XXII. FEJEZET. (A kormányzó úr bálján.)

A kormányzó fényesen kivilágított termeibe fényes társaság gyűlt össze, fényes az egyenruháktól, fényes a rendjelektől, fényes mind állásánál fogva. A kormányzó sugárzó arccal fogadta vendégeit s neje a legszeretetreméltóbb háziasszony szerepét tapintattal vitte. A társaság nagyobb része férfiakból állt, a kevesebb számú hölgy külön két szalont töltött meg illatszerrel és abroncsos, nagy terjedelmű díszruháival.

A társaságot élénken foglalkoztatta két hír, melyet suttogva adtak tovább a vendégek.

Az egyik az, hogy az előkelő mulatságra művészek is hivatalosak s a nagy feltünést keltett Pipiske kisasszony is meg fog jelenni. E rejtélyes színésznő iránt nagy volt a kiváncsiság, mivel más színésznők szokásával ellenkezőleg se kalandjainak, se fényüzésének, se udvarlóinak, se semmi dolgának hírével nem foglalkoztatta a világot. Beszéltek róla sokan, de kevesen ismerték. Igen szerencsés gondolatnak tartották a kormányzótól, hogy meghívta a bálba. Most majd kinézik belőle, mért játszsza a visszavonultat. Megesik tán, hogy közelről nem oly szép mint este és ezt iparkodik takarni, vagy tán -247- együgyű, azért kerüli a társaságot. Okának kell lenni e különös magaviseletnek s ezt ez alkalommal tán ki lehet fürkészni.

A másik hír még érdekesebb volt. Beszélik, hogy a nemzeti arisztokrácia több tagja is meg fog jelenni a bálon. Ennek már politikai jelentősége is van. Ha ez osztály, a mely ridegen tartózkodik a hivatalos körök társaságától, fölkeres egy quasi diplomatikus estélyt: ez feltünést fog kelteni, ez oly sikere lesz a kormányzónak, a mely további karrierje elé beláthatlan perspektivát fog nyitni.

Ehhez képest vegyes érzésekkel beszéltek a thémáról. Csodálattal és elragadtatással a jó barátok, rosszul palástolt boszusággal az irigyek.

A kormányzó boldogan, egy diplomatához már-már szinte nem illő nyilt örömmel fogadta a célzásokat vendégeitől. Nem cáfolt meg semmit, de nem is dicsekedett semmivel. Meglehet, hogy eljönnek, nagyon kedves lesz, ha megjelennek; nem valószinű, de nem is lehetetlen; ha jönnek, nyilván magasabb célokért teszik s több efféle kifejezésekkel hárította el a dolog tüzetesebb feszegetését. De bármily óvatos volt beszédében, jó kedve, csaknem lármás magaviselete mutatta, hogy úszik a gyönyörben, hogy nagy diadalt élvez, hogy vendégeinek álmélkodása jogosult.

Ellenkezőleg viselte magát neje a hölgyekkel szemben. Magában örvendett férje örömén, de nyilatkozataiban óvatosság nélkül szerény volt és nyilt. A kérdéses vendégeket várják, megjelenésük be van jelentve, ő felettébb örvend ezen, férje nagy súlyt -248- is fektet a dologra; de férje politikus, míg ő maga csak háziasszony s neki nem kedvesebb egyik vendége a másiknál, ő mindannyinak egyformán örül. Ezt nyájas és előzékeny magaviseletével sikerült is kimutatni úgy, hogy a hölgyek körében elfogulatlanabb volt a beszélgetés, mint az urak közt, midőn Pipiskét jelentik.

A kormányzó elejbe megy egész a kocsiig, mivel tudja, hogy Pipiske egyedül jő. Ezt színésznő teheti, más nem. Karjára ölti a szép leányt és fölvezeti a lépcsőn, be a termekbe, a hol a kiváncsiak sorfalba állottak nézni az érdekes jövevényt.

Pipiske szíve dobogott, valami lidércnyomás feküdt a keblén, de külseje nem árult el semmit; félsötét pompás selyem ruhában jelent meg.

Nem fog táncolni! suttogták a táncraváró fiatalok.

Hajában fejér rózsa volt a fejdíszen kívül, melyet akkori időben a két oldalt széles frizura kiegészítésére viseltek. Ékszer fülbevalóin és egy síma karperecen kívül semmi sem volt rajta. Egész megjelenése igen díszes, kelmében pompás, de diszítésben szegényes volt.

Mosolyogva ment tova a kormányzó karján s előkelően, csak kevéssé lányosan fogadta egyes ismeretlenek önkéntelen köszöntését.

A lépcsőn a következő kis párbeszéd folyt le Pipiske s a kormányzó közt:

– Nos, el fog jönni?

– Nem tudom. Megigérte, de hogy megtartja-e: arról nem felelhetek. – És az én emberem?

– Itt van, vacsorál. A mint a gróf az egyik -249- ajtón belép, az ön embere a szemben levőn megjelen.

– Jaj be nagyon kalmárosan megy a dolog.

– De biztosan!

– Vezessen kérem nejéhez és mutasson be.

Ez meg is történt s a háziasszony a nagy divánról, melyen trónolt, felkelt a bemutatás után s Pipiskével egy kisebb divánra ment, előbb őt nehány előkelő hölgynek bemutatván.

– Örvendek kisasszony, hogy megismertem. A kegyed művészetében sokat gyönyörködtünk, – mond a kormányzó neje.

– E szerint sokat járnak színházba.

– Majd minden este ott vagyunk, ha a gyermekek vagy épen más ok vissza nem tart. Én is meg Klemmi leányom is semmit sem tudunk élvezetesebbet, mint a jó színi előadást.

– Igazán szerencsés vagyok, hogy örömeikhez járulhatok. Megengedi, hogy ebből bátorságot veszek magamnak egy kérésre.

– Oh istenem, e nélkül is!

– Arra szeretnék engedelmet kérni, hogy ez estét – természetesen a mennyiben háziasszony tisztét nem csorbítja, – lehetőleg a körében töltsem. Senki nélkül voltam kénytelen jönni, s bár állásom különféle szabadságokat megenged, mégis bátorságosabban érzem magam.

– Oh kisasszony, szíves örömmel veszem.

És kezet szorítottak.

Egy általános mozgalom keletkezett a termekben, a mely a beszélgetést félbeszakította. A háziasszony -250- elfoglalta ismét szalonjában a főhelyet, Pipiskének közelben jelölvén ki egy széket, de a színésznőt feltartóztatta egy tiszt, a ki bemutattatta magát.

Az ország katonai kormányzója, a főherceg érkezett a bálba, ez keltette a mozgalmat.

A háziúr jobbján lépett a termekbe a feszes hideg alak, a ki teljes életében nagy szerepet játszott, és mindig bizalom és rokonszenv nélkül.

A főherceg megérkezésével megszólalt a zene is, de a tánc megkezdésére mindenki várakozott. A háziasszony fölemelkedett helyéből, a hölgyek mind tiszteletteljes állást foglaltak, midőn a magas vendég szalonukba lépett. A főherceg kezet nyujtott a polgári kormányzó nejének, pár elismerő szót ejtett.

– Tessék kérem, tessék megindítani a táncot.

A háziasszony e felszólításra elfogadta egy fiatal tiszt karját s a táncterembe távozott, a hol körülkeringőzött, mire többen is táncra kerekedtek a nélkül azonban, hogy a tánc általánosabb lett volna. Mindenki, úgy látszik, kötve érezte magát a főherceg jelenléte által, vagy vártak valamire, a mit nem szívesen mulasztottak volna el.

Ez alatt a házigazda bemutatta a főhercegnek Pipiske kisasszonyt.

Pipiske némán s tiszteletteljesen hajtotta meg magát.

– Örvendek, – mond a főherceg, de nem oly hangon, a mely csakugyan elárulta volna, hogy örvend. – Kegyed igen csinosan játszik komédiát, – folytatá németül. -251-

– Igen fenség, de csak a deszkákon, – mond önkéntelenül Pipiske, kellemetlenül érintve az előkelő úr hangja s magatartása által.

– Ah, és mit akar ezzel mondani?

– Semmikép se többet, mint illendő, – feleli Pipiske.

A főherceg boszusan nedvesítette meg ajakát s még egy megjegyzést kockáztatott, míg a házigazdát majd kiverte a forróság.

– Maga talán benszülött?

– Ép oly kevéssé mint császári fenséged; én is csak jött-ment vagyok ez országban, mint – mint – többi színésztársaim.

– Se baj, kisasszony, se baj, – mond a főherceg s a szerencsétlen házigazdával tovább indulva a tánczterem felé, e német szavakat mondá. «Die Kleine ist keine Deutsche, es scheint, sie frisst sie.» (A kicsike nem német, hanem úgy látszik németfaló.)

Pipiske pedig magára maradva nem tudott magának merészségéről számot adni. Valamely szédület fogta el s önkéntelenül bocsátkozott e kis szóbeli párbajba, melynek szerencsére más tanuja nem volt, mint a házigazda, a ki kétségbeesett tekintetével ostromolta a merész leányt, de, fájdalom, nem vétetett észre.

A főherceg körülment a táncteremben s onnan karján hozta vissza a háziasszonyt a nők közé, helyére ültette s egy éltesebb hölgyekből álló csoporthoz fordult.

Pipiske pedig felhasználta az alkalmat: a háziasszonyhoz -252- közeledett, a kinél épen egy szép, ifjúságában is sugárzó szőke leány tisztelgett.

– Leányom Klemmi, Pipiske kisasszony – szólt a háziasszony, a két fiatal teremtést egymásnak bemutatva.

– Pipiske! – szólt Klemmi. – Oh mennyire örülök. Én igen sűrűen látom kegyedet játszani, de megvallom, nem annyira igen szép játéka, mint más valami, a miről számot sem tudok magamnak adni, úgy vonz kegyedhez. Kegyed a színpadon nem úgy játszik, mint más színésznők. Én azt, a mit ábrázol, soha nem tudom elválasztani a kegyed személyétől. Mindig úgy tetszik, mintha igazán a saját sorsa volna, a min sír és búsul. S hozzá mindig szomorú darabokban játszik. De bocsánat kritizálásomért, az igazság az, hogy titkon régen vágytam kegyedet megismerni, s nagyon jól esik, hogy most alkalmam van reá. Én nem is tudom mért, a papa, mama nem is mondták, hogy kegyed itt lesz. S képzelje, kis híja, hogy el nem maradtam a mulatságról. Jaj, be megbántam volna –

Pipiske csak ámult és hallgatta, mint csergedezik e kis lányból a szó. Valónak kell lenni, a mit mond s a mi így kifakad a szivéből, nem lehet más, mint régen felhalmozódott vágyakozások tömege. Megszorította tehát a kezét.

– Köszönöm jóságát nagysád. Igazán örülök, hogy egy jó szívben ilyen érzéseket sikerült gerjesztenem. Szívesen felajánlom magamat; parancsoljon velem, a mikor tetszik s a miben kedve tartja.

– Oh be jó kegyed! Én mindig mondtam a -253- mamának. Meglássa, hogy össze fogunk még az este barátkozni.

Itt félbeszakíttattak.

Egy inas sietett végig a termeken a háziurat keresve. Mint a futó tűz járta be a szobákat, hogy Szanday Elemér gróf érkezett meg két barátjával. A vendégek siettek az első szobákba s a termek e része csakhamar megtelt a kiváncsiakkal.

A kormányzó pedig sietett új vendégei elé. Amit Pipiske elrontott, majd helyre hozzák most a jövevények.

– Pál, – mond a kormányzó, – kéretem azt a fiatal embert is – és Pál távozott az ellenkező ajtón.

Pipiske szintén észrevette a mozgalmat s Klemmivel a háziasszony mellé ült. A főherceg kevés figyelemben részesítette a dolgot s egy másik hölgytársaság központja volt s maradt is a háziasszony szalonjában.

Pipiske szivébe érdekes volna e percben egy pillantást vetni. Külseje nem árul el semmit. Az utolsó időkben szándékai, állása, foglalkozása egy bizonyos önuralomra taníták őt, melyre szüksége volt. Hiszen azért ment az idegen színpadra, azért kötött ismeretségeket, azért jött e bálba, hogy barátját, a jó Celesztint visszaadja anyjának. Se hírt, se dicsőséget, se mulatságot, se anyagi hasznot nem keresett. A medvehajtó végzetes levele bajba sodorta őt, ő bajba sodorta jóltevőjét: ebből kiszabadulni, ez volt a célja. Ezért adott – a mi az ő dolgának jelen végső stádiuma volt – légyottot ide, a kormányzó báljára gróf Szanday Elemérnek, -254- a kit különben csak nevéről és «tolakodásairól» ismert. Ez a gróf nem is érdekelte őt e pillanatban. Ha szíve hangosabban kezdett dobogni, Celesztin viszontlátása s az érdeklődés, melyet ehhez kötött, okozta e dobogást, s tényleg, a míg az egész társaság szeme a főajtó felé fordult, a melyen a grófnak kelle jönnie, addig ő az ellenkező irányban kereste az ajtót: ott annak kell jönnie, a kit ő vár.

Így történt, hogy észre sem vette, mint lépett be az ajtón Elemér gróf két barátja társaságában s mint ment fürkészve tova, még csak köszöntésre sem méltatva a házigazdát, a ki az ajtóban kívánta fogadni a grófékat.

Elemér gróf könnyen, ruganyosan, de fölöttébb hanyag testtartással, kissé homlokba lógó, az ember azt hinné: rendetlen hajjal ment végig a vendégek során. Arca a szokottnál is, ha lehet halványabb volt, szemében, mely máskor álmatag és csöndes volt, parázstűz látszott égni.

Teremből terembe menve jutott el a szalonig, a hol a hölgyek ültek, figyelmére senkit se méltatva.

Itt, körülnézve, lépteit a háziasszony felé irányozva, előtte könnyedén meghajlik.

– Asszonyom!

E szóra fordult oda Pipiske, a ki a háziasszony balján ült s a hirtelen ijedelem önkéntelen mozdulatával kapja meg Evelin kezét, arczára láng borul s rémülten néz körül, nem hallották-e meg, mekkorát dobbant a szive.

– Ez, – suttogja magában, – ez a Szanday Elemér -255- gróf, ez a halvány arc, ez a sápadt kép, – ez – ez, oh!

És a görcs, mely keblét szorította, egyszerre mintha kikapcsolódott volna s Pipiske magáról megfeledkezve elkeseredett hahotába tör ki, ha a gróf meg nem előzi.

– Szervusz Pipiske, lám a kicsike megismert, pedig még nem is beszéltünk egymással, – szólt a gróf a háziasszonyhoz fordulva, s mintha észre sem venné a megbotránkozás százféle jeleit, melyekkel a társaság tagjai benyomásuknak e szók hallatára kifejezést adtak, folytatá:

– No, de így is régi jó ismerősek vagyunk s egy isteni éjszakát fogunk ma együtt tölteni.

– Uram! – kiáltá Pipiske felugorva.

– Nono, semmi bolondság, kicsikém, – mond a gróf s Pipiske dereka után kap.

– Hozzám ne nyuljon, nyomorult!

– Uram, – mond a háziasszony reszkető ajakkal és roskadozó lábakkal, – uram, – mily fellépés –

– Bocsánat asszonyom, – mond a gróf, – tudom hogy ön szerzé nekünk e kedves alkalmat, számítson hálámra érte!

– Segítség! – kiált a háziasszony, félkézzel szívéhez kap s ingadozva siet el a helyről, a hol állt, hogy öt-hat lépés után egy karosszékbe roskadjon ájultan. Evelin rémülten utána ment, az egész társaság tanácstalanul kapkodott, a főherceg a háziasszonyhoz közeledett s csak most lett figyelmessé a botrányra. -256-

Pipiskét szédítő izgalom fogta el. Elemér grófhoz lépett s így szólt:

– Uram, ön egy nyomorult, egy gyáva, ön egy részeg botránycsináló, nem gentleman, még csak nem is férfi.

Elemér gróf e szókra mintha álomból, kábultságból rázatott volna fel. Mély halványságú két orcájára gyenge pirosság lehelődött, szemei fénylettek rémesen.

A beszédben azonban megelőzte egy másik hang.

– Pipiske, Pipiske kisasszony! – kiálta egy fiatal ember, a vendégeken keresztültörve.

– Celesztin, Celesztin! – kiáltja Pipiske azon a penetráns hangon, melyen közönségét szíven szokta találni a színházban, és a fiatal emberre borul s görcsös zokogásra fakad.

– Ez gyalázat uram, ön másodszor támadja meg e nőt, e védtelen leányt becsületében –

– Becsületében! Tudják önök uraim, tudja ön fiatal ember, ki e védtelen leány? Ez egy magyar vidéki komédiás, a ki beáll német komédiásnak, aztán eladja magát a hatalomnak kémszerepre, a ki itt a politikai kerítő szerepét játsza, a ki a kormányzó úr számára fogja a vendégeket, légyottokat ád, hogy ide csalja, a kik bájainak hatalmába estek. Ime uraim, így jutottam én ide, de legyenek megnyugodva, csak ezt elmondani jöttem el.

– Pipiske! – kiált a fiatal ember a kétség és felháborodás elegyes hangján, – Pipiske! – és rémülten néz a leány szemébe. -257-

– Nos kisasszony! mondja, hogy nem igazat beszéltem s kész vagyok bocsánatot kérni!

Mire a botrány e ponthoz ért, a szalonokban már roppant izgalom és forrongás volt. Az ájult háziasszonyt elvitték, a kormányzó sápadt arccal állt a főherceg előtt, a ki a felháborodás jeleivel hagyta oda a bált. Nehány fiatal tiszt kezdett hangosan zúgolódni s közbe akart lépni, mások, a kik úgy látszik, gyönyörködtek a kínos fordulatban s titkon örvendettek a kudarcnak, tartóztatták a tiszteket. Nehány éltesebb úr és hölgy menekülni iparkodott, a cselédség pedig vagy tán a vendégek közül valaki rendőrségért szaladt.

Szanday Elemér gróf pedig folytatá:

– Bocsánatot kérek a társaságtól, a kit pedig fellépésem ezek után is sért, szívesen állok rendelkezésére.

És ezzel indult kifelé, társai által követve.

– Pipiske, Pipiske kisasszony! – kiált Celesztin kétségbeesve.

– Végem van, végem van, – rebegi Pipiske, egy tétova pillantást vet körül s szeme egy percre megáll Celesztinen, a ki remegve, esdeklő arccal áll előtte.

– Celesztin, mért van ön itt, mért nem ment régen haza!

– Tehát igaz! Igaz!

– Igaz, mind igaz, de fusson innen, boldogtalan, jöjjön, jőjjön! – görcsösen ragadja meg a fiatal ember kezét s kezdi vonszolni kifelé.

– Inkább a börtönbe vissza, mint önnel az utcára! -258- – mond Celesztin, kiragadja Pipiske kezéből a kezét s hátra lép nehány lépéssel.

Pipiske szótlanul bámul rá, szemei megüvegesednek, halálsápadtság terül el arcára s a szerencsétlen leány szó nélkül a földre roskad.

E percben kiabálások hallatszanak.

– A rendőrség, a rendőrség, – mondják s szájról-szájra megy a hír.

– El kell fogni a betyárokat, el kell fogni a fickókat, – kiabálja mindenki s a társaság összevissza keveredik, a zaj egyre nő, s a ki közel éri az ajtót, menekül a további kifejlődés látványa elől.

A tolongásban, taszigálásban Celesztin a terem egyik sarkába kerül, közvetlen mellette megnyílik egy kis tapéta-ajtó s a karját gyöngéd kéz érinti.

Klemmi keze volt.

– Jőjjön gyorsan az istenért, különben ismét elfogják.

S a gyönge kéz ellenállhatlan erővel vitte Celesztint egy kis szobán át a folyosóra, onnan egy másik kis szobába.

– Ez a papa dolgozó-szobája. Ebbe már holnapig senki sem jő, addig lesz módom önt innen kimenteni. És betuszkolta őt s ráfordította a kulcsot, melyet azonban benne hagyott a zárban. Ha kutatás talál lenni, látni fogják, hogy kívülről van becsukva s nem fogják gondolni, hogy ott lehessen valaki.

A vendégek ez alatt eltüntek a fényes termekből, -259- csak a rendőrség állt tanácstalanul a szalonban s Pipiske feküdt ott ájultan, körülvéve a kormányzó cselédei által. Lassan magához tért a szerencsétlen leány, kocsiba tetette magát és haza hajtatott.

Így ért véget a bál, melyhez a kormányzó úr oly nagy reményeket fűzött.

-260-