XXV. FEJEZET. (Pipiske és Elemér gróf.)

Ködös, sáros őszi idő volt, az emberek sebesen jártak az esti órákban. A felgyujtott lámpáknak nagy sárgás udvara volt, melyen túl fényök alig hatolt. A köd cseppekké verődve csepegett le a házak pléhereszéről, s erekben folyt végig a lámpák oszlopain. Csunya csatakos idő, a ki kénytelen nem volt vele, az ember azt hinné, ugyan nem is lépett ez estén a szabadba…

… Fojtó ködös hangulat borult Szanday Elemér gróf kedélyvilágára is. Kényelmes szobájában, ruganyos pamlagon hevert, de lelkét ezer kényelmetlenség zaklatta; nyugtalanság, idegesség, megbánás, elégedetlenség s a léleknek megannyi gyötrő, kedv és erőemésztő rovarai rajta csüggtek háborgó szellemén és türhetlenné tették állapotát.

Sok habozás nélkül, gyorsan határozta volt el, hogy megteszi a szégyent a kormányzón és női ágensén: Pipiskén. Nagyon durvának és nagyon alávalónak tartotta a hálót, melyben meg akarták fogni s nagyon durván is kivánta eltépni. A dolognak magára való eshetőséges következményeivel még csak nem is foglalkozott. Pipiske iránt, midőn -274- először meglátta, naiv és őszinte vonzalmat érzett, oly vonzalmat, mely előtte újnak és kissé félénk természetűnek tetszett. Szerette látni a leányt, óhajtott vele érintkezni, de mintha félt volna hozzá közeledni. Tán illuzióit féltette, azt az ártatlanul vonzó benyomást, melyet az első látáson kapott. Az ujság ingerével izgatta őt az, a mi Pipiskében rá nézve lebilincselő volt. Nem merem szerelemnek mondani; érdeklődés volt, de indokainál fogva becsesebb, mint a mit rendesen e szó alatt értünk. Érdeklődése egy gavallérnak, a ki kéjt, szerelmet fenékig ürített, a hölgyvilág szolgálatában rég elvett minden babért; érdeklődése egy kis leány irányában, minden gondolat nélkül csak érdeklődés, őszinte és vonzó, egy kis ártatlan kultusz, de benne a szívben. – Egy kis poezis a sok reális viszony után. Valamely ideális fölmelegedés, egy csepp ábránd, egy kis szívbeli magábaszállás. A szebb, a jobb, a nemesebb, a tisztábbra való megszomjúzás első halavány jelentkezése. Első csirája tán a megfordulásnak eddigi életmódjában, első mozdulása egy új életnek. Ha akadálytalanul fejlődik, tán első cseppje egy nagy boldogság forrásának, tán a szerelem maga.

De láttuk, mint akadályoztatott, mint fojtatott meg e boldogság első csirájában.

Elemér barátja s osztályosa addigi életében nevetségesnek találta a dolgot s fogadást ajánlott Pipiske erényére. Hogy Elemér a fogadást nem utasította vissza, mutatja, hogy az érzés még távol volt attól, hogy az első helyet foglalja el a szív -275- köztársaságában, de egyszersmind azt is, hogy legitim jogcímen valóban oda volt beigtatva.

A fogadás Celesztin által Pipiske fülébe jutott, Pipiske eltünt, a mint kiderült: éjjel, egymaga egy fiatal emberrel.

Ez megszégyenítette Elemért naiv hitében s ideális kultuszában és elkeserítette.

Majd mint német szinésznőt látja őt ujra. Nincs is más gondolata, mint hogy mérhetlen hiúsága csalta át a leányt az elnyomottak, a szerencsétlenek, a művészek vigasztaló s kiengesztelő hatására jobban rászorultak táborából, a nagyobb zaj, a nagyobb fény és a több pénz táborába.

Most már ő volt hajlandó Pipiske erényére fogadni. Eleintén meghökkent a szilárdságon, melylyel Pipiske őt s udvarlását magától távol tartotta, de e különös jelenség is csakhamar borzasztó megfejtésre jutott. E leánynak nem elég a fény, a luxus, nem elég a gróf erszénye, neki a gróf lelke, reputációja kell, hogy eladhassa az ellenségnek. Ez a leány politikában is dolgozik, ez a leány gyűlölt elnyomóinak politikai kerítő szolgálatokat teljesít.

Mély gyűlöletbe fordult a gróf eddigi érdeklődése e tapasztaláson s innen túl nem volt hőbb szándoka, mint e gyalázatos exisztenciát eltiporni. Az, hogy el nem fordult tőle megvetéssel, hanem mintegy a boszura serkentve érezte magát, mutatja, mi mély benyomást tett volt reá Pipiske. Láttuk, hogy boszujára hideg és durva kegyetlenséggel épen magát ellenfelei tervét használta fel, lesujtó sikerrel. -276-

De minden hasonló forrásból eredt, hasonló lélektani processzuson fejlődött boszú, műve végrehajtása után – mint az embervért kóstolt vadállat – szomjacsillapítlan maga a végrehajtó ellen fordul.

A Pipiskére nézve kedvezőbb feltevések jelentkezni kezdtek s ostromolták a grófot a tett után. Valahány gondolat megfordult nyughatatlan agyában, mind Pipiske pártját fogta, mind Pipiskét mentegetni jött. A mi azelőtt oly bizonyosnak látszott előtte, kétséges lett s szemben azzal, hogy egy irreparabilis szerencsétlenséget csinált, kétségei mérhetlen súlylyal nehezedtek kedélyére. Folyton perelt, feleselt magával, erőszakolta tette igazolását, iparkodott bizonyítgatni cselekedete indokolt voltát; de egy sajgó érzés szivét nem eresztette el, s mikor azt hitte megtalálta a legfényesebb felmentő okokat, megnyugvás helyett csak az a kínos szorongás fogta szorító kapcsokkal érzelmei székhelyét. Fáj, fáj, hiába, fáj. Kiokoskodni mindent lehet, de a test idegeiből nem lehet kivenni azt a vonaglást, a mely el nem ismeri az ész fegyvereit, a melyet a legfényesebb okoskodás meg nem állít csöndes munkájában. Ez a fájás az, a mi a pihenést fárasztóvá, tűrhetetlenné teszi; a mit csak nagy izgalmak, kicsapongások által lehet túllármázni; de ha a természet ismét rendes folyásába kényszerül vissza, szívdobbanva érezzük, hogy az a fájás mégis ott lüktet. Harcba nem lehet vele keveredni, mert hozzáférhetetlen. A tölgy hajlong és csikorog, mikor a vihar megtámadja: száz kézzel birkózik vele, -277- félelmesen rázza meg üstökét egy-egy roham után, mintegy kihíva a másikat s csendes lebegéssel, méltóságosan ül diadalt, ha a vihar elmult, enyhet, árnyat, táplálékot ad embernek, madárnak s erdei állatoknak. Hanem a szú, a melyet egy zümmögve repdeső rovar oltott bele, az ott munkál lassú percegéssel belső részeiben, ha vihar van, ha csöndes a szél: az ellen nincsen védelme, azt csak eltűrni, annak csak végét várni lehet, mely egyszersmind a büszke fának is vége leszen…

Lázas izgatottsággal járt fel és alá Elemér gróf, szivében a percegő szúval, barátságosan s úriasan bútorozott szobájában. Napok óta küzködik így magával. Napok óta százszor igazolta magát maga előtt s százszor kiáltott fel: «Jól tettem, úgy kellett tennem… de hátha nem úgy tettem volna!»

Kandallójában vidám lobogással égett a tűz. Egymásután hamvadoztak semmivé a rávetett bükkhasábok. A képeket s a gróf halavány arcát egy függő lámpa derengő fénye csak gyengén világította meg, úgy hogy a kandallóbeli tűz visszaverődő fénye sárga pirossággal rezgett rajtok. A padló szőnyege elnyelte a léptek zaját. Ha a tűz nem lett volna, a magányosság, az elhagyottság képe lett volna ez a szép szoba, benne az elátkozott férfi vívódó szivével, feleselő gondolataival.

– Eltapostam egy kígyót, megsemmisítettem egy káros és erkölcstelen exisztenciát; megérdemlett sorsára juttattam egy kémet, ennyi az egész. Ha egy nő szerelméért elbukik, részvétünket érdemli meg; ha a nyomor, az éhség, ha szenvedélyek viszik -278- a bűnbe: szánalmunkkal kisérjük eltévedését; ha a kéjvágy s az élvezet szilaj kívánsága, a test fékezhetlen bujasága sodorja el: ott hagyjuk ocsmány sorsa áldozatául, megvetéssel fordulván el az undok látványtól. De a kit se szerelem, se szükség, se bujaság nem ragad, hanem a ki az ellenség politikai szolgálatába bocsájtja bájait; áldozatokat szed össze hóhérok számára; bérencek és tányérnyalók becsábítására harcol a szerelem isteni fegyvereivel: az nem asszony, azt szánalom nem menti, részvét nem szépíti, megvetés nem sujtja: azt el kell tiporni mint a skorpiót, mint a kígyót, mint a virággal ölő nadragulyát…

– Megölni – nem tőrrel, nem méreggel, nem gyilkos fegyverrel, hanem gyilkos botránynyal!… Ez az igazi, ez az egyetlen mód…

És a kandalló előtti karosszékbe vetette magát s belebámult a tűzbe. A tűz meg pattog, ropog és lobogva integet neki. Egy-egy szikra elpattanva az égő fáról kiröpül s félkör-nyomot rajzolva a levegőbe, földre hull.

– Jól volt téve, helyesen volt téve – mondogatja tovább két kezét homlokára szorítva.

– De hátha ez egyszer inkább nem azt tettem volna, a mi helyes?… Hátha nem avatkoztam volna bele a világ folyásába!… Van-e joga az egyes embernek a bíró, van-e joga a bíróéval kapcsolatosan a hóhér szerepét magára vállalni?… És ha csalódnám, ha tévedésnek volna szemem, gondolatom végzetes áldozata… Ha az a leány ártatlan volna!… Oh ez oly rettentő föltevés, hogy csak -279- szilaj őrültség vetemedhetik rá. Hiszen ha ártatlan volna mind abban, a mivel terhelve látom, akkor az a mit én tettem, milliom nyelvvel kiáltana az égre vég nélküli boszuért s az égnek nem volna büntetése, méltó az én gyalázatos cselekedetemhez. Akkor én százszor nyomorultabb, százszor gonoszabb volnék, mint minőnek magát azt láttam, a kit büntetni magamat feltoltam!…

– Jaj nekem!… Ereszszetek szabadon százezer bűnöst, mintsem hogy egy ártatlant megsemmisítsetek! Oh ha én azt nem tettem volna. Oh ha inkább magam lettem volna hasonló cudarság áldozata!…

És a zsölle karjára eresztette a fejét és elkezdett zokogni. Görcsösen kitörő sirását csak nehezen tudta visszafojtani, de lassan-lassan elcsöndesedett, homlokát fejér zsebkendőjébe temetve s a hánykódástól, tusakodástól, sírástól kimerülve álomba merült. De lelke itt se pihent zavartalanul, majd egy-egy görcsös csuklásban rázkódott egész teste, majd egy fájdalmas sóhajban hasadt ketté összecsukott ajkapárja. De magát Elemért mély álom nyomta. Az utcák élénkülése, az emberek futása, tolongó sokaságok zaja, zagyva kiáltozása nem volt képes őt álmából kizavarni…

A jótékony álmot azonban nem sokáig élvezte az elcsigázott fiatal ember. Inasa nyitotta rá óvatosan az ajtót, kezében levéllel.

Egy pillanatig habozott mitévő legyen, látván fiatal gazdája mély álmát. Az utcáról ezer torok vegyes üvöltése hallatszott be. Az inas az ablakhoz -280- lépett, majd ismét sebesen az alvó grófhoz, kinek vállára tette a kezét.

Elemér felnyitá szemét.

– Az utcán zendülés van, – mond az inas, – az emberek tolonganak, ordítanak, azt mondják a katonaság ki van rendelve.

A gróf, mint nagy beteg, végig simított kendőjével arcán s baljával közönyösen távozást intett az inasnak.

Az inas az ablakra, majd gazdájára nézett, figyelme nyomon kisérte az utcák zaját s egészen zavarba jött, hogy a gróf mindezt oly egykedvűen veszi. Végre oda nyujtotta a kezében levő levelet.

– Egy hordáros hozta ebben a pillanatban. Tőle hallom, a mi ott künn történik…

De a gróf nem figyelt a beszélőre s nem nyult a levél után. A legény ezt látván letette a levelet a zsölle mellett levő kis asztalra s szorultságában inkább, mint egyéb okért mondá:

– Egyebet nem parancsol méltósága?

– Mit? – mond a gróf s szemei a levélre tévednek.

– Egy pohár friss vizet.

– Jól van, hozz egy pohár friss vizet.

És az inas habozó léptekkel, még a küszöbről is hátratekintve kiment abban a hitben, hogy itt ezúttal aligha fognák számon kérni, ha nem hozna is egy pohár friss vizet.

A gróf szeme pedig a levélen volt. Tévetegen, a nélkül, hogy látott is volna egyebet egy négyszögletes, lapos fehér tárgynál, ott csüngött az a -281- két szem. Ki az a boldogtalan, a ki ily kelletlen órában levelet küld ide?… Egy nyomorúlt, a ki segedelmet kér?… Egy jó barát, a ki kalandra hívja?… Egy szerető, a ki szívet kínál, vagy egy másik, a ki pénzt kér?… Egy kupec, a kinek eladó lovai vannak?… Egy előkelő hölgy, a ki unatkozik?… Egy bolond, a kit a haza sorsa nyugtalanít?… Egy csaló, a ki szerencsét próbál?… Egy érkezett, a ki jelentkezik?… Egy távozó, a ki búcsúzik?…

És a gróf jobbja önkéntelenül elkezd játszani a kis levéllel.

És a kis levél suhog és zörög a gróf ujjai között és a gróf csöndes susogását hallja a kis levélnek, mely folyton ezt mondja. «Én vagyok, én vagyok!»

Mint mikor sötét éjszakán kopognak s kérdésünkre azt felelik «én vagyok!» Ujra kérdezzük és fülünk fölfigyel, hogy a hangjáról ismerjünk a rejtelmes látogatóra. A gróf izgatottan hallgatta a susogást, lázasan figyelt a hangra s nem merte elhinni, hogy ismeri, a mint az folyton és szünetlen susogta: – «én vagyok, én vagyok!»

És szemei elkezdtek lángolni delejes fényben, szíve dobogott szilajon, ajkai ketté nyíltak.

– Akárki vagy, – kiáltá, vagy inkább vélte, hogy kiáltja, mert hisz néma lázban ült a széken – akárki vagy, te gyötrelmes titkos látogató, nem menekülsz meg, a kezemben vagy!

És görcsösen összeszorítá a levélkét, hogy csak úgy ropogott acélos markában. -282-

Aztán óvatosan, mintha legyet fogott volna, kivette markából a gyűrött levelet, széjjel bontotta és a kandalló előtt térdre bocsájtkozva nézte a tűz fényénél az írást.

– Tudtam, hogy te vagy, tudtam, hogy el kell jönnöd, tudtam, hogy mi még nem számoltunk le végkép, tudtam, tudtam, tudtam! – mondogatá egyre s föltépte s lázasan olvasá le a következő sorokat:

«Gróf úr!

«Isten is bocsássa meg önnek, a mit rajtam tett, én megbocsájtottam. A hova indulok, csak úgy remélem bűneim bocsánatát, ha én is előbb feloldok mindenkit az alól, a mit ellenem vétett. A sors nem akarta, hogy mi békén mehessünk el egymás mellett ez életben. Gonosz káprázatok, gonosz hatalmak gonoszabb játékot űztek velünk, de nem lenne békém a sírban, mely után vágyódom, ha abban a hitben hagynám meg önt, mintha én tudnám, mintha csak sejteném is, mivel vontam magamra azt a borzasztó itéletet, melylyel ön megsemmisített.

«De isten végzése volt, meg kellett lenni, és én megnyugodtam benne és kibékültem mindennel. Ebben nyugodjék meg ön is. Sem én nem tehettem róla, sem ön nem tehetett róla. Száz levelet írtam, százat téptem el. Valami arra izgatott, hogy mondjak el magamról önnek mindent, a mit tudok, hogy igazolva legyek ön előtt. De végre is mi czélja lenne? Sorsom kegyetlenebb, mint semhogy fordulóit emberi műnek tekinthetném. Oly rettentő, oly igaztalan az is, a mi ön által történt rajtam, -283- hogy a felelősséget érte ember el nem viselheti. Valamely magasabb cél országútjára tévedtem, azt hiszem s ott gázoltattam el az elrobogó működő hatalmak által. Isten önnel! Béküljön ki emlékemmel, én egy boldogabb életből mosolyogva fogok önre nézni.

Pipiske.»

Elemér gróf szakadozottan olvasta e sorokat, kétszer-háromszor egy-egy szót, egy-egy mondatot, mint az iskolás gyermek, a kinek még nem nagyon folyékonyan megy az olvasás mestersége. Olvasás közben kilelte a hideg, lélegzete rövid lett s úgy didergett, rázkódott egész teste, hogy félkézzel a kandalló párkányába kellett kapaszkodnia. Mikor elvégezte a levelet, ülőhelyzetbe rogyott s a kemence féloszlopának vetette hátát, jobbját a levéllel homlokához vitte, baljával a padlóra támaszkodott.

– Meghalt, meghalt, vége van, megöltem! – nyögé dideregve s a két fogsora összeverődött.

– Elmegyek hozzá, elmegyek hozzá – folytatá – megmondom neki, hogy a szív, hogy a szív! Attól őrizkedjék csak!… Jaj de fáj, de fáj, de fáj!… Pipiske, Pipiske! – kiálta föltérdelve, aztán arcát a papirba rejté és zokogva borult a zsöllébe…

Az ajtó e pillanatban feltárult s rémült képpel jelent meg a küszöbön a gróf inasa.

– Méltóságos uram, gróf úr, gróf úr! Az utcán zendülés van, ezernyi nép énekli a szózatot, a kaszárnya felől pedig katonaság jön; fáklyások futkosnak föl s alá – beszédeket tartanak, a jogászoknak zászlójuk is van! Mindjárt kiüt a szabadság; -284- – azt mondják Kossuth Lajos a városban van elbujtatva, – tessék csak kinézni…

És az oktalan inas izgatott zavarában föltépi az ablakokat.

Az ablakon ezer toroknak egybevegyülő hangja tódul be:

«Hazádnak rendületlenűl
Légy híve oh magyar!…»

Közbe felkiáltások, sikoltozás, taps és egy tolongó sokaságnak mindennemű riadalma.

És a mint az inas az ablakot kitárta, kívül kisivít a többi lármából egy hang: «Éljen gróf Szanday Elemér.»

S mint a vihar adja tovább a nép zúgva, kavarogva, egymásba fonódva: «éljen gróf Szanday Elemér!»

Az a fickó ismerte a lakást s az inast nyilván a grófnak vélte. A szerencsétlen cseléd pedig, a mint ezt látja és hallja, fejvesztetten tántorodik meg, az ablaksarokba szédül s ott belekapaszkodik a függönyökbe.

A függöny mozgására (s tán az inas alakja is némileg látható lett) az éljenzés vihara ujra felzúg: «Halljuk gróf Szanday Elemért!»

A tömeg átveszi a szót s messze utcákon, téreken ismétlik: «Halljuk Szanday Elemér grófot!»

– Gróf úr, gróf úr! – kiáltja az inas és valamely szilaj erő által húzva az ablakhoz lép, kendőjét meglebegteti s kihajolva ordítja: «Éljen a haza!»

A sokaság, mint bősz és rengeteg visszhang felel az inasnak. Kendők, kalapok lobogtatása teszi -285- elevenebbé a feketéllő tömeget, mely ujra mintha egy szájjal üvöltené: «Halljuk gróf Szanday Elemért!»

A város ki volt vetve sarkaiból. Egy csepp hullott valahonnan a kínos elkeseredés szinig telt poharába s a végzetes pohár tartalma kicsordult.

Az inas Elemérhez lépett, a ki a borzasztó zugásra fölemelte volt fejét s a zsölle mellett lassan maga is fölemelkedett, kezében Pipiske levelével.

– Mi az? – kérdé Elemér inasára bámulva.

– A nép, a magyarok, a hazafiak! – hadará izgatottan az inas. – A német szinházban voltak, ott összeverekedtek a rendőrséggel, aztán kitódultak az utcára s ott egyszerre tengernép lett abból a kevésből, a ki a szinházban volt. Mert azt is beszélik, hogy valami összeesküvést fedeztek fel, sokakat elfogtak, sokakat keresnek, sokan a nép közé menekültek, a ki azért volt a szinházban, mert ma azt a német-magyar kisasszonyt ki akarták fütyölni, de hogy az a kisasszony eltünt, nem játszott és senki sem tudja hova lett.

– Meghalt, nyomorult, meghalt! Mondd meg nekik, hogy én öltem meg! – rikácsolá a gróf torkon ragadva az inasát.

Ez alatt a sokaság egyre zúgott s folyton hallani kívánta a grófot, mint egy központját, mintegy zászlaját keresve benne a véletlen támadt s félelmes alakot öltött zendülésnek.

Elemér gróf ellökte magától az inast, ki ismét az ablakhoz tántorodott, táplálván ekkép önkéntelenül a nép várakozását. S a grófot szólító zúgás -286- ismét élénkebb lett. Az ablak előtt egy pár fáklya jelent meg s egy merész fiatal ember társai vállára kapva, szólani kezdett. Elmondá, hogy e házban egy ifjú hazafi lakik, kinek ősei dicsőséggel vannak beírva az ország szenvedéseinek krónikáiba. Nubia párduca, mond a lelkes ifjú, nem szül gyáva nyúlfiat s a haza bizalommal és reménynyel tekint a nagynevű ősök unokájára.

A tömeg e kis apologia után csak annál zajosabban kívánta látni a nagy ősök lelkes unokáját s az őrült lelkesedés riadalma futott rajta végig, midőn Elemér sápadt arccal megjelent az ablakon.

A fáklyák füstös világa rémesen esett a fiatal grófra, a ki holthalavány arccal, kisértetiesen égő szemekkel, kezében a levéllel lépett föl az ablakra, a borzasztó tüntető tömeg elé. Delejes erő húzta oda a fiatal embert, maga sem tudta mért megy, nem tudta mit akar, nem tudta mit fog tenni. Úgy látszik, ment volna, ha tűz, ha víz van előtte. Úgy látszik a fejében zúgó, a szivében tomboló elemek zajánál nagyobb zajt keres és démoni ihlettel, őrületes szilajsággal veti magát a kínálkozó alkalom karjaiba.

És fél kezével az ablak karfáját fogva, félkezével melyben a levél is volt, a tömegnek intve, ajakát szólásra nyitá.

– Népek, boldogtalanok, ide hallgassatok!

– Halljuk, halljuk, – riad és mozdul a rettentő tömeg.

– Harangok zúgását hallom, hallom a népek zokogását és a könny záporban hull a földre és -287- nem képes elfojtani a mérhetetlen kínt, a mely a világ trónján ül és kegyetlen jogarát suhintja el boldogtalan fejünk felett!

– Harangok zúgását hallom…

Halál a zsarnoknak, halál kibérelt hóhérainak, halál!

És minthogy ti mindnyájan elszánt lélekkel eljöttetek e borzasztó temetésre, engedjétek, hogy szelid halottam erényeit fölmagasztaljam előttetek.

Szép volt mint a hajnal hasadása, egy kínban és félelemben töltött éjszaka után; édes volt mint a menyasszony álma, tiszta volt, mint a májusi harmatcsepp, isteni forrása ezer boldogságoknak!

– Éljen a szabadság! A szabadságról beszél – kiáltá a fiatal ember, a ki az előbb szónokolt.

Elemér gróf pedig folytatá:

– Jaj nekem, hogy többé föl nem támaszthatom! Jaj nekem, legnyomorultabbnak, hogy csak boszura hívtalak benneteket, gyilkos boszura, e borzasztó temetés után.

– Mert ez a világ – folytatá Elemér lázas sebességgel – ez a világ termő földje mindennek a mi gonosz, a mi cudar, a mi gyalázatos; és a jó, az igaz, a hű csak arra van itt, hogy áruló módon eltiportassék. Itt a kezemben lebegtetem az igazságok könyvének egy kiszakított lapját. Az elgázolt, vérbefojtott ártatlanság gyilkos története van reá írva. Meghalt a ki írta, halálé, a ki olvasta. És a halál az a rév, a hol a gyilkos meg az áldozat egy csónakba ülnek és leeveznek az örökkévalóság tengerén. Rajta, rajta, ragadjatok fáklyát, ragadjatok kést, ragadjatok gyilkot és töltsétek el a világot -288- rémes üvöltéssel. A halál a szabadság: töltsétek el a világot szabadsággal, hadd pihenjen a ki fáradt.

Iszonyú zaj töltötte el a levegőt, a nép ittasodva fogadta az érthetetlen szókat, melyeknek képei alatt mindenki azt értette, a mit maga gondolt. Elemér pedig beszélt tovább a zsarnokokról, a hatalmakról, a szabadságról, az ő halottjáról és rémesen lobogtatta hozzá Pipiske levelét. Nem vette észre, hogy egyszerre csak megmozdul előtte a tömeg, hogy az utcai zaj elfojtja az ő szavát, hogy a nép jajgat és futni kezd, hogy az egyik utcasarkon fehér kabátos katonák sorfala tünik fel, mely a népre indul, majd visszavetődik, most parancsra vár, tűzre kapja fegyverét és iszonyú ropogás, majd jajveszékelés tölti el a levegőt.

A fáklyák eltünnek, a nép észnélküli futásnak indul, a katonaság szuronyszegezve söpri végig a csatakos utcát.

Egy félóra mulva csöndes, néptelen, tisztára söpörve volt az utca. Elemér gróf pedig ott feküdt ájultan a pamlagon, mellén a veres levéllel, mellében egy puskagolyóval, mely az ablakból leterítette volt…

Kandallójában pattogott a tűz mint az előtt, inasa s egy orvos pedig ápolták a fiatal embert, kinek görcsösen összeszorított kezéből nem voltak képesek kivenni Pipiske levelét.

-289-