XXXII. FEJEZET. (Elemér és Béla.)

Orvosok vették körül gróf Szanday Elemér ágyát aggódó arcokkal. A rendőrség rátette volna kezét a fiatal mágnásra, de a gróf állapota olyan volt, hogy ágya körül a rendőrségnél nagyobb úr parancsolt.

Elemér arca nem lehetett halaványabb a rendesnél, de szemeiben lázas fény volt, ajka félig nyitva csüggött alá, lélegzete rövid és kinos volt.

Midőn Béla belépett hozzá, a gróf intett környezetének, mely a másik szobába vonult.

Aztán kinyujtotta kezét Béla elé, és a mint a fiatal ember odanyujtá jobbját, a gróf gyönge, de ellenállhatatlan erővel huzta magához őt, le az ágyba, átkarolta fejét, arcát arcához nyomta, megcsókolta és kinos sirásba tört ki, átölelve tartván a fiatal embert.

Béla megilletődve csak azt susogta: «Gróf úr, gróf úr, kimélje magát!»

A gróf pedig halkan, hangtalanul beszélni kezdett Bélának, s a mint beszélt, véres lett tőle az ajka.

– Köszönöm, hogy eljött. Igen nagyon vágyódtam kegyed után. Talán már hallotta a történteket. -345- Magam sem tudom, hogyan fejlődött a dolog, de jól van, hogy így van. Oh kedves barátom! Milyen különös egy lény az ember. Mikor békén vagyunk, nem is sejtjük, mily elemek, mily félelmes elemek nyugalma az, a mely bennünk táboroz. Hanem ha az elemek felbőszülnek, ha kitörnek csatázni: hogy vonaglik a szív! Hogy kínlódik a lélek! Hogy törik össze a test, a mely a béke óráiban élvezetek eszköze és anyaga volt és hogy hányódik az elme nyomorult sajkája tehetetlenül az elemek viharában ide s tova! Minek nem képzeli magát az ember! Mily szerepekre vállalkozik oktondi s hiú elbizakodásában! Bíró lesz, hóhér lesz, s ha itélt, visszahull a fejére a maga itélete s összetöri. Jaj be borzasztó az élet, ha erői összecsapnak az ember feje fölött! Teljes életemben nem tanultam annyit, mint életem ez utolsó napjaiban. Öntől kivánkoztam elbúcsúzni. Oh, hogy a világ osztályokba sorozza az embereket, az osztály osztályt keres és az ember az osztályok miatt oly gyakran nem találja meg az embert. Ha egy kegyes végzet minket korábban összehoz, tán minden máskép lett volna. Itt van, itt, minden itt van a szívben. A haza is, meg a szerelem is. Későn találtam meg mind a kettőt, furfangos buvó helyében. Jól el volt rejtve mindenik. Magam sem tudtam, hogy ott van. Szeretni kell tudni! Ez az igazi, ezen túl semmit sem ér minden! Szeretni a hazát, szeretni a barátot, szeretni a leányt, szeretni az életet, szeretni mindent! Most már késő! Csak önnek akartam elmondani, hogy minden világos lett már előttem. -346- Most már mindent tudok, mindent értek, semmiben sem kételkedem. De jaj, milyen borzasztó árt fizettem ezért az okulásért! – és e szóknál jobban magához szorította a fiatal embert… Ez a kis tudás, ez a kis világosság egyszerre ment be szívembe a halállal!… De ez még a kisebb!… Oh Pipiske, Pipiske!… Azt is én öltem meg, az is ezért esett el borzasztó áldozatul.

– Gróf úr, az istenért, mit beszél! – mond Béla s izgatottan ölelte át a fiatal embert, ki lassan fölemelkedett volt s most hanyatlani kezdett. A gróf viszont megragadta Béla kezét és folytatá.

– Szerettem őt! Magam sem tudtam, hogy szeretem, de most már látom, hogy a vak szenvedély, melyről nem akartam tudomást venni, az hajtott pokoli munkámban. Én kergettem a rettenetes halálba, én pusztítottam őt el a világról!

– Testvérem volt, – mond Béla s szemei könybe borulnak.

– Testvéred! Testvéred! – ismétli a gróf. – Hát mit vétettünk mi ketten egymásnak, hogy egymáson kell ilyen nyomorultakká lennünk!

– Csendesedjék gróf, ne kinozza magát, hiszen Pipiske él!

– Él!

– Pipiske él! Egy kétségbeesett pillanatában a Dunába vetette magát, de szerencsére kimentettük.

A gróf eltakarta patakzó szemeit. Aztán vánkosa alól egy véres papirdarabot vett ki és ajakához -347- vitte. Hosszan feküdt így, becsukott szemmel, csak jobbjával kereste Béla kezét, s mikor megtalálta, szorosan megfogta s nem is eresztette el mindjárt. Két ajakán lélekzete véres lerakodása ült. Melle nehezen pihegett. Sebe sajogni kezdett, s a gróf mintha azt érezte volna, hogy felszakadt s vére csergedeznék le mellén.

Végre felnyitá két szemét s rá vetette Bélára. Mintha foszforfény égett volna a szemében.

– Engemet már nem fogtok kimenteni a Dunából!…

Béla az ágy előtt féltérdre ereszkedett, hogy közelebb legyen a beteghez.

– Ne adjon ily gondolatoknak helyet.

– Csöndesen. Jól van, – mond a gróf. – Érzem, hogy lázam emelkedik. Hagyjon most el. Világos észszel akarok öntől búcsút venni s nem akarom, hogy a mit lázamban beszélni fogok, ön hallgassa. Ön megértené s nem engedem meg, hogy annak az emlékét is rólam magával vigye.

– De ha már igy beszél gróf, hogy kivánhatja tőlem, ha szeret, hogy ebben az órában elhagyjam?

– Épen azért, mert szeretem. Oh ne gondolja, hogy el leszek hagyva. Itt van rendelkezésemre az egész orvosi fakultás. Ezek ápolni fognak, a míg az életnek csak egy kis szikrája is lesz bennem. Isten önnel! Testvérének ne beszéljen rólam. Ő megbocsátott, isten önnel!

Béla lehajolt, megcsókolta őt. A gróf ölelve tartotta barátját egy darabig, aztán eleresztette s fejét a falnak fordította. -348-

Béla zokogva tántorodott ki a szobából. Percekig tartott, míg annyira rendbe szedte magát, hogy távozhatott.

A kapuban egy ismeretlen ember szólítá meg.

– Ön Csongor Béla ügyvéd-segéd úr?

– Az vagyok.

– Kövessen, ön foglyom.

Béla a rendőrrel kocsiba ült, a rendőrségre, onnan kaszárnyába s onnan tovább vitetett.

Az orvosok pedig, mikor Elemér szobájába visszatértek, a grófot erős lázban találták.

Kétszer huszonnégy óráig tartott még a fiatal ember gyötrelmes láza, aztán vége lett.

Impozáns, tüntetéses gyászmenet kisérte őt ki örök nyugalma helyére, a kerepesi ut melletti temetőbe.

A kegyeletes ifjúság pedig minden esztendőben fölkeresi halottak napján a fiatal martyr sirját, megkoszoruzza és hazafias beszédet tart a jövendő ifjainak buzdítására.

-349-