XXVIII. FEJEZET. (A hangyás ember.)

Egy földalatti homokbarlangban elmerengve gubbaszt egy elkényszeredett emberi alak. Alája pokróc van terítve a puszta földre. Világosságnak sehol a barlangba bejárója nincsen. Egy szegényes olajlámpa vet kétes világosságot a merengő emberre, a ki a barlang közepén nyüzsgő óriási hangyabolyra szegzi vörös karimáju szemeit, s míg jobbjában egy kis pálcát tart, melylyel meg-megbolygatja a fürge hangyanépet, addig baljával a mellette kosárban lévő eleségből – összedarabolt patkányhús lisztbe, mézbe hempergetve – eteti furcsa háziállatait, melyek sürögnek-forognak körülötte, botjára, kezére másznak s vidáman lakomáznak a nyújtott eledelen.

Éveire nézve ez ember az ötven-hatvan közt van, de szemre sokkal öregebb. Koponyája kopasz, csak a kupája kerületiben van egy csomó gubancos haja. Két füle messze eláll a fejétől, mintha folyton hallgatóznék, arca szine a fakónak s a sárgának bizonytalan vegyületét mutatja; bajusza, szakálla már gyér és szinehagyott, már nem szőke és még sem fehér, szine alig különbözik arcabőrétől s csak árnyéka segítségétől sötétebb, mint ez a kicserzett -308- bőr. Alkatra az egész ember gyengés, vézna, de ha mozdul, erőt és könnyüséget mutat. Ruhája nem csak jobb, mint az ember, a helyhez képest, a hol látja, gondolná, hanem valósággal is jó, alkalmatos, puha, simulékony kelméből való, s ha nincs is épen gazdájára szabva, tisztességesen áll mégis rajta.

Figyelmét emberünknek teljesen igénybe veszi hangya-csordája. Söpri, marékba veszi az izgékony állatkákat, melyeknek foszfor-illatjától a köhögtetésig meg van terhelve a barlang levegője; beszélget hozzájok, nevetgél, pöröl, majd egy kis dalt dúdol nekik, mely körülbelül ekép szól:

Hangya, hangya, mit csinálsz?
– «Napvilágra mászok.»
Napvilágon mit keressz?
– «Napsugárral játszok.»
Hangya, hangya, mi a baj?
– «Napvilágra voltam.»
S mit cipelsz a hátadon?
– «Társamat, de holtan.
– Napvilágon járt velem,
– Az utcát futosta,
– Napvilágon a szegényt
– Ember eltaposta.»
Hangya, hangya látod-e,
Ne menj napvilágra,
Ember ottan rátapos
Emberre, hangyára!

Valamely egyhangú koldusnótára ment a dal, inkább csak a rhitmus kiemeléséből állt, mint következetes melódiából, de nagy hatással látszott lenni az ideges hangyákra. Seregesen álltak meg -309- az éneklő előtt e kis állatkák, fejüket földre szegezve, testük hátsó részét fölemelve, csak csápjuk mozgott s utolsó lábuk párja. A mint emberünk a dalt elvégezte, ismét megindult a raj és futkosott ész nélkül ide-oda. A nagyobb koncokat úgy ellepték, hogy csak egy hangyacsomónak látszott mindenik. Itt-ott egy tisztára lerágott csont, patkányfej váza s efféle hevert a bolyon, hangyaszakaszok által bolygatva.

– Egyetek fiaim, egyetek kicsikéim! – így biztatta az öreg állatjait. Minek mennétek a napvilágra! Itt jó nekünk! Se telünk, se nyarunk. Egyforma meleg van mindig, egyforma sötétség van mindig, senki se tapos bennünket, senki se bánt, senki se hízeleg, senki se szeret, senki se gyűlöl. Nincs bíró, nincs elüljáró, aki igazságtalan mértékkel mérne! Nincs apa, a ki elhagyja gyermekét, nincs gyermek, a ki megtagadja apját, nincs testvér, a ki elárulja testvérét – nincs más, csak patkány meg egér. Egyetek fiaim, egyetek kicsikéim!

És a hangya-sereg mintha értette volna a biztatást, evett, futkosott, dolgozott, nyüzsgött a barlangban, melynek félhomálya nyilván világosabb volt lakóira nézve, mint a kik a napvilághoz szokott szemekkel vetődtek volna oda.

A barlang oldala síma homokfal volt, itt-ott egy vakablak vala a falba ásva. Területe tán öt négyszögöl, magassága alig sokkal több egy ölnél. Az egyik falon egy rozoga deszkaajtó takart valamely nyílást, ezzel szemben nyitott folyosó fekete szájürege tátongott a bolyra. Csunya barátságtalan -310- hely volt ez arra nézve, a ki ide nem szokott. A barlangnak azon az oldalán, a hol a lámpa volt egy erős fakampóra erősítve, a fal mellett a földön egy félig ágy, félig pamlagféle volt elhelyezve, jó pokróccal leterítve, szőnyeggel borítva. Nem rossz fekvőhely egy lusta vagy fáradt embernek. Fejtül egy X lábú asztal volt melléje illesztve, melyen egy kancsóban bor, egy tányéron sült hús és egy megszegett kenyér volt.

Sajátságos, hogy az asztaltól alig féllábnyira egy formális kis országút volt kaparva, finom lábacskák által, hogy úgy mondjam, taposva a homokfalra. Mint egy széles ripszszalag, úgy vonult fel az út a barlang tetejéig, a hol a homok is ki volt kezdve. Innen aztán számtalan kisebb s tágabb lyuk ment tova, folytatása az országútnak. Hangyanép jött, ment ezen az úton, kerülgette egymást, találkozván megállt, szimatolva összeeresztette s érintette egymás csápját s tovább szaladt mindenik a maga irányában. És ez iránytól el egy se tért, még azért sem, hogy a közel asztalra helyezett sült húst megkóstolja. Értették úgy látszik egymást a barlang lakói, az éneklő hangyás ember és parányi állatkái, kedvében jártak egymásnak, mindenik tudta, mi illeti őt, mi a másikat.

A hangyás ember, minekutána énekkel, biztatással és patkányhússal jól tartotta hangyáit, fölkelt a pokrócról, megigazította lámpáját, egyet huzott a kancsóból, a deszkaajtót kinyitva egy tekintetet vetett mögéje, a hol egy másik lámpa fénye derengett eléje és lefeküdt a kerevetre. -311-

– Esti nyolc órának kell lenni, – mond órájára nézve – egy csinos aranyóra – a hangyák fölöttem abban a nyüzsgő bolyban még aligha gondolnak a lefekvésre. Most hosszú ott is az éj… Oh be nem kivánkozom már közéjök!… Nincs is mit keresnem… A kik voltak, a föld alatt vannak, mint én,… de nyugodtabban, mert se álmodnak, se gondolkoznak… A ki még ott van… a ki még ott van… azt jobb nem látnom… mert a föld alá tenném… pedig annak meg jobb ott, mert az a féreg, a mely a föld alatt pusztít, az nem fáj… de az a skorpió, mely őt ott fön csípi, szúrja, zaklatja: az, tudom, hogy fáj, jobban fáj, mint a kés, jobban fáj, mint a kötél, jobban fáj, mint a halálos félelem!… Ha lusta nem volnék… ha nem szeretném úgy ezt az éjszakát, elmennék egyszer kínjaiban gyönyörködni… de attól félek, megszabadítanám kínjaitól, melyekről minden nap lefekvésekor oly édes gondolkoznom… Csípjétek, szúrjátok, hasogassátok az agyvelejét, marjátok sebesre a szivét, őröljétek meg a csontját, igyátok a vérét föltámadt lelkiismeret skorpiói! Hallja álmában elpusztított gyermekek sírását, hallja az akasztott testvér csontja zörgését… a míg én csöndesen pihenek, csöndesen alszom és álmodom azokról, a kik már nincsenek… Jaj nekem, pedig be szépek voltak! Jaj nekem, pedig de édesek voltak! Jaj nekem, jaj nekem, de elmult minden, a mi szép, minden, a mi édes, – minden, minden, minden!…

És a vén ember tapogatta kopasz fejét, mintha ott volna az a fájás, a mely e beszédek alatt megmozdult -312- benne s ajkai motyogtak és mozogtak, szeme a lámpára bámult, a mely mintha kriptabeli mécses lett volna, gyéren szürte le sugarait a barlang bús éjjelére…

Egyszerre csak elmerengéséből hirtelen talpra szökött.

Mintha zuhanást és kiáltást hallott volna!

Mi lehetne az? Hiszen itt ember nem jár, csak ő, ide kiáltás nem hallatszik, itt egyéb zaj az ő léptei és sóhajai zajánál nem hallható!

Talán már elszundított s csak álmodta a dolgot? Nem, nem, nagyon tisztán különböztette volt meg. A jajkiáltás hangja most is a fülében csend. Akár ismételni is tudná.

– Há – há! – próbálja aztán, de csak rekedt károgással tudja utánozni, a mit hallott. Ő azonban meg van elégedve vele.

– Tisztán ez a hang volt, mondja magában, tehát nem álmomban hallottam. De ni, még az irányát is tudom. A kút felül hallottam, a patkánykút felől!

És ezzel felragad ágya mellül egy kis kézi lámpát, meggyújtja s nekiindul a sikátornak, mely a fal egyik oldalán a homokba vágva volt.

Felragad egy kis kézi lámpát.

Egy öl széles, egy öl magas folyosó volt ez, síma fenékkel, síma falakkal. Vagy ötven lépést tett benne a hangyás ember, aztán bekanyarodott jobbra, ismét előre ment tíz lépést és két nyílást elhagyva egy harmadik sikátorba lépett be. Ezen menetelésen mind alább ment vagy harminc-negyven lépésnyire, ott élesen világító lámpájának sugarai a homokfalba ütődtek. Vége volt a sikátornak. -313-

Ez volt a patkánykút. A folyosónak tetője itt mind jobban emelkedett s a sikátor végén egy tág kéménybe végződött, melynek felső végét látni nem lehetett.

A mint a hangyás ember lámpája világa elérte a sikátor végét, felülről kiabálás hallatszott.

– Hej hó! – ki az? – Béla! – Hol vagy? – Ide, ide! – hej! S hasonló kiáltozások két pár ajkról egymást keresztezve.

A hangyás ember egy pillanatig megáll figyelni s lámpája világát az úgynevezett kút fenekére, az az a folyosó végére ejti, a hol ő patkányait fogni szokta.

Ha már idegen emberi hangok hallatára szokatlan izgatottság fogta el s a tudatra, hogy emberekkel akadhat ily váratlanul dolga, ideges lett mint egy hangya: úgy a látvány, mely elejbe tárult a kút fenekéről, egészen kivette sodrából.

Egy piszkos, sáros emberi alak feküdt ott elterülve, egy fiatal sápadt férfi arc, holtan-e, ájultan-e? nem tudhatja, de mozdulatlanul.

Tanácstalanul állott az öreg ember e látvány előtt, de csakhamar irányt adtak neki a felülről meg-meg ujuló kiáltozások. Derekáról leoldá szíját, s az ott fekvő test mellén átveté, becsatolá s karját a szíjba öltve felemelé a testet s vitte a folyosón végig, – hogy lábai végig karcolták a földet, a mint utána csúsztak, – vitte barlangjáig s ott kerevetére ledobta.

-314-