XXVII. FEJEZET. (Ismét kopogás.)

A még fiatal ember csakhamar igen jól érezte magát Béni lakásán. Akár ott is virradt volna meg. Viknyédyé volt persze a szó, s ez a szerencsés kedélyű ember csakhamar feltalálta és ragyogtatta eredeti szeretetreméltó tulajdonságait. Elmés volt, beszédes és természetes, hajmeresztő kalandjairól dicsekvés nélkül beszélt. Könnyelműsége játszva vitte bele a legmerészebb dologba s mikor elbeszélte élményeit, ez a könnyelműség takarta kellemesen rémes fordulatait. Neki magának is mulatság volt a dolog s elbeszélése humorosan volt fűszerezve. A mint túl volt egy-egy veszedelmen, az már elbeszéléseiben nem mint veszedelem szerepelt, hanem «mint bolondság», s a készség is meg volt ismét benne, bármely újabb bolondságba vakon bele rohanni. Mintha csak foglalatossága lett volna, folyton épségével és életével játszani. A mint más ember szivarra gyújt, úgy kezdett ő egy-egy nyaktörő vállalatba.

A három fiatal ember, kinek vendége lett, komoly és higgadt természet volt ugyan, de Viknyédy kedélyének és természetének varázsa ő reájok is ellenállhatlanul hatott, s a mint bolyongásait -302- a föld alatt elbeszélte, kis híja, hogy kedvök nem kerekedett egy sétára a föld alatti város tekervényes utcáin patkány, egér és más férgek e süppedékes, piszkos országútján.

Kedélyes beszélgetésében ismét halk kopogás zavarta meg a fiatal embereket. A kopogás ezúttal az ablakon szólt. Béni kinyitá a vastáblát, majd az ablakot, melyen egy 12–14 éves fiú arcza kandikált be.

– Itt van még Csongor Béla úr?

– Itt van, mit akarsz?

– A házmester fia vagyok onnan. Ezt a cédulát kell átadnom.

S ezzel bedobott egy kis papirdarabot s tovább szaladt.

A papirt fölvették, elolvasták.

Kezdetleges irással a következő sorok voltak ráirva:

«Csongor Béla úrnak! A rendőrség keresi önt lakásán. Ne jöjjön haza, rejtőzzék el. Irásait összeszedik. Azt beszélik, sok elfogatás lesz még az éjjel, összeesküvésnek jöttek a nyomára.»

– Ha nem csalatkozom, a házmesterem irása, – mond Béla.

– Keresnek, – szól Bence, – téged, hát meg vannak ezek már bolondulva.

– Összeesküvés, – mond Béni. – Összeesküvés. Hogy jössz te ahhoz?

– Mint Pilátus a krédoba.

– Megfoghatatlan.

– Sőt épen természetes. A nyúl minden bokorban -303- vadászt, a gonosztevő poroszlót lát. A ki aztán mind a kettő egy személyben, nyúl is meg –

– Gonosztevő is –

– Az, ha egyszer megijed, kapkod vakon maga körül –

– És ebben van a dolog veszedelme, – mond Béla. Mit kell most tenni?

– Itt maradni, várni. Itt jó helyen vagyunk.

– Csakhogy végig itt se maradhatunk.

– Egy elfogatás veszélyének ki nem teheted magadat. A kit egyszer elfognak s betesznek valahová, az aztán ha bűnös, ha nem bűnös, az isten irgalmára van bízva. Lehet, kiszabadul, de mikor!

– No most már sorsosok volnánk, – mond Béla Viknyédyhez fordulva, ki némán hallgatta a fiatal emberek tanácskozását.

Viknyédy komoly lett. Ha őt jönnek üldözni, tán nevetve vett volna búcsút, hogy tovább kisértsen szerencsét. De a mi rá nézve semmi, az ezekre a komoly, munkás fiatal emberekre nézve nagy dolog. Ő tudja mit tesz az, zár alá kerülni.

– Nem örvendek rajta, – mond Bélának. Önnek más dolga van, mint kopók előtt szaladni.

– De végre is szaladni kell.

– Legalább is tanácsos.

– Csak az összefüggést tudnám a dologban. Sejtelmem sincs róla, miféle összeesküvésben vagyok részes.

– Az összeesküvésről nekem alkalmasint van tudomásom, – mond Viknyédy. Nyilván az én -304- levelem került a rendőrség kezébe s a szerint nyomozzák a békételeneket. De ott ön aligha fordul elő, legalább névszerint.

– Magam is bajjal hiszem.

– Végre is, még egy egész éjjel van előttünk a tanácskozásra.

– Csendesen, az utcán valamit hallok!

És a fiatal emberek hallgatózni kezdtek.

Több ember rendes léptének zaját adta le a kövezet.

Ez katonaság!

És erre közeledik. Most megáll a ház előtt. Most valaki meghúzza a csöngetyűt. Nem bizonyos, de valószinű, hogy Bélát keresik. Igen, igen, hiszen egyik társa számára a lakásán egy cédulát hagyott hátra, melyen meg volt írva, hogy az estét itt töltik Béni lakásán.

Tehát kétséget nem szenved: Bélát elfogni jött el idáig a katonaság.

Most mit kell tenni? – Menekülni? – De merre? – Börtönbe menni, egy bizonytalan sors elé?

– Igen, de hát Viknyédy? – ő is elfogassa magát? – S az ő ittléte nem komplikálja-e a fiatal emberek helyzetét? –

A kapu nyilik: – a fiatal embereknek határozniok kell, és határoznak is.

Meg vannak győződve, hogy az első ijedtségen túl a kormány hangulata is más lesz. Tehát ez első ijedtség elül kell kitérni.

S a menekülő? -305-

Ott van a patkányok országútja, még most is nyitva a fedele.

Viknyédy borzasztónak találta, mikor maga gázolt benne végig: most szinte dobog belé a szíve, mikor arról van szó, hogy többen menjenek.

De a házigazdának itthon kell maradnia. Azért is, hogy a gyanut lehetőleg elhárítsa, azért is, hogy a pléhajtót betegye.

A fiatalok egymásután ugrálnak a víztartó sikátorba. Elül Viknyédy, utána Bence, Bence után Béla.

Béni egy isten hozzátokat rebeg utánuk, s két kézre fogja a vaslemezt, hogy rá tegye.

Ekkor kiált vissza Viknyédy:

– Héhé, a csomagom!

Béni leadja Bélának, Béla e szóval: «meg van!» zsebre teszi és az ajtó felettük bezárul. Benne vannak térdig a vízben, fejig a sötétségben. Egymást tapogatják s óvatosan kúsznak át a résen, melyet Viknyédy a falon ütött volt. A résen túl egy pillanatra megállanak, s hallgatóznak.

Béni ajtaján dörömbölnek a törvény nevében. Béni lomhán, ingujjban, nagy pipával a szájában fogadja a katonai segédlettel jelentkező rendőrséget.

– Csongor Béla?

– Nincs itt.

– Itt volt?

– Itt volt.

– Mikor ment el?

– Azt a házmester jobban tudja.

– És más sincsen itt? -306-

– Más sincs itt.

– De gyűlés volt e szobában?

– Az volt.

A rendőrség int s emberei a kutatáshoz fognak.

– A padló piszkos,

– Biz az piszkos.

– De nagyon piszkos.

– Biz az nagyon piszkos.

– Mitől olyan piszkos?

– Tetszik tudni, hogy itt gyűlés volt, többen jártak itt, ott künn pedig nagy a sár.

– Hát ez a vasajtó hova szolgál?

– Biz én még nem néztem meg. A házmester jobban fogja tudni.

– Vízfogó kérem ássan, – mond fogvacogva a házmester.

– Tessék megnézni, – mond Béni. A katona urak kevés erővel azt hiszem fölnyithatják.

És fölnyitották.

– Iszapos víz; rongy darabok félig megrothadva látszanak ki belőle. A ciszterna üres, – mond a rendőr, aztán hozzá teszi:

– Nyitva kell hagyni –

– De bocsánat, ez az én szállásom –

– Önnek más szállást fogunk adni.

– Köszönöm szépen, – mond Béni. Most mindjárt?

– Azonnal. Kövessen. Két ember itt marad a szobában, kettő a kaput őrizni. Egy kettő, fél jobb.

S rendőr, katonaság, a két őr kivételével, valamint Béni is, elhagyták a szobát.

-307-