XXIV. FEJEZET. (Ifjabb és idősb Czachradnicsek Vendel.)

Czachradnicsek Vendel úr jó kedvvel ballagott hazafelé a Ferencvárosból, a hol egy kurta korcsmában hamisítatlan új bort mértek. Jó kedve arra csábította, hogy minden politikai óvatosságot félretéve, országmentő gondolatokról monologizáljon. De a jó anyatermészet, a mely megengedte, hogy e vigyázatlanságot elkövesse, egyszersmind gondoskodott arról is, hogy senki a különben is gyérszámú járókelők közül Czachradnicsek Vendel beszélgetéseit magamagával meg ne értse.

Czahradnicsek jó kedvvel ballagott hazafelé.

Ki is sejtette volna példának okáért, hogy az, mikor Czachradnicsek úr így elmélkedik: «Ha veres mocska megeszi fegede mocska, akkor veres mocskát erisebb; ha veres mocska nem megeszi fegede mocska, akkor nem veres mocskát erisebb;» – úgy az egy általános igazságot fejez ki és tesz világossá az ő új bortól ködösült elméjében két szomszédos ország politikai viszonyáról.

És elmélkedésekbe belemerülve, nemcsak a politikában szükséges óvatosságról felejtkezett meg Czachradnicsek börtöntartó úr, hanem az őszi sártól csatakos utczákon való járás-kelés körül óvatosságra -267- sem volt gondja s a mint ennélfogva egyik pocsolyából kilépett, a másikba meg beletacskolt, egyre mondogatta a mély politikai meggyőződés és elkeseredés erejével:

– Ez a veres mocskát, ez a fegede mocskát! Ha megeszi megeszi, ha nem megeszi, nem megeszi. De dutyid mindig meg van, ha fegede mocskát, ha veres mocskát, herrgott million kreuz donnervetter nochámel!

A nyugodt bölcs ilyetén elmélkedésekkel fordult be az utcába, a hol hivatala és lakása volt. Itt azonban éktelen zsivaj terelte gondolkodását más tárgyra. Egy gyermekcsoport vágtatott a lucskos utcán végig, a gyermekek után pedig valamely monstruozus konyhabeli fegyverrel egy kormos kezű ember. Nagy sivalkodással futottak az utcai suhancok az ődöngő börtöntartó felé, a kormos ember meg idegen nyelvű káromkodással utánok.

Gesztenyesütő ember volt. A gyermekek közül egyik, a többinek mandatáriusa egy csomó gesztenyét lopott tőle. A szegény gesztenyés a sötétedő időben nem tudta, melyik gyerek viszi a gesztenyét s űzte lármázva nagy forgató kanalával valamennyit.

Képzelhetni a megriadt gyermekeknek rettegéssel elegyes örömét a hajszán. Nehányának közülök sikerült a hajtásból kitörni hátrafelé s ezek most siettek a gesztenyés holmiját még jobban megdézsmálni; egyik-másik pedig a futók közül megbotolva vagy megcsuszva elvágta magát a sáros utcán s az ilyenre jót húzott a gesztenyés -268- kormos kanalával s ha látta, hogy nincs nála gesztenye, iramodott ismét másik után.

Már harmadszor vagy negyedszer ismételte ezt a műtétet a gesztenyés. Eleintén beérte azzal, hogy egy jót sózott szerencsétlen áldozatára, a kit elért; de látva, hogy a kárt aligha teheti jóvá, a boszú szomja fogta el s nem elégedett meg egy-egy csapással, hanem kettőt-hármat is húzott a szerencsétlenekre, a kik kezeibe estek. S a kit most elért – elérte pedig úgy, hogy az ész nélkül száguldó gyermek nekirohant Czachradnicsek úrnak s azt is magával rántotta a pocsolyába – ezt már az ütések számlálása nélkül látta el a gesztenyés. És mi több, a számlálatlanból egy jó rész a gyermekkel összegabajodott börtöntartó úrnak jutott. A gesztenyés ezzel azonban mit sem látszott törődni s már ismét új áldozat fölött suhogtatta kegyetlen kanalát, mire a gyermek és Czachradnicsek a sárból feltápászkodtak s mindenik megfelelő érzetekkel vette tudomásul, hogy a különös, egyáltalán nem mindennapi helyzet két áldozata – apa és fia volt, vagyis ifjabb és idősb Czachradnicsek Vendel.

Hogy a fiú most még jobban szeretett volna futni, az apa meg szeretett volna egyenesen állni, azt mindenki könnyen kitalálja. De a dolog egyiknek sem sikerült.

A fiú azt gondolta: ha elfutok, akkor még egyszer megvernek; ellenben, ha maradok s egy jó hazugsággal kivágom magam, akkor a további bajt elkerülhetem. -269-

Az apa pedig ezt gondolta: ha a kölyök észreveszi, hogy a «két kék bakok»-nál voltam, kifog rajtam s vége az auktoritásnak. Álljunk hát egyenest!

És oly egyenest iparkodott állani, hogy majd elvesztette ismét az egyensulyt.

Hogy állapotát leplezze, a kapura mutatott, s csak annyit szólt: forverc!

Otthon a mama fogadja őket.

– Jézus Mária szent József! No nézd ezt a két kőbányai – majd rosszat mondok! Hol hemperegtetek az isten szent nevében azzal a drága ruhával. Vendel, Vendel, ha már a te vén fejed sem oltalmaz meg tégedet az ilyen disz – jaj nekem – dísztelenségtől, mit kivánjon az ember az oktalan gyerektől! Uram s én istenem! Uram s én szerelmes istenem!

A két kőbányai erre a fogadtatásra egymásra nézett. Mit kell mondani, mit kell most tenni?

Bezzeg a fiú hamarább kitalálta a magáét! Elkezd oly keserves ordítással sirni, s hüpögve szólal meg, látva apja tanácstalanságát:

– Hát gyüttünk haza, a papa meg-meg-meg én, aztán megvadult egy fiakkeres ló, aztán elragadta a kocsit, aztán elgázolt bennünket a sárba, ugy-e papa? És új versbe kezd ordításával.

– Krisztusom! – kiáltja rémülten az asszony – de csak nem lett bajotok?

– Nehehehem hát, – ríjja a fiú.

Idősb Czachradnicsek Vendel pedig elkezdi a füle tövét vakarni s ezt mormogja magában: ferflixte -270- ponget, ize kseite pu! váz i nit, vu nimte her!

Aztán a fia találékonysága által teremtett új s az előbbinél mindenesetre kedvezőbb helyzetet elfogadva szólt:

– No hád úgy; baj nincs, de ruhát sem nincs! Látik, látik anyjuk, én hozta Vendli fiának ruhát, te pedig meg nem csinálik, osztán most nincs Vendlinek neki ruhádat. Hát ezt ordning? Hát ezt illik egy jó mamád? Há?

Az asszony jósággal és hosszan néz urára.

– Hej Vendel, Vendel, aligha fiakkeres ló volt, a ki téged a lábadról levett; aligha a két kék bak nem kevert tégedet a sárba; aztán még eszed sem marad elég, hogy magad hazudnál, hanem a fiadnak köll helyetted hazudni. Hej Vendel, Vendel, de megvér tégedet ezért még a fiadban az Isten!

– Zereg zasszony stád! – mond Czachradnicsek úr egy aggódó tekintettel a fiára, a ki a sarokban vigyorog sikerén való örömében. – Nem kell pereltem – folytatja, – hanem megcsinálik Vendlinek aztat a nadrág, a mit hoztám, különben semmi sem meglesz neki holnap.

– Jól van, hiszen most látok hozzá, – mond az asszony s fölteszi pápaszemét, melyet levett volt, mikor a férfiak berontottak, míg a gazda dörmögve szedi magáról sáros ruháját s ujra a fekete s vörös macska feletti elmélkedéseknek készül magát átadni, addig az asszony fejcsóválva a férfinép ilyetén istentelen voltán, neki esik egy nagy ollóval egy kész nadrágnak, forgatja ide, forgatja oda, -271- hogy se sokat, se keveset ne találjon vágni s az ócskából szabott új nadrág szűk se legyen meg bő se legyen a rossz Vendel gyereknek.

Egy kis ide-oda vizsgálás után az öreg asszony rájön arra, hogy biz azt a nadrágot rendszeresen fel kell fejteni, hogy biztos legyen az újnak a munkája s hozzá is fog habozás nélkül egy bicskával a «fejtegetéshez». S amint végigtapogatja kezével a varrást, egy helyen gyanúsan megáll.

Ide valami bele van varrva!

De ugyan mi lehet?

Óvatosan teszi a varrásra a kés élét, a cérna ropogva szakadoz s a varrásból egy kis hosszukásra összehajtogatott papiros válik ki.

Uram bocsá’, talán csak nem bankó!

Forgatja az öreg asszony a papirost, majd a pápaszemét igazgatja, de nem boldogul. A papiros össze van ragadva, nem lehet könnyen szétbontani.

– Apjuk, he, apjuk! – mond az asszony. De bizony a börtöntartó úr ekkor már a kályhasarokban boldog álomban szuszogott.

– Apjuk – ismétli az asszony, oda is lép hozzá s fölrázza álmából.

– Nyo, mi az? – kérdi álmosan a gazda.

– Nézd csak, nézd, mit találtam ebben a nadrágban?

– Mit találtam, mit találtam, – hebegi Czachradnicsek úr, a nélkül, hogy tudná mit mond.

– Nem hallod, ebbe a nadrágba volt ez a papiros bevarrva! -272-

– Jezsuzs Maria! – kiáltja a börtöntartó úr, álma s részegsége egyszerre eltünik szemeiből, s remegő kézzel nyúl a papiros után, gondosan körülvizsgálja s megáll gondolkodni.

A nadrág Celesztin nadrágja, a levél a medvehajtó levele volt.

Czachradnicsek úr szerette a bort, szerette a pletykát, szerette a perpatvart, de csak ha ráért, mert viszont hivatalában pontos, lelkiismeretes és komoly, bár goromba ember volt. Hazahozta fia számára a nadrágot, de biztosan tudta rögtön, hogy az a levél, a mely a nadrágból napvilágra került, nem őt illeti.

Hamar tisztába is jött kötelességével. Kivette felesége kezéből a nadrágot, tárcájába tette a levélkét s indult fölebbvalóihoz.

Az öreg asszony s fia ifjabb Vendel búsan néztek az új nadrág után.

Nem szükség mondanom, hogy a sokat hányatott levél becses fogás volt a rendőrség kezében s idősb Vendel s ifjabb Vendel ama balesete, hogy a sárba keveredtek, mint jelentéktelen ok járult a katasztrófa siettetéséhez, melyet e levélnek rendőrség kezére jutása azokra nézve fölidézhetett, kik e levél körül érdekelve voltak.

-273-