicsit vitatkozni…

És a gróf kocog az ablakán s kéri Csongor Bélát, hogy fáradjon be hozzája.

– Bocsánatot kérek, hogy felhívtam, – szólt a gróf a belépőhöz.

– Valamiben szolgálatára lehetek gróf úr? – kérdé Béla.

– Nem is bánnám – szólt a gróf, – csak tudnám miben.

Béla nem tudta mit gondoljon, de valósággal Elemér gróf se tudta, hogy mit akar. A gondolatok ama raja, melyeket vázolni iparkodtam, zsongott a fejében; gondolatok, melyek nem ritkán nyugtalaníták őt. Sok jeles tulajdonság hevert parlagon a fiatal mágnásban, akcióban csak selejtesebb része volt eddig az ő énjének s ama jelességek főttek-forrtak tétlenségre kárhoztatva börtönükben s zaklatták gazdájukat, ki önkénytelen kereste a szabadulást e zaklatástól. Disputált magával, háborgott a világgal, itélete tárgyává tette a viszonyokat, az embereket, magát, de csak hangulata s lelkének kényelmetlensége kormányozta ebbeli szellemi tevékenységét hol egy, hol más irányban. Ugyanabból a kiindulóból nem ritkán ellenkező eredményekre jutott, a mi csak fokozta, nem hogy csillapította volna nyugtalanságát. Ily hangulatban látta meg az ablakon át azt a fiatal embert, a kivel egyszer már szembe szállt oly pillanatban, melyet ugyanez a hangulat tett rá nézve majdnem -177- végzetessé. Úgy tünt fel előtte a fiatal ember, mintha egy régen kivánt régi jó ismerőst látna s önkéntelen szólította meg ablakán által.

Most, midőn szemben állt vele az, kinek csak sejtelme sem lehetett a lelki processzusról, mely őt a grófi szobába varázsolta, s ki ennél fogva természetesen egészen idegenül köszönt és szólt, szinte nevetséges lett egyszerre előtte a helyzet, nevetséges és ostoba. Hogy mit mondjon a fiatal embernek, az iránt nem volt zavarban. Kibujni a helyzetből legkönnyebb, hiszen csak egy pár sort ír Varhonyay ügyvédnek s felkéri Bélát, legyen szíves elvinni. De a gróf nem állt meg e gondolatnál. Ő nem fog a helyzetből kibuvni. Vannak az embernek pillanatai, a midőn szüksége van egy okos ember társaságára tépelődései közben. Az ember harcba száll magával, de nem tud részrehajlatlan lenni, pártul fogja gondolatai közül az egyiket s nem mindig a helyesebbiket, a másiknak, nem ritkán az életrevalóbbnak róvására. Ha van valaki mellette, az átveszi az ellengondolat védelmét, vagy a pártoltnak ostromát s az ember erkölcsi lénye biztosabban tisztul, ha ellenfél és jó barát nem ugyanazon koponyában táboroz és ütközik.

– Bocsánatot kérek, – kezdi ismét a gróf, – ma igen rossz napom van, társaságra vágytam s önt véletlen meglátva, –

– Igen sajnálom gróf úr, e pillanatban nem lehetek szolgálatára. Egy igen sürgős elvégezni valóm van. Azt hiszem azonban egy kis óránál többet -178- nem vesz igénybe a dolog s azontúl szabad az egész mai napom s szívesen állok rendelkezésére.

– S mi végezni valója van?

– Egy végrehajtást kell teljesítenem.

– Kérem, fizesse ki az adósságot az én számlámra s jőjjön rögtön vissza.

– Isten ments! Rossz helyen gyakorolna a gróf jótékonyságot. Tud itt az adós fizetni, de nem akar. Egy zsugoriról van szó, a ki vonakodott visszaadni a tőkét, melyet nyomorúságában adott neki egy szegény özvegy asszony. A zsugori uzsoraüzletet kezdett az összegen, meglehetős módra tett szert s most, mert hibás volt a kötelezvény, tagadta az adósságot. Megnyertük a pert minden forumon s most a perköltséggel együtt hajtjuk be a megátalkodott uzsoráson a kamatos tőkét. Csak hadd fizessen az, van annak miből, – mond Béla nevetve.

– De sokáig fog tartani!

– Hát – jőjjön velem gróf úr, azt hiszem ez is szórakoztatni fogja. Igazában úgy sincs a bölcs beszéd, mely tanulságosabb és szebb volna, mint egy helyesen és jól végrehajtott cselekedet. A közben kell az embereket nézni, nem az ablakon által, – tevé hozzá mosolyogva.

– Jól van, menjünk, – mond a gróf.

S a két fiatalember elindult az őszi, késő őszi lucsokban az egyik külső városnak. Utcán le, utcán felmentek, a gróf egy kissé gyakorlatlanabbul játszta a szaladgálók szerepét, mint az ügyvédsegéd, -179- de derekasan taposta a külvárosi sárt. Beszélgetésre nem igen volt alkalom az utcákon, csak egyes megjegyzéseket váltottak. Majd egy félórába került, amig kiértek egy városszéli utcába, a melyben már se kövezet, se éjjel világítás. Kutya van itt minden házban, a ki a maga tapasztalati tudománya szerint ugatja meg a jövevényeket. Máskép az utcabelit, máskép a koldust, máskép a kopott és máskép az úri idegent.

– A bíró még nincs itt, – mondja Béla órájára nézve.

– Hogy-hogy, hát már helyben vagyunk?

– Az a sárgás alház amott utazásunk célja. Az igazság ide nem jár gyalog. Ha a bírói kiküldött már itt volna, kocsi állana a ház előtt. Különben azt hiszem, egy fél órával korábban is találtunk jönni.

– S mit csináljunk most e fél órával?

– Elbeszélgetjük, ha jobbat nem találunk, vagy, ha a gróf úrnak inkább kedvére van, járjuk be ezt a cigánynegyedet. Érdekes nép lakik ám itt is.

– Nézze csak, amott látok egy csinos házikót, előtte pad van, üljünk le oda. Onnan szemmel is tarthatjuk az ön adósa házát s rögtön észreveszszük, ha a bírói kiküldött megérkezik.

És oda mentek s leültek.

Egy pillanatig hallgattak mind a ketten. Elemér gróf egyszerre csak felkacagott. Különösen bolondos helyzet az, a melyben van. Kijött grófi kényelmes otthonából ide, egy főváros szurtos és sáros külvárosába gyalog, egy fiatalember társaságában, -180- s maga sem tudta miért. De nem bánta meg. Hangulata, a mely kergette, elmaradt tőle. Az nyilván jobb szereti a nagy kényelemmel és pompával berendezett grófi lakást. Uj helyzete kényelmetlenségét azonban élénken érezte s jelesen azt, hogy a fiatal ügyvédsegéd bizonyos fölényben van fölötte. Nem is ő volt, a ki a beszélgetést a lócán megindította.

– Nem alkalmatlan-e a gróf úrnak, – mond a fiatal ember – ha visszatérek első találkozásunk tárgyára? Nekem olyan álomszerű a dolog, s érdekes is, mint egy kedves álom, melynek csak darabjai vannak emlékünkben, mikor fölébredünk, s dolgot ad a darabokat egymással összefüggésbe hozni.

– Nem alkalmatlan, – felel a gróf, – annál kevésbé, mert nekem is álomszerű a dolog. De az álom, a mennyiben én rám vonatkozik, még egyre tart s minden inkább mint kedves.

– A gróf úr végrendeletet kivánt velem iratni.

– Igen. Az volt a szándékom, hogy főbe lövöm magam.

– És – megkészült azóta a végrendelet?

– Nem.

– E szerint azóta a gróf úr szándéka és gondolkozása megváltozott?

– Nem változott meg –

– Egyik sem?

– Egyik sem változott meg.

Béla különös zavarral nézett a grófra.

– Annyiban talán mégis megváltozott, – folytatá egy kis meggondolás után Szanday Elemér gróf, – -181- hogy más formulával kell helyzetemet s hangulatomat kifejeznem. Akkor el voltam a dologra tökélve, leszámoltam s meg akartam halni, s ha az ön principálisa más embert küld hozzám, valószinű, hogy végre is hajtom a dolgot. Ma, ha tisztán akarom hangulatomat kifejezni, azt kell mondanom, hogy még nem vagyok eltökélve arra, hogy megtartsam magam az életben.

– Ez mégis jelentékeny – javulás, – bocsánat a kifejezésért, – mond Béla komolyan. – Én szivesen tennék egy lépést tovább, a gróf úr okai felé, ha tolakodó kiváncsiságnak nem venné. A körülmény, hogy szerepem volt a gróf elhatározásának némi megrendítésében, eléggé okadatolja érdeklődésemet.

– Kiváncsiságát vagy érdeklődését nem vehetem rossz néven, annál kevésbbé, mert úgy tetszik némi jogot is adtam önnek e kérdésekhez az által, hogy társaságát kértem. Pedig valóban semmi világos szándékom nem volt önnel. El voltam merülve ellentmondó, egymással civakodó gondolatokba, s mint a ki elmerül a vízbe, megkapja a deszkát s a szalmaszálat, a melyet a hullám feléje dob, úgy kaptam egy ismerős arcon, mely az embertömegből felém intett, midőn tépelődéseim martaléka voltam. Ez arc az ön arca volt. Öntudatlanul kapaszkodtam önbe, ön idehozott, csodálkozzam vagy nehezteljek-e, ha ön is tudni akarja, miért?

– A gróf úr mindig rejtelmesebb lesz előttem. Birtokában van mindennek, a mi egy szerencsés pálya és boldog élet föltételeihez szükséges és, -182- ha nem csalódom, távolabb áll mind a kettőtől, mint akárki, a ki semmi nélkül indul keresni a kettőt.

– Ez való, – mond a gróf, – való annyiban, hogy különféle föltételeivel rendelkezem annak, a mi az emberi szerencséhez kell. Egy szerencsés pálya, egy boldog élet nem volnának rám nézve lehetetlenségek, ha egyáltalán lehetségesek volnának. Megtanultam mindazt, a mit állásomban tudni kell, van születésszerinti rangom, van megfelelő vagyonom, van becsvágyam, de nincs hazám. Önök lesznek ügyvédek, tanárok, kereskedők; a társadalom ad önöknek foglalkozást, tért az üdvös munkára. Az a tér, a melyen mi «dolgozhatnánk», az a tér nincs és alkalmasint többé soha sem is lesz. A «szerencsés pályához» meg vannak föltételeim, de a pálya maga van elzárva. Ha léhán végig lovazni, végig kártyázni, végig dőzsölni nem akarjuk az életet, nem tudjuk minek éljünk. Megkisértém valamennyit, meguntam valamennyit. Egy jobbra vágyom, a mely elérhetlen, s terhes az élet, a mely nem igérhet semmit.

– És a gróf úr osztályosai mind így gondolkoznak?

– Oh nem. Azok szerencsésebbek. Ezt lovai, azt szeretői, amazt utazások, a negyediket a társaság s az élet egyéb szórakozásai foglalják el.

– És semmi más? A gondok és gondolatok, melyek magokban oly nemesek, de oly kegyetlenül zaklatják a gróf urat, azok nem nyugtalanítják a többieket? -183-

– Nyugtalanítják, az nem jó szó. Foglalkoztatják. Ez helyesebb, azt hiszem. Hogyne! Hisz ők mind jeles hazafiak. De nem hiszek nekik. Ők játszák a reménykedőket, konspirálnak is egy kicsit, majd prédikálják a türelmet, jönni kell, mondják a költővel, egy jobb kornak s e mellett mulatnak, gazdálkodnak, kártyáznak, szerelmeskednek s futtatnak tovább. Érzik, hogy szégyen volna és becstelenség szedni az élet örömeit szivökben a kétségbeeséssel és lemondással. Hogy tehát szórakozhassanak, játszák a reménykedőket. Vérig sért engemet ez a képmutató exisztencia.

– És mit kivánna a gróf úr, hogy tegyenek azok, a kiken úgy megbotránykozik?

– Hogy mit tegyenek? – ismétli Elemér gróf.

– Igen, mert ha ily élesen elitéli őket, abból kettőt okvetlen szabad következtetni. Egy azt, hogy a gróf úr tudja, mit kell a helyett, a mit így elitél, tenni, más azt, hogy a gróf úr maga kétségkívül cselekszi is azt.

A gróf csapdában volt, legalább Csongor Béla azt hitte s folytatta.

– A gróf úr nyilván azt kivánja osztályos társaitól, hogy hivassanak ügyvédet, készíttessenek végrendeletet és lőjék magokat főbe.

– Ön azt hiszi, – mondja a fiatal gróf, – hogy egy prókátori dilemmával meg lehet oldani egy problemát. Ön látja, hogy magamon is vonakodom az itéletet végrehajtani és azt gondolja, megfog egy szarvas okoskodással. Nem, barátom, én azt nem kivánom tőlök, én egyáltalán nem kivánok -184- tőlük semmit, sőt örvendek rajta, hogy nem olyanok mint én; de nem tehetek róla, hogy más vagyok mint ők. Meg vagyok győződve, hogy ha a közélet szolgálataikat kivánná, egy se találkoznék közöttük, a kinek büszkesége nem lenne kötelessége teljesítése. De mind könnyen és nehézség nélkül viseli, sem étvágyát, sem kedvét nem szegi, hogy a haza nincs abban a helyzetben, hogy szolgálataikat igénybe vegye. Én meguntam, a mit az ilyen élet nyujt, utálattal vagyok eltelve e nemesebb cél nélküli tengés iránt s nem találok csak egy menedéket, a megsemmisülést.

– Ha nem találja nevetségesnek a kérdést: nem szerelmes a gróf?

Szanday Elemér gróf nagyon megnézte Csongor Bélát. Egy pillanatig nézte, aztán egy jóizüt nevetett.

– Nem, nem vagyok szerelmes.

– Az valóban nagy kár, – mond a fiatal ember. – Lelki háborgásainak forrása igen nemes. Eltévelyedései egy nagy lélekhez méltók. Semmi sem kivánatosb, mint hogy a gróf úr épen megtartassék «egy jobb kor» számára, a mely «jönni fog». És két tényező volna csak alkalmas arra, hogy indulataival szerencsés birokra keljen: az erős kötelességérzet, tevékenységre kényszerülve, – ha példának okáért munkájával kellene fenntartania anyját, apját vagy testvéreit; vagy az igaz szerelem, mely minden reményre megtanítja az embert és minden kétséget megöl.

– Azt kell hinnem, – mond a gróf, – hogy ön élvezi mindenikét e két nagy szerencsének. -185-

– Nem, – felel Béla, – nem gróf úr, én nem élvezem egyikét is a két nagy szerencsének.

– Hogyan? Egyikét sem?

– Nem. Se atyám, se anyám, se testvérem, a kiről gondoskodnom kellene.

– És a szerelem?

– Arra időm nincs és – módom sincsen.

– Szerencsére szüksége sincsen reá, mint a hogy az ön szavai szerint nekem volna.

– Ily értelemben valóban nincsen. Azok a kétségek, melyek a gróf úr nyugalmát zaklatják, távol vannak az én keblemtől. Az őr, a mely távol tartja, – de bocsánat, most mindjárt rólam találunk beszélni: ez nem a szándékunk, azt hiszem.

– Miért? Beszéljünk önről is. Úgy sejtem, hogy mi ketten egyenes ellentétek vagyunk. A többi ember közöttünk kettőnk közt jár. Én elég leplezetlenül beszéltem magamról, van jogom hasonlót várni öntől.

– A gróf úr igen megtisztel nemcsak bizalmával, de felfogásával is. Tartok tőle, nagyon fog csalódni várakozásában. Bennem már is látom csalatkozását. Nagy baj volna rám nézve, ha azt kellene tapasztalnom, hogy sokan nincsenek olyanok, a milyen én vagyok. De nem félek e tapasztalástól. Tudom, hogy nézeteimmel, reményeimmel nem állok egyedül. Sokan vagyunk itt, sokan, gróf úr, e vásári zajban, a kik futkosnak szerény napi foglalkozásuk munkáiban és a mi hozzá erőt, türelmet, kitartást ad, az csak a jövő reménye. Nem -186- akarok önnek frázisokat mondani, magam sem azokkal élek. Előttem egy nemzet fönnállásának, életének a kérdése nem lehet vita tárgya. Az a reménytelenség, a mely úgy megszállta a gróf keblét, mint a civilizátorok ezt az országot, az én kis szobámból és az én szívemből egyaránt számkivetve van. A szerencsétlenséget vitetem a többiekkel, osztozom bánkodásukban, de a tábort, melyhez csatlakozom, kiválasztom magamnak és harcolok zászlóim alatt. Egyet higyjen el nekem a gróf úr. Az a sereg, a mely ez országot megszállva tartja, bitóival és tollaival, nem oly vészes, mint az, a mely a gróf urat tartja megszállva. Ezt az ellenséget alig lehet megverni, ezt az idő csak növeli s ez pusztít a legbecsesebb emberanyagban. A többi ellenség ellen van fegyver s én is, a magam semmiségében, egy szerény fegyverkovács vagyok. Semmi sem biztosabb, mint az én ügyem győzelme, s csak a gróf úr borzasztó gondolatainak a kudarca.

– Az ön ügye! Mi az ön ügye? És kicsoda ön?

– Az első kérdésre jobban meg tudok felelni, mint a másodikra. Az én ügyem ez ország ügye, e haza nagysága és dicsősége. Hogy ki vagyok? Nem tudom, hol születtem, mely országban, mily szülőktől. Homályosan emlékszem vissza arra, hogy mint kerültem gyermekkoromban nálamnál fiatalabb lánytestvéremmel ide. Iskolába jártam, egy kegyetlen ember, a ki fölnevelt, serdülő koromban világgá űzött, jelenleg ügyvédsegéd vagyok -187- Varhonyay úr irodájában: íme, ez a biografiám. De bocsánat, látom a végrehajtó bíró megérkezett. Velem tart a gróf úr, vagy talán szívesebben fog itt bevárni?

– Ha megengedi, bevárom itt.

És Csongor Béla átsietett, végrehajtani az uzsorást.

-188-