XVIII. A kegyencz.

Irodalmunknak egy felettébb érdekes műve van, a mely kitünő tragoedia hirébe kevertetett és e nemben nálunk sor szerint a második helyet foglalja el jelesség dolgában. Első helyen áll Bánkbán, kivel e könyvben sokat foglalkoztam, a másodikon „A kegyencz“, Teleki László gróf műve; lehetetlen, hogy a tragikumról könyvet irván, hallgatással menjek el e mű akademiai hire mellett. Nem érdekes-e, hogy két hires tragoediánk tárgyában majdnem azonos? Itt is, ott is a hős a nején tett gyalázatot megy megboszulni. Itt is, ott is a boszu végrehajtatik és a hős életben marad. Mindenikhez egy kissé hasonlit Hamlet, a ki szintén egy gaztett megboszulására van elhivatva. Mind a három találkozik abban, hogy a bünös, a ki ellen a boszu a hőst felfegyverzi, biborban, trónon ül. A további paralella messze vinne bennünket. A versenyben Hamlet nagyon elhagyná két magyar versenytársát, és Bánk épen annyira a Kegyenczet.

Mégis nem lehet csodálkozni a Kegyencznek irodalombeli nagy hirén. A schéma szerint ez egy oly tökéletes tragoedia, hogy „példának okáért“ alig lehetne külömbet találni. Az iskolai meghatározások tökéletességét viszont alig próbálja jobban darab ennél. Hogy mi a tragikai vétség, az arisztotelesi peripeczia, a tragikai szarkazmus, a tragikai bukás: azt e darabból minden kétséget kizárólag meg lehet bizonyitani. Mert szinte mindent bizonyit ez érdekes mü, müve egy kétségkivül rendkivüli szellemnek, még azt is, hogy birhat egy mü az iskolai tanitás minden szabályával, mindazzal, a mi e tanitás szerint a jó tragoediához megkivántatik, és lehet mégis egy teljesen elhibázott alkotás. A kegyencz nem teszi sem egy jó darab, sem egy jó tragoedia benyomását. Nem is látszik alkalmasnak szinpadi előadásra; lehetetlen, hogy egy közönség, a mely a szinházban nem szabályokban, hanem emberekben és eseményekben kiván gyönyörködni, annyiszor a mennyiszer inszinuálják neki az ellenkezőt, el ne háritsa magától e müvet Mindazonáltal e mű nyelve rendkivüli erőt, a kifejezésekben ritka találóságot és merészséget, fényes szellemet, mély és sokoldalu gondolkozást, egyes jelenetek dialogjában virtuozitást, a szövevényben találékonyságot és a cselekvény megalkotásában tökéletes szabályosságot mutat, a már fent érintett értelemben s hozzá szilaj páthoszt a hangban, a mely csak ritkán nehézkes és mindig tartalmas. Mind e tulajdonságok igazolják irodalmi hirét, de erőtelenek arra, hogy a nagy közönség szivét meghóditsák részére. Mi az az ellentett erő, a mely mind ez erények munkáját sikerétől megfosztja? Mi okozza azt, hogy annyi kétségbeesett jóakaró kisérlet is, mely e művet a játékrendbe beilleszteni iparkodik és ebbeli törekvésében ki nem fárad: mind hiu és hasztalan? Hogy oly fényességek oly kifogástalan szabályosság keretében nem képesek jogaikhoz jutni? Mi okozza ez aranyból vert szörnyeteg ilyetén tragikus sorsát?

Egy csekélység. Az a titok, hogy a tragikum nem egy tragikai vétség elkövetésében, és a tragoedia nem az e vétség tana szerint megkonstruált szabályok megtestesitésében rejlik, hanem magában a hősben. Nem akadály a szabály: a szabályok mind meglehetnek egy műben s e mű kitünő is lehet. Sőt ott, a hol a hős elvétve nincsen, ott sokkal lazább kompoziczióban is elemi erővel hat a tragikai momentum. Az elhibázott embert ellenben nem menti meg a legmesteribb szerkezet sem. A tragikum egy ember oly mérvü nagyságában áll, a mely a fenálló világrend szerint igazaihoz nem juthat Ez a lényeges. Petroniusz Maximusz előkelő római III. Valentinián császár udvarán, s második házasságban él Juliával. A kéjencz császár megkivánja a szép nőt s hamis koczkajátékkal elnyeri Petroniusz gyűrüjét, a melylyel Juliát a császári palotába csalják. Dult lélekkel rohan onnan haza a boldogtalan asszony, nem mintha az alávaló cselt siker koronázta volna, hanem mert azt hiszi, hogy férje is részes a gyalázatosságban, mely ellene elkövettetett. Csakhamar meggyőződik azonban Petroniusz ártatlanságáról a cselben, de viszont Petroniusz nem hajlandó többé hinni neje abbeli állitásának, mintha csakugyan épen menekült volna ki az asszony a kéjvadász körmei közül. Azt hiszi, ezt Julia csak az ő megnyugtatására mondja s szilaj elkeseredéssel kiált boszut! De hogyan? „Caesar! Caesar! – mi leend a váltság? Csupán nyomoru buja életed? rothadó tetem lélekért?“ Igy kiáltoz. Az asszony ne esküdözzék ártatlansága mellett. Hiszen már elhiszi. „De hogy is ne? igy folytatja. Ha lehető volt játszó asztalnál aranyban köbözve, téged veszitni el: miért lenne rögtön oly hihetetlenné, hogy elveszve mégis megmaradj, s szeplősitve tiszta légy? Egy kevés türelmet, neki szokik agyvelőm a csoda rendszernek, s végre megtanulom érteni azt is, miként lehet embernek élni, gyilkolva önmagát, s miként válhatik gyámoltalan polgár mérgiből habzó tenger, mely egy hatalmas fejedelmet biralmastul elborit.“ Mintha Bánkot hallanók: „Mily gondolat lesz agyamvelőmben első születésikor már meghatározás! Épülj fel, izmosodj meg gondolat!“ De ez, a Bánké nem „csodarendszer,“ hanem természetes boszu. Egy csodarendszer feltünhetik egy feldult lélek előtt pillanatokra, de csak káprázat marad. Rendkivülit várunk a hőstől, de csodarendszert nem szabad reméllenünk.

És mi az a csodarendszer, a mely a tragikus helyzetben, mely ily megdöbbentő gyorsasággal Petroniusz elé lépett, lelkébe rajzolódik? Föladata a boszu; de nem „lebökni“ egyszerüen a buját Ez kicsi boszu volna Megőrleni, lejáratni, helyére a trónra ülni és aztán elbánni vele. Nos, ez sem a csodarendszer. Abban a világban ez nem is olyan nagy dolog. Petroniusz igen szerény, mikor magát „gyámoltalan polgárnak“ nevezi. Ő igen előkelő, elsőrendü udvarbeli, romai nemes, befolyásos, hatalmas, dúsgazdag, tehetségekben kiváló. Mindenféle eszközökkel rendelkezik e boszujához, és a mi nincs meg, könnyen megszerzi. De ne téveszszük őt magát szem elől, mert ez a fő. Egy becsületes ember, szerető férj, a kinek boldogsága, becsülete hirtelen fel van dúlva? ki ezért boszut liheg, kvalifikált boszut. E boszu utja kissé hosszu s lehütő, ha gyötrelme kitöréseinek hitelt adunk. Az, hogy császár akár lenni s ugy boszut állani a császáron: nem teszi ránk a benyomást, mintha nagyobb lenne tőle a boszu; csak későre marad, s veszit hevéből, erejéből, közvetlenségéből és igazságából. Oly kitörések után, a fájdalom oly süvitése után eredményül egy nem szükségszerü perhalasztás: ez lehangoló; feldult boldogsággal, mely után csak a boszuért érdemes egy nagy léleknek életben maradni, még száz cselszövésbe kezdeni, hogy trónra jutván, boszuját végrehajtsa: felesleges bonyolitása egy egyszerü dolognak. Még akkor is, ha egy jól őrzött, általán szeretett, jól uralkodó császár ellen indulna is, a mi felette megnehezitené a feladatot, és nem egy – bocsánat a kifejezésért – oly operette-császár ellen, minő talán valóságban volt III. Valentinián, de minő a tragoediában csak silány ellenese Petroniusznak.

Ha azonban a boszuterv már kétséget támaszt bennünk amaz indulatok igazsága iránt, melyekből fejlődni látjuk, egy ujabb fordulat teljesen leveri rokonszenves érdeklődésünket. És ez az a „csodarendszer“.

Mint bánik a szerető Bánk meggyalázott Melindájával, – és mint Petroniusz Juliával! De a két hős közt nincs más hasonlóság, mint hogy boldogságuk kifosztatott és boszuért sir megsebzett szerelmök; e szerint az asszonynyal való bánásmódjukban is lehet külömbség köztük Én azt óhajtanám, hogy Petroniusz ölné meg Juliáját, azután induljon – ekkor már akármily hosszu – utjára a boszunak. Tehetne mást is, csak azt ne tenné, a mit épen tesz. Feleségét, a kiért boszut állani készül a császáron, a miért ez meggyalázta: átadja szeretőül a – császárnak, hogy lekötelezze s közelebb férvén hozzá, jobban követhesse boszuló terveit. Ez alávaló és felháboritó cselekedet. Az az ember, a ki ezt teszi, további érdeklődésemre számot nem tarthat. Az nem egy nagy, az nem egy rendkivüli, az még csak nem is kicsiny ember, az egyszerüen nem is ember többé. Központjává teszi magát csodarendszerének, a mely ezt tanitja: ha egy gazember, a ki náladnál nagyobb ur, feldulta családi szentségedet, annak lökd oda imádott és szánandó feleséged erényének romjait, hogy igy elámitván kifoszthassad őt te is. Ha kifosztottad, vedd ismét vissza a maradékot, a mi még netán meglesz feleségedből, s éld vele világodat. Ki mondhatja, hogy ez boszuállás a hitvesért? Ez egy eszeveszett, egy állati játék az emberi gondolkozás segitségével. E pontnál dráma, tragikum, minden meg van ölve. Ha tán Petroniusz a cselekmény fejlődése folytán oly kelepczébe jutna, a melyből csak e cselekedet által tudna szabadulni: akkor talán meglehetne e szörnyüséget érteni. De világos szükség, sőt kényszeritő hatalom nélkül a nőt, a kinek sérelmeért él csak, a kinek sérelme nélkül soha csak eszébe se jutott volna trónra vágyni: e nőt odavetni a sértőnek ocsmány áldozatul: ez tul megy azon, a mit embertől elviselni képes vagyok. Itt Petroniusz nem ember többé, cselekedeteit nem vehetem komolyan, a tragoedia zátonyra jutott, el van veszve hősével, hőse által, a ki diszqualifikálja magát. Ha trónra vágynék, tehetné; ha csak kegyencz akarna maradni, tehetné; de hitveséért, tartozó boszujáért nem teheti meg ugy, hogy embertársai tapsaira is számitson. Az ok és az elhatározás kizárják, lehetetlenné teszik egymást emberi gondolkozás szerint.

Egy további fordulat, ha lehet, még jobban kivetkőzteti emberi formájából Petroniuszt. Nem csak trónját, nem csak életét akarja elvenni a császárnak – hiszen ez mind nem bir rá nézve becscsel, csak mint boszu, – hanem, midőn oda adja a bujának saját imádott feleségét, ugyanakkor elmegy ő viszont bujálkodni a – császár felségével: becsületét is elveszi ő felségének. Sulyosbitó körülmény, hogy a szegény Eudoxia császárné fiatal korában szivében hordta Petroniuszt és most annál könnyebben lesz csábitásainak áldozatává. (Különös, hogy az elvetemedett férfiak e csunya társadalmában, alapjokban merő jó, derék, szánalomra méltó asszonyok vannak!)

Hogy ember, jó ember, egy távoli boszuért ily hidegen alávaló legyen és szimpathiánkra is számitson: az egy megtévedt kisérlet. Egy gazembertől elnézzük mindezt érdeklődéssel. Egy becsületes embertől megundorodunk, ha ilyenbe sülyedni látjuk.

Mondjam-e tovább? Petroniusz eléri boszuját egész mértékben, s felakarja magához a trónra emelni Juliát, de e boldogtalan asszony akkor már mérget ivott s meghal. Ime, Petroniusznak teljes mértékben megérdemlett büntetése vétségeiért és mégis, ki szánja ezt a ficzkót? Ki hisz neki? Ki vett részt érzelmeivel brutális cselekedeteiben? Ember nem! A tudós bámulhatja a mű szabályosságát, az emberi sziv becsukódik embertelen fordulatai elől. A tény az, hogy a közrend akkori állapota megadta Petroniusznak a módot arra, hogy boszut vegyen: meggyalázta, a trónról ledöntötte és végre megölte ellenfelét s maga a római nép tapsai közt a császári trónra ült. Ellenben elvesztette fiát és elvesztette nejét. De mit vesztett e kettőben? A fiában vesztette fiát, a kinek boldogságát (kedvesét, a császár leányát) töprengés nélkül feláldozta boszuterveinek. Nejében elvesztette azt a nőt, a kiről már korábban maga lemondott utált ellenfele javára, szintén boszuja érdekében. Mi nagy veszteség ez szemben azzal, hogy boszuja teljesen sikerült? Érdemes, hogy mi, nézők, megsirassuk érte a hőst? Avagy csak arra is, hogy komolyan vegyük az ő siralmait?

És a tragoedia vége: a közrend visszahelyezése in integrum? Ez abból áll, hogy a közrend főőre, biztositéka ezentul ez a Petroniusz lesz, a kit szemünk előtt tőn boszuja képtelen alávalóságok elkövetőjévé. Jobb lesz-e a közrend Rómában ő alatta mint volt III. Valentinián alatt, a kin végre is Aëtiusz, a katalaunumi hős gyakorolta döntő befolyását, a mig Petroniusz cselszövényei folytán meg nem öletett? – Semmi sem biztosit bennünket erről. És igen jellemző, a mit a hős mond, minek utána Aëtiusz lekaszaboltatott: „A főakadály el volna háritva! ugy mond Már most kettőnké (övé s a császáré) a világ: együtt forditandjuk azt ki sarkából, az egész nemzedék daczára“ Igy is történik. Azaz a világ jóformán ki van forditva sarkából már is, a közrend bomlott és rothadt, hogy olyanabb se lehet már, és Petroniusz egy tragikai hős secundum regulas artis, a ki nem hogy visszazökkentené, hanem inkább csak tovább forgatja, tovább görgeti a világot sarkaitól.

Tisztelettel és kegyelettel adózom Teleki rendkivüli szellemének. Egy tragikus rendkivüliség, egy tragikus természet volt ő maga, a kin sorsa be is telt; de midőn megkisérlé e téren az alkotást, az irodalomban, elvétette az embert, s elvétette vele a tragoediát.

Érdekes, hogy ő maga mit mond előszavában. „Mit kivántam, azt mondja e munkámban fösteni, mi legyen azon főeszme, melyet az egész igazolás gyanánt előadni s szinmüvemen keresztül ügyekeztem vinni: azt itt fejtegetni fölösleges; mert ha kitüzött czélomat nem vétettem volna egészen el, ugy az olvasó fölvilágositó jegyzetek nélkül is érteni fogna, ha pedig elvétettem, s szindarabom maga magának nem elég megfejtés, ugy – szerencsétlen teremtő én! csak silány holttetemet tudék alkotni, melynek semminemü, bármi mesterségesen összeszőtt előszó sem fog soha lelket adhatni.“

Gondolom világosságot vet a költő szándékára, tán többet, mint a mű maga, a Liviuszból vett kettős mottó. Az egyik azt mondja, hogy a mint Róma neki indult a lejtőnek s rohanni kezdett lefelé, oly időkre jutott, a melyekben bűnei is meg e bűnök orvossága is már elviselhetetlen volt A másik pedig azt mondja, hogy elmerülve a kéjgyönyörökbe az a vágy szállta meg az embereket, hogy fényűzés és fajtalanság által pusztuljanak el. Oly idő e szerint a melyben nincs jó, nincs szent, nincs hűség, nincs család, nincs barátság, csak dőzsölés, szeretkezés, csalás, ámitás, vérontás, gyilkosság. És mégis; a kegyenczben látunk egy férjet, a ki imádja második házasságabeli feleségét, sőt felháborodik a gyalázaton, a mely rajta esik, s mi több még boszura is gondol! Ez a hős nem e kor gyermeke. Látunk egy nőt, a ki egyhosszu éjen át megtudja védeni hitvesi tisztaságát egy császár csábitásai és attakjai ellen; mi több, az ellene szőtt merényleten fölháborodik mint valami példátlan dolgon; de gyötrelme tetejét abban a gondolatban éri el, hogy az ellene szőtt komplotban férje is bűnös lehet Mind közönséges dolgok abban az időben s a ki ezek ellen erkölcsi kitörésekkel, egy naiv sziv jajgatásaival védekezik, az nem ama kor leánya. De még a császárné is egy nemes római anya és asszony, a mig ifjukori ábrándjainak romjai közt Petroniusz galádul meg nem ejti; a császár leánya oly tiszta szüz és oly ideális, hogy a lovagkorban sem sohajtozott nálánál külömb az erkélyeken; szerelmese, a fiatal Palladiusz, Petroniusz fia, egy romlatlan és egyenes jellem, hogy a római köztársaság virágzó korában termett csak hasonló. Aëtiusz egy komoly ember, Boëthins szintén; Fulgentiusz egy tiszteletet gerjesztő alak, Ezek főbb személyei a kegyencznek, és ezekben lássuk ama romlott idő tragoediáját? Itt van, a mi tévesztett utjára csalta Teleki zsenijét. Mintha azt akarta volna megmutatni, hogy abban a bomlott időben a jók s nemesek se lehetnek jók, nekik is gonosz és elvetemedett eszközökhez kell folyamodniok. Terhükre voltak a vétkek, terhükre orvosságaik. Ezt látszik bizonyitgatni a drámairó, de bebizonyitni nem tudja, mert semmi kényszeritő ok egy helyen is fen nem forog arra, hogy mind annak ugy kell történnie, a hogy történik. Petroniusz boszujának nincsen rá szüksége, ép oly kevéssé mint Bánkénak és Hamleténak, csak annak van rá szüksége, a ki drámája feladatának nem azt nézi, hogy jó tragoediája legyen egy üdvéből kifosztott férj boszujának, hanem azt, hogy jól bizonyitsa a történetiró szavait. Azonban e czél is, azt hiszem el van tévesztve. Nem mintha Teleki nem jól festette volna művében az V. század erkölcseit, hanem a mennyiben a dolog hősére vonatkozik. Petroniusz Maximusz vagy olyan volt, minőnek Teleki festi s akkor nem cselekedte azokat, a miket a drámában végrehajt; vagy cselekedte mindazt, de akkor meg más jellem volt, mint minőnek a drámában feltüntetve van. A szakadást jelleme, természete, lelkülete és cselekedetei közt, nem tölti be semmi kor, semmi idő, a legszörnyübb se. Akár milyen volt a kor, ő más volt, s cselekedetei nem lehetnek az időéi hanem az ővéi maradnak mindig; tehát nem az időhöz, hanem ő hozzá kell hasonlitaniok. A kornak van befolyása az emberekre; de ha a kor az embert, gondolkozását, jellemét nem tudja átalakitani, nincs hatalma arra, hogy a lélek és gondolet megtestesülését: a cselekedetet s elhatározást tegye mássá mint milyen az ember. Az idő, a kor kétségkivül gyakorolja hatását a jellemre: vagy ellenállásra ingerli, vagy simulásra csábitja. Nyilván az idő hatalma, hogy Petroniusz Maximusz, a ki alapjában jó, nemes jellem, a többi léhával együtt a bohócz császár tivornyáin lopja a napot, sőt többet tesz: koczkáz a léhákkal. Egy nemesebb irányu korban a nemesebbek munkáiban venne épen igy részt. A mikor azonban az idő léhaságai őt támadják meg legszentebb jogaiban, a melyeknek szentsége ő neki nem szünt meg szentnek lenni: akkor fölkél a benne alvó oroszlán ez idő ellen és forgatja, de a saját félelmetes fegyvereit, nem másokéit, s épen a legnyomorultabbakéit. Cselekedni indul és cselekszik a helyzet kedvezése vagy kényszere szerint, de saját lelke törvényeinek alapján, nem a korrumpált koréin.

És maga az a rémes ötlet, melyet egy kitünő aeszthetikusunk fejtegetéseiben is olvastam, mintha egy bomlott idő a nemes anyagu embert arra csábithatná – mert a kényszerüség esete nem forog fen a kegyenczben, – hogy jelleméből kilépve az idő álorczájában játsza végig saját tragoediáját, s ne a maga cselekedeit hajtsa végre, hanem társadalma többségéit: ez maga egy rettentő tanitás. Enyhitő körülmény, hogy Teleki zseniális botlásának mentségére van feltalálva.

A legbomlottabb társadalom, a legfékevesztettebb közerkölcs nem másitja meg az erkölcs törvényeit és a lélekéit, a melyeket a jó követ, nem mert parancsolva vannak és egy szigoru őre a közérdeknek vigyázz reájok, hanem mert a jónak ez szükség. Nem tehet mást. Tévedés dolga nála bünt követni el, vagy erkölcsi kényszeré, de nem elhatározásé. Sőt tovább megyek: a legbomlottabb közrendben, a hol legtöbb szabadsága van, ott mutatja csak az emberiség igazi arczát, nem egy szigoru, rendőrileg és nem tudom miképen fegyelmezett köztársaságban. Amott nyiltan, utczán jár a feslett erkölcs, a tivornya, a bün, az erkölcsi nyavalyák farsangi bohóczserege; de mellettük van a jó is, a nemes, az igaz, a hü ember, és csak annál tündöklőbb. A megfegyelmezett, az erényeire féltékeny társadalomban őrzik és ellenőrzik az erkölcsöket, vigyáznak rettentőn az illendőségre, s a forumon legnagyobb szája van a legnagyobb képmutatónak vagy a legostobább erényhősnek. Miben különbek a mai társadalmak az V. századéinál? Formában, külső illendőségben. Csak egy futó tekintetet vessetek feléje: a kik a hangadók, száműznek, stigmatizálnak, üldöznek könyvben, szinpadon mindent, a mí ha haloványan is, képére emlékezteti őket annak, a mit az erényes máz, melylyel a társadalom magát kendőzi, eltakar. Társadalmunk jelszava: látszani nem lenni! Látszani önzetlennek, és köz és magánvagyont sikkasztani: látszani idealistának és pénzért eladni magát; látszani munkásnak és lottón, börzén, kétes vállalatokon, alapitásokon szédelegve szerezni vagyont; uzsora törvényt hozván, látszani evangeliomi erényünek és lovagolni váltón, űzni uzsorát, tűrni uzsorátüző vállalatokat, korcsmát, uzsora-bankokat; látszani erényesnek, erkölcsösnek, de szeretőt tartani; birálni közerkölcsöket és járni az erkölcstelenség tanyáira; ott hagyni nőt és gyermeket, s uj házasságokra lépni meglágyithatatlanul; üldözni, rendőrileg betiltani darabot, mely erényt és bünt merészebben mutat fel a nézőnek, de megtürni egy rendőrséget, mely a prostitucziót spárgaágyként tenyészti – magának; megtürni, hogy a vesztegetés közbenjárói minőségben polgári keresetképen szervezkedjék; a klikkségeket, a közigazgatás lelkiismeretlenségeit, a hivatal vadászatot, mandatumok áruba bocsájtását s mindazt, a mit korrupczió alatt egymásnak négyszemközt beszélünk asszonyokról, a kik a feldult családi életből a halálba menekülnek; a katasztrófák okairól, a kik szerepelnek nyilvánosan s tapsainkra számolnak (és a kiket mi meg is tapsolunk!) éretlen ifjakat, a kik az élet küszöbén pisztolyt szegeznek mellüknek… Mind ez valóban nem a minta társadalom. Könnyü volna rajta kétségbe is esni, ha meg nem enyhitené az ember, a gondolat, hogy végre is az ember – ember. Mióta van, lényében nem változott. Mindig ilyen volt, mindig alkalomszerinti szint játszott! Ha volt rá alkalom, kitört belőle a salak; máskor másik tulajdonsága került szem elé, a melynek épen kedvezett a – levegő. De benne meg van mindig valamennyi. A mihypokrita világunknál egyben még szebb a kegyencz kora is. A nemes ember anyaga ott fénylik, mert mindenki a maga anyaga szineit hordja: a nemes az aranyét. Nálunk ma mindenki arnyozva iparkodik járni s nem ritkán rugja félre a buta ón, nemeslevéllel a kezében az aranyat: félre erkölcstelen! Én akarok fényleni az erény szinében!…

De hova jutottam! Ennyi mindebből a tanulságom: Mindenha voltak jó emberek, mindenha voltak gazok: III. Valentinian idejében és a mai időkben egyaránt. Akkor a szabadosság ragadta el a többséget: a gyenge lelkek nagy seregét a gazok táborába; ma a – szédelgés, a képmutatás sodorja azokat, a kik a szél után mennek. Az önálló jellemek akkor is azoknak a törvényeknek hódoltak, a melyeknek ma hódol a karakter. Ez Petroniusz Maximusz tragoediájának a halálos itélete.