XXI. FEJEZET. (A kis szőke leány.)

Persze Celesztin hiába szabadkozott: börtönén túl egy külső szobában levetkőztették pőrére. Elsőben csak tiltakozott, de midőn nadrágjára került a sor, már könyörgésre fogta a dolgot.

Semmit se használt, még csak feleletre se méltatták. Mindössze annyit mondott egy mogorva öreges ember, hogy ne izéljen az úr, úgy is jobbat kap érte. Celesztin kopott ruhája jó lesz az ő kis fiának télire, se szélességéből, se hosszúságából nem is kell sokat elvenni, a mi pedig elesik belőle, jó lesz foltnak.

Celesztin pedig kapott szép friss, kikeményített inget, fekete nadrágot, lakkcipőt, fehér mellényt, fehér nyakravalót és acélgombos frakkot, végül még cilindert és keztyűt is. A keztyű kissé nagy volt, de hát nem tudták a numerusát, csak gondolom-formára hozták s úgy gondolták, inkább nagyobb legyen, mint kisebb, legalább felhúzhatja.

A szerencsétlen fiatal ember ugyan szivesen oda adta volna az egész ünneplő öltözetet ócska nadrágjáért, melyben Viknyédy levele bevarrva maradt, de hivatalos öltöztetői nem ismertek tréfát. -232- Kistafirozták, borbélyt is hoztak, a ki egy kissé meggubancosodott fejét rendbe szedte. Aztán kivitték, kocsira ültették s elhajtottak vele.

Ha az öltöztetés alatt utolsó kérése az volt, hogy legalább mondják meg, hova viszik, most már nem fárasztotta kisérőit hiú kérdésekkel, hanem iparkodott magát tájékozni utcáról-utcára, a mint tova vitték.

Világos, a várba viszik.

Világos, nagy úr elé viszik, különben nem öltöztették volna ilyen díszbe.

De mit akarnak tőle?

És nem azért fosztották-e meg ruháitól, hogy kikutassák ama ruhákat? Talán kihallgatták beszélgetéseiket! S mi lesz akkor szerencsétlen társából?

De ha ez volna, ehhez nem kellene ennyi körülményesség, ezt egyszerűbben is el lehetett volna végezni. Nem kellett volna őt díszbe öltöztetni, akármi más ruha is megtette volna.

Világos, őt szép szerivel akarják lefőzni, barátságosan kivallatni, hogy teljesen kezükben legyen a másik. De ez nem fog sikerülni. Ő nem lesz áruló, inkább keveredjék bajba, inkább tegyék ismét börtönbe. S már kereste szegény Celesztin a feleleteket, melyeket esetleges kérdésekre adni fog.

A kocsi megállapodása vetett határt gondolatai ebbeli irányának.

Egy nagy ház előtt álltak meg, portás nyitotta ki a kocsi ajtaját, a bennülők Celesztinnel kiszálltak, -233- egy pár titkos szót szóltak a portásnak, a ki a fényesen kivilágított lépcsővel rézsut szemben eső hátsó lépcsőre mutatott.

Arra indult Celesztinnel két kisérője, felmentek az emeletre s a mint egy külső szobába belépnek, egy formaruhás inas fogadja őket, a kivel a két kisérő ismét pár szót vált, aztán távozik. Az inas pedig Celesztinhez fordul, mondván: tessék ide belépni.

És az inas megnyit egy ajtót s maga előtt bocsátja Celesztint. Egy kedves kis barátságos szoba tárul fel Celesztin előtt, egy karos gyertyatartó két égő gyertyája által megvilágítva. A szoba közepén egy kis asztal, szépen fehéren megterítve, mellette szék.

– Tessék helyet foglalni, – mond az inas, – rögtön felhordom a vacsorát, egyúttal megjelentem ő méltóságának.

És ezzel az inas azon az ajtón, a melyen bejöttek, el is tünt.

Celesztin azon kezdett töprenkedni, hogy álmodik-e vagy ébren van. Roppantul röstelte, hogy az inast le nem tartotta, ki nem kérdezte. Körültekint a szobában, egy szekrény, egy ágy, egy diván, néhány szék s a megterített asztal, semmi egyéb bútor; a kis asztal alatt csinos szőnyeg, az ablakon függöny és spaléta. Csak legalább azt tudná, hol van, ki várja őt vacsorára, egyedül fogja-e megenni, vagy osztozik benne vele valaki. Szeme az asztalkára téved. Ott csak egy teríték van, szép porcellán tányér, ezüst kés és villa, -234- szép köszörült üveg pohár, egy kis palaczk bor, egy üveg víz.

Mindez csak egy emberre van számítva, ez az egy ember pedig ő. S valami kimondhatlan vágy húzza Celesztint az asztalhoz. Szédülést érez, lábai mintha reszketnének, gondolkozása mintha bizonytalan volna.

És tölt s felhajt egy fél pohár bort. Mily isteni ital! Máskor napokig nem jut eszébe bort inni. Most, a börtön után, mintha ujjászületnék tőle.

Lássuk csak. Az inas úgy látszik késik. Most veszi észre, hogy két ajtó van a szobán. Melyiken is jött be? Nem tudja konstatálni. Beléptekor először is az asztal tűnt a szemébe. De az asztal a szoba közepén van. Ha fal mellett állana, most tudná, hogy az azzal szemben levő ajtón jött be. Körülnéz. Ha szép szerével hirtelen meg lehetne szökni! És néz egyik ajtóról a másikra határozatlanul. A csönd, mely szobája közvetlen környezetében észlelhető, mind jobban izgatja e gondolattal. Valóban, alig hallani egyebet, mint kocsik tompa robogását…

Egy-kettő… s Celesztin önkénytelen mutat ujjával az egyik ajtóra. Ez az, a mely a lakásból kiviszen… És szilárd léptekkel indul az ajtóhoz, melynek kilincsére óvatosan ráteszi a kezét.

Lassan, szívdobogva nyomja meg a kilincset s a mint érzi, hogy elégségesen megnyomta, hirtelen rántja fel az ajtót, hogy a lassannyílás nyikorgását megelőzze s szeme berepül a szobába.

És Celesztin kővé meredve áll meg a küszöbön. -235-

Egy bűbájos szőke fejecskét lát mélyen, legalább is két szoba mélységére, merengve, szinte bánatosan maga elé nézve, egy kedves ismerőst, egy édes emlék vonásait, melyek lágyak, barátságosak már magukban s melyek gyenge világítás mellett, elmerengő buslakodásban igézők és meghatók. Celesztin nem képes egy lépést tovább tenni s valamely hatalom nem engedi hátrálni se, keze odaszegezve marad a kilincsen, ajka reszketegen nyúlik ki, de nem szóra; két szeme odatapad a vonzó arcra, mely mozdulatlanul marad.

Celesztin lassan tér magához ámulatából s akkor látja, hogy egy tükörrel áll szemben, a melynek sima lapja neki azt a bájos fejecskét mutatja.

Egy fiatal leány ül a szobácska egyik oldalán s búsan néz át a szemben levő ágyra kiterített habos, könnyű, szép fehér báli ruhára. Mélyen el van gondolkozva s nem veszi észre, hogy az ajtó kinyilt s egy fiatal ember megállt a küszöbön, lebilincselve az ő képének a tükörben pihenő másától.

Viszont Celesztin se tudja, menjen-e tovább, meneküljön-e vissza? Vágya ösztönzi a szólásra. Hiszen az a fiatal leány neki ismerőse, s nyilván itthon is van itt: az tudna neki felvilágosítást adni rejtelmes helyzetéről.

E gondolat dönt, Celesztin megszólal.

– Kisasszony, – szól fojtott hangon, mire az ábrándozó lányka fölrezzen.

– Ki az? – kérdi az ajtó felé irányozva a -236- fejét, s aztán egy halk sikoltással felszökik a zsámolyról, a melyen ült, s vérvörösre pirul.

– Ön uram, ön! – mondja roppant zavarban.

– Igen, én vagyok, – feleli Celesztin.

– És hogyan jön ide, mit keres itt? – kérdi szaporán egymásután a lány.

– Úgy hoztak ide. Hogy mit keresek? Azt magam is szeretném tudni, – rebegé Celesztin.

A leány nem érti a helyzetet.

– Ön nyilván a papa vendége s egy rossz tréfát enged meg magának, – folytatja a szőke fejecske.

– A papa vendége? – kérdi Celesztin. – Az meglehet. De miből áll a rossz tréfa?

– Hogy jutna önnek máskülönben eszébe, hogy így a szobámba lépjen!

– Ah, ez a kegyed szobája! Igazán nem tudtam. Bocsánatot kérek.

Celesztin még mindig a küszöbön áll s egyik zavarból a másikba bonyolódott.

– Az nem szép uram, a mit ön művel. Ön azt hiszi, a miért egyszer nekem egy becses szolgálatot tett, hát meg is engedhet magának akármit. Én jobb véleménynyel voltam ön felől.

– Oh bocsánatot kérek, ezerszer kérek bocsánatot, drága kisasszony, – mond Celesztin, a leányhoz lép, megcsókolja a kezét és folytatja:

– Kegyed még emlékezik reám! Ez igen szép kegyedtől s nekem visszaadja lélekjelenlétemet. Higyje meg, egy szót sem értek abból, a mi szemrehányást nekem tesz s legyen meggyőződve, hogy -237- ha olyan helyen vagyok, a hol nem volna szabad lennem, ha úgy viselem magam, hogy másnak látszom, mint a mi vagyok: nem tehetek róla, nem én vagyok az oka. Hiszen azon kívül, hogy ez a kegyed szobája, azt sem tudom, hol vagyok, azt sem tudom, mért vagyok itt.

A leányka csodálkozva nézett a fiatal emberre, csodálkozva és némi félelemmel. Azt kezdte hinni, hogy meg van háborodva. De a fiatal ember folytatja:

– Egy perccel ez előtt nem is volt forróbb kivánságom, minthogy innen kijuthassak a szabadba, ez ajtót is csak azért nyitottam ki, mert azt hittem, kijutok rajta; de most már nem megyek addig, a míg a kegyed bocsánatát is magammal nem vihetem.

– Ne vegye rossz néven a kifejezést, de ön oly zavartan beszél, hogy semmiképen nem tudom megérteni.

– Én is úgy vagyok félig-meddig, semmit sem értek egy óra óta, a mi velem történik, nem tudom, álmodom-e, vagy bűvös hatalmak játszanak velem. Ha különben nem tudnám, hogy józan eszem birtokában vagyok, azt hinném, hogy meg vagyok bolondulva.

– De hát miért jött ide?

– Nem tudom.

– Kit keres itt?

– Senkit és kegyedet találom.

– Valami szándékának mégis csak kell lenni?

– Nincs semmi a világon. Itt vagyok, mert ide -238- hoztak, egy szobába vezettek s ott azt mondták, hogy tessék várni, mindjárt felhozzák a vacsorát s megjelentik ittlétemet ő méltóságának.

– Az a papa.

– Meglehet.

– És aztán? Felhozták a vacsorát?

– Még nem, de már meg van terítve.

– Hol?

– Itt a mellékszobában.

A kis leány kinézett s csodálkozva mondá: az ám!

– És a papa már itt volt? – folytatá kérdezve.

– Még nem.

– S mi okból jött be az én szobámba?

– Nem tudtam, hogy a kegyedé.

– Tehát e szobába?

– Meg akartam szökni.

– Szökni? Miért? Vétett valamit?

– Igazság szerint nem vétettem semmit.

– Nos, tehát?

– Mégis, idejövetelem körülményei –

– Mily körülmények? Végre is, öltözetén látom, hogy ön bálba jött.

– Bálba?

– Nos, igen, a papa báljába.

– A papa báljába?

– Igen. Látja, ott az ágyon hever az én ruhám is; de egy kissé fájt a fejem, nem akartam részt venni a bálban.

– Az istenért, azt csak nem teszi! – kiált fel önkéntelen a fiatal ember. -239-

A leány elpirult s lesütötte két szemét.

– Fejfájásom már megszünt.

– Azt igazán okosan tette, – mond Czelesztin egészen megfelejtkezve helyzetéről.

És a lányka még jobban elpirult.

– De ön, mit fog most már ön tenni? – mondá.

– Azt megint nem tudom. Ha csakugyan a papa báljára hoztak ide, akkor kétségkívül részt veszek én is a mulatságon.

– És már nem szökik?

– Nem tudom, nem volna-e jobb mégis szökni. Ha kegyed ismerné egész helyzetemet –

– Talán leróhatnám tartozásomat.

– Nem, jobb szeretem, ha adósom marad.

– De mégis mondja el. Ez a találkozás rendkívül különös.

– Lépteket hallok.

– Az inas!

– Nyilván a vacsorát hozza és az üzenetet ő méltóságától.

– Igaz. Lépjen ki. Lássuk, mit üzen «ő méltósága». És a kedves leány szeliden kihárította Celesztint szobájából s betette utána az ajtót.

E pillanatban lépett a másik ajtón az inas egy nagy tálcával, melyen különféle hideg ételek voltak. Baljában szamovárt hozott, melyből a frissen leforrázott thea párája gomolygott ki.

– Ő méltósága engedelmet kér, még nagyon el van foglalva, méltóztassék megvacsorálni; utóbb eljő maga is. -240-

Így szólt az inas és kezdett Celesztinnek felszolgálni.

– Barátom, ha más parancsa nincs, én könnyen nélkülözöm szolgálatát.

– A mint parancsolja, – mond az inas, oda készít minden szükségest s távozni készül.

E pillanatban megnyílik a másik ajtó, s a kis szőke leány kiszól:

– Pál, mondja meg a komornának, addig nem kell jönnie, a míg nem csengetek.

Pál kiment s a kis leány kitárta szobája ajtaját s a küszöbön most ő állt meg.

Celesztin újra zavarba jött s gyáván nézett a kis leányra. Ez intett neki s így szólt: Nos, tessék! És az asztalra mutatott, mely mellett a fiatal ember ügyetlen kényszerűséggel, gépiesen helyet foglalt.

– Istenem, – így kiálta fel végre, – én bizony isten nem tudom, mi történik velem. Legalább tizedszer teszem a kérdést magamhoz, hogy nem álom-e mindaz, a min egy óra óta keresztül mentem.

– Az, hogy ön itt ül, vacsorálni készül, az nem álom, az tiszta valóság, – mond a leány.

– Nagyobb bizonyosság okáért nem osztaná meg velem a vacsorát?

– Köszönöm. Ez az ön vacsorája.

Celesztin felállt és oda lépett a leányhoz.

– Nem, egy csepp kedvem sincsen most enni. Tele vagyok izgalommal. Úgy rémlik, hogy már egy félórája élvezem nagysád szeretetreméltó társaságát, -241- beszélek, beszélek, s mind abból, a min egy óra óta töröm a fejemet, még semmit sem tudok.

– Úgy vagyok én is, – mond a leány. – Kegyed rám nyitja az ajtót s ha kérdezem, olyan csodásan felel, mint az egyszeri «nem-tudom-ember».

– Ha nincs ellenére, kezdjük újra a kérdéseket.

– Jól van.

– Tehát.

– Mért jött ön ide?

– Nem tudom.

– Már megint!

– De hiszen azt sem tudom, hol vagyok!

– Nem tudja?

– Nem tudom. Felöltöztettek, kocsiba tettek, ide hoztak, bevezettek, azt mondták, tessék vacsorálni, míg ő méltósága bejő, én kinyitok egy ajtót, hogy megszökjem, s ez ajtón belül kegyedet találom. De azt sem tudom, kik hoztak ide, hol vagyok, ki az az ő méltósága, mért kell vacsorálnom, mi lesz ha megvacsoráltam, s miért találom nagysádot itt. Én nem tettem semmit magamtól, mindent csak úgy tettek velem mások.

A kis leány bámulva hallgatta e beszédet. Nem értette ugyan, de kezdte hinni, hogy a fiatal ember igazat beszél.

– És honnan hozták önt ide?

Celesztin körülnézett és lejebb szállított hangon mondá:

– A börtönből. -242-

A kis leány arcára ijedtség szállt.

– A börtönből! – mondá, – a börtönből? És mért volt ön a börtönben?

– Egy oktalanság miatt, szándékosan fogattam el magamat.

– Hogy lehet az?

– Valakinek a nyomára akartam akadni, s mikor már minden más módot kimerítettem, erre vetemedtem –

– Tehát nem követett el semmi – olyat?

– Nem kisasszony, semmit.

– Hála isten! – mond a leány fölfohászkodva. – Úgy megijedtem, istenem, most olyan könnyen kerül az ember szerencsétlenségbe. No jöjjön, vacsorázzék, a börtön asztala után jól fog esni.

S ezzel odalépett az asztalhoz és kitöltött egy csésze theát.

Celesztinnek pedig gyengén könnybe lábbadtak a szemei, szintén az asztalhoz lépett s reszkető kézzel fogta meg a kis szőke leány kezét, megcsókolta, mire a leány ismét elpirult s remegő hangon mondá: «ejnye, mit csinál kegyed!»

– Istenem, kegyedben annyi kedves jóság van, én pedig olyan érzékeny természet vagyok. Egészen el vagyok telve megindulással. Valami úgy dagadoz a szívemben s úgy ösztökél, hogy mondjak valami nagyon illőt és találót, de a helyzet olyan együgyűvé tesz, hogy jobb szeretném magamat elsírni mint egy kis gyermek. Ne ítéljen meg kegyed ezért rosszul. -243-

– Ej, most meg nekem is a szemembe ment ez a forró gőz, – mond a kis leány s elfordul és kicsi zsebkendőjével kitörli két szép szeméből azt a forró gőzt; – s úgy rám ijesztett azzal a börtönnel, hogy szinte most is dobog a szívem.

Czelesztin sietett székkel kinálni a kis lányt, a ki le is ült, aztán elkezdte vendégét süteménynyel és hideg pecsenyével kinálni; megcukrozta theáját, adott neki rumot, szóval kiszolgálta, hogy a szegény Celesztinnek csak úgy ugrosott a szíve a gyönyörűségtől. A kis lány arca azonban bús maradt.

– Igazán, minden bizalmam, bátorságom kezd visszatérni, – mond Celesztin. – Szinte lehetetlennek tartom, hogy bármi kellemetlenség várjon rám. A min pedig keresztül mentem, azért ezerszeresen kárpótolva vagyok.

És ismét a kis leány keze után nyúlt, hogy megcsókolja. De a kis lány ezúttal nem adta oda a kezét.

– Mielőtt még – tovább beszélgetnénk, – mondá, – önnek meg kell tudnia, hogy hol van.

– Nem, nem, – mond Celesztin, – nem akarom megtudni, a míg nem okvetlen szükséges. Attól félek, úgy járok, mint a tündérmesében a hős: mikor nem tudott már kiváncsiságának ellentállani s megkérdezte a titkot, vége lett a varázsnak, a tündérségnek, a boldogságnak. Én most már nem gondolok azzal, a mi volt, azzal sem a mi lesz, föltéve, hogy kegyed megengedi, – tevé hozzá, látván, hogy az ő fölülkerekedő vidámsága -244- nem ragad el arra a kis tündérre, a ki őt így fölvillanyozta.

– Én, ellenkezőleg, tele vagyok aggodalommal, – mond a leány, – s önnek el kell készülve lennie mindenre. Ki tudja, van-e önnek e házban rajtam kívül, kivel egy véletlen az utcán hozta egykor össze, még egy barátja. Önnek tehát meg kell ismernie helyzetét, készületlen ne találja semmi. Hogy mért hozták önt ide, egy börtön sötét magányából egy előkelő bálba: azt nem vagyok képes kitalálni. De tudja meg, ön az ország polgári kormányzójának a házában van, a ki ma fényes bált rendez, melyen a legelőbbkelő uraságok vesznek részt; én e kormányzó leánya vagyok.

Celesztin, mintha a villám csapott volna le előtte, meg volt semmisítve. Zavarában a szalvétával megtörölte a száját, lassan felállt székében s hebegé:

– Bocsánatot kérek.

A leány is felállt.

– Én kérek öntől bocsánatot, mert tudom, hogy beszélgetésünk, ha mindezt korábban elmondom, egészen más fordulatot vesz vala. De ne aggódjék. Én nem foglalkozom politikával és jobb szerettem volna e találkozásnak is véget vetni e felvilágosítás nélkül; de az ön érdeke kivánta, hogy helyzete felől kétségben ne maradjon. Tudom, hogy ön most már más szemmel néz engem is, mint akkor nézett, mikor a medve körmei közül kiszabadította kis testvéremet s mint nézett, a míg nem tudta, hol van s ki vagyok én is. De ez mind nem baj, ha önnek javára válik. -245-

Celesztin szólni akart, a leány folytatá:

– Csitt, ne szóljon. Beszélgetésünk véget ért. A hang, melyből folytatnók, nekem – – nekem is fájna. Én tudom, mily szemmel néznek «önök» «minket». Igaz, hogy engem tán szívem, tán együgyüségem, e két fogalom, e két tábor közé állít; de mindazok, a kiket szeretek, a kikhez természetes kötelékekkel csatolva vagyok, csak az egyik táborban vannak, oda tartozom tehát én is. Isten önnel – vigyázzon! Remélem ugyan, hogy nem lesz mitől tartania, de azért óvatos legyen. Isten önnel.

A kis leány kezét nyujtá a fiatal embernek.

– És nem fogom kegyedet többé látni? – hebegé Celesztin az oda nyujtott kezet megcsókolva.

– Ott leszek én is a bálban, – mond a leány mosolyogva, de méla tekintettel s eltünt szobája ajtaja mögött.

Celesztin pedig magára maradt kétségek és civakodó indulatok martalékának. A leány, a bál, az a mi vele történt s a mi történni fog, felváltva ostromolták őt s szinte fellélegzett, mikor, már jó későn az inas ismét jött jelenteni, hogy ő méltósága kéreti őt, lenne szíves a terembe jönni.

Egy bánatos fohászszal vett Celesztin búcsút a szőke leány ajtajától és követte az inast.

-246-