XVII. A halál a tragikumban.

A halál az emberiség köztragikuma. Hogy maradhatna hát el a halál a tragikus embertől? Természetesnek tartom, hogy ott, a hol valamely tragikus alak sorsa betelik, ott e sors a halállal visszavonhatatlanul meg is pecsételtessék. Nem mintha Szász Károlylyal a hatást félteném, nem mintha az embereknek olyatén frivol gondolkozásától félnék a tragikai pillanatban, hogy ki tudja, nem játsza-e hősünk, okulva a jelen eseten, történetét ujra, de komédiának, ha életben marad? Ez a gondolat nem a tragikai katasztrófa rettenetei által megbilincselt néző gondolata, hanem a reflexiv birálóé, a ki hideg és gyanakodó. Általában a hatás nem terjed tul a darabon, nem foglalkozik azzal a mi ismeretlen. A hatás csak eredménye annak a mit látunk és hallunk. A mi azontul jöhet vagy nem jöhet: arra se gondunk, se figyelmünk, se gondolatunk nincsen A hatás csonka, ha a költő nem jól fejezi be művét. Ha gondolkozásunkban vagy érzelmeinkben meghasonlást támaszt, nyughatatlanságot megnyugvás helyett: akkor adósunk maradt valamivel, rosszul fejezte be művét A hatástól életben maradhat a hős, mert önkénytelenül kivégzi – ha az iró megkegyelmezett értéktelen életének, – kivégzi a néző képzelete, ha különben tragoedia a darab és bensőleg jól van megoldva. Nem a szinpadi hatásnak van tehát szüksége a tényleges halálra; az beéri azzal, hogy a közönség olybá veszi Bánkot, mintha meghalt volna. A halálra a mű igazságnak, a mű teljességének van szüksége, mert az adja meg neki a végét. Az aeszthetikai erkölcsnek van szüksége a halálra; a mű erkölcsi tanulsága visszavonhatatlanságának van rá szüksége. Mert egy ember sorsa ki van meritve egy tragoediában, sors pedig nincs élet nélkül, tehát be kell állania annak, a mi a sorsnélküliségnek megfelel, a halálnak. Ellenben ha megmarad az élet, a hős sorsa tovább tart, nincs kimeritve: lelke létele eddigi bilincseiben, ugyanazon testben éli tovább a sorsát, a mi megfosztja a tragikumot attól, a mi kiváló sajátsága: életbevágó mivoltától, attól, hogy a hős az élettel a maga követeléseiért harczot viva provokálja a halált. Ha életben marad, magának vivta ki az eredményt akármily megtörtnek láttuk is a katasztrófa pillanatában. Ez erkölcsi momentumából fosztja ki a tragikumot. Szüksége van aztán a halálra a szinmű természetének, a mely némileg sajátságos. Regényben, eposzban, balladában bizvást életben maradhat a tragikus hős, csak ugy mint a való életben, mert a regényben és eposzban ráérünk elmondani, hogy miképen élt – haláláig, az egyetlen momentum a mely még érdekel bennünket róla; az élet pedig nincsen öt felvonásra osztva és egy „cselekvényre“ szoritva és jelenetekre logikai következés szerint felfüzve. Az életben egy-egy jelenet, minö például a megőrült hősé, eltarthat husz évig; – a szinműiró a 20 évből 20 perczet csinál s előttünk halatja meg a hőst. A ballada egyáltalán nem részletez. Az csak azt veszi ki vázlatosan a tárgyból, a mi dalába illik. A halált is, ha a szerint komponál, a halált se, ha anélkül is jót komponálhat. A szinmű is elkerüli néha a halált, de ezt a szinpadon oda képzeli a közönség; csak olvasva nagy csorba a tragoedián a hős életben maradása. Mert olvasva nem képes az illuzió oly mérvét költeni a költő, mint szövetkezve a szinpad csalódásaival és az előadó művészek közvetlen impresszióival. Itt ezer tényező kergeti nagy munkára a képzeletet, amott csak a poéta eszközei, ki nem veszi észre, hogy mi nagy különbség, ha Nagy Imre szép alakját a porban fetrengeni látjuk, halljuk kétségbe esett fájdalmának panaszos hangjait, megtört zokogását, megsemmisült lényének végső szavait, s ha mindezt csak olvassuk a könyvből? Amott látjuk a haldoklót, ki nem élheti tul a függöny legördülését; ott szemünk, fülünk szolgálnak képzeletünknek az elmével szövetségben; emitt ellenben az olvasás nehézségei s alkalmatlanságai – apró betü, öregebb betü, homályos idő, sajtóhiba, rossz nyomtatás, lapok forgatása… megannyi tényező az olvasmány hatásának csökkentésére, az elme, a képzelet, az érzések lehütésére, s a kritikus vágy izgatására: itt szabadulnak föl méltán Szász Károly kétségei és föltevései, ha csak meg nem hal a hős az olvasott tragoediában.

A tragikus dráma tehát természet szerint halállal végződik, vagy a hősnek oly megtörésével, oly megsemmisülésével, melyben a néző a fizikai halált is látja. Ez utóbbi azonban nem természetes, csak egy le nem győzött külső nehézség, melyet a néző illuziója győz le a költő helyett. Az ily darabokat olybá kell vennünk, mintha valóságos fizikai halállal végződnének.

Halál nélkül külsőleg nem teljes a tragikai katasztrófa, sőt természettelen is, mert két halált mér egy emberre a költő, a mivel isten sem sujtott bennünket. Egyszer meghalatja a megsemmisülés minden kinjával erkölcsileg, azután föntart számára még egy halált külön, a fizikait. Épenséggel képtelenség az, ha a költő a hőst a katasztrófa után még egy uj földi hivatás terhe alá állitja, mint Teleki László gróf a Kegyenczet. Ez erkölcsi gályarabság. Minekutána erkölcsileg tönkre ment Petroniusz Maximusz, fogja magát a római birodalom gályája elé és legyen mozgató ereje, legyen császára! Mi dolgot tud még a költő Bánk bán számára e földön gondolni, ha csak nem remeteséget – a rettentő katasztrófa után? És ha nem tud számára jövőt: mivégre hagyja itt erkölcsi nyomoréknak? Gyakran megesik, hogy a zseni eltalálja a dolog lényegét, és hibát csinál a jelentéktelenebb részen. Senki, maga Katona sem tudna mást mondani arra a kérdésre, hogy mért hagyta Bánkot életben, mint hogy – nem volt képes helyes módját megtalálni halálának. Öngyilkosság, szivszakadás… banális dolgok és nem épen Bánk jellemébe valók. Leszurassa valakivel?… De kivel és mely pillanatban? Mikor volna rá alkalom, még nincs itt az ideje, s mikor már itt volna az ideje, nincs már rá alkalom. Kardjába dőljön – akár a magáéba, akár hogy Tiborczéba, a kinek odaadhatná a magáét? – Ez római majmolás. A költő nem talál magához méltó módot és inkább függőben hagyja a végső elintézést. Mintsem hogy meghalassa oly módon, a mely se hőséhez, se ő hozzá nem illik neki, inkább koczkáztat egy tökéletlenséget, a melyen a szinész enyhithet, melyet azonban az aeszthetika csak mentegethet, ki nem menthet soha. A tragikus hősnek élethalál harczát tulélnie nem lehet sem az életben, sem a müvészetben. E kettő közt csak az a különbség, hogy az életben nem mindig tart lépést a fizikai megsemmisülés az erkölcsivel. A hős teste néha börtönbe, néha őrültek házába hurczoltatik, s ott pusztul el lassabban. A költészet drámai formájában azonban ott, a hol vége a darabnak, végének kell lenni a hősnek is. Erkölcsileg megölni, testének megkegyelmezni, a legembertelenebb dolog. Valóságos büntetés, még pedig sulyositó körülményekkel. A tragikum pedig nem büntetés, hanem közsorsa az embereknék a halálban, mely közsors egyesekben, kiválóbbakban fenséges példakép járul elejbénk megdöbbentő tanulságképen.

Beőthy az ő szellemes akadémiai felolvasásában (most könyvében) ezeket mondja: „… ismételjük, a kibékitő végü cselekvényekben a tragikum és tragikai benyomás soha sem teljes. Az igazi tragikum mindig élethalálharcz; s oly csomó, mely bármily nehezen, de mégis megoldható, nem jelent élethalál harczot. A valódi tragikai hatás az egyetemesnek csupán oly érvényesüléséből, oly diadalából fakad, mely az egyént megsemmisiti.“

Megsemmisül-e az egyén, halála nélkül? Nem! Mégis ezt teszi hozzá Beőthy: „Ez a megsemmisülés… nem nyer minden esetben, föltétlenül és mulhatatlanul a fizikai halálban kifejezést.“ Mily körülsánczolás! „Minden esetben,“ „föltétlenül és mulhatatlanul!“ Tehát mely esetekben, minő föltételek és melyek elmulasztása mellett? Van-e mód rá, hogy Romeót életben hagyhatom Julia nélkül, vagy megforditva, avagy mind a kettőt? Elég a teljes belső megtörés, a belső megsemmisülés Nyilván nem hinnők el Romeonak teljes benső megsemmisülését, ha nem inná meg a mérget? Vagy a Juliáét, ha nem követné szerelmesét? Mért volna szavahihetőbb más tragikai hős, p. o. Bánkbán? És a botor Othello, a ki elmetszi a torkát: hinnénk neki, ha nem tenné? Azt kell hinnem, inkább a két magyar tragoedia mentségére van az elmélet erőszakolva, semmint az igazságért, mely nincsen meg benne. Ezt érezni látszik Beőthy is, mikor ezt mondja: „de tagadhatatlan, hogy ilyenkor mindig nagy és veszélyes próbára teszi a költő erejét, kinek meggyőzően, minden kétséget kizáróan éreztetnie kell a véget, a végnek sajátos képe nélkül.“ E mondat maga feleslegessé látszik tenni minden vitatását a kér désnek. „Minden kétségen kivül éreztetni kell a véget“, tehát a halált, – „a végnek sajátos képe nélkül“: nélküle a halál képének. Mi czélja van ennek. Ha éreztetni kell a véget és ennek természetes és egyetlen biztos módja a halál: mi indithat egyéb egy költőt arra, hogy elmellőzze a halált, mint szeszély vagy kénytelenség? A szeszély szeszély marad, méltatlan önkény a poézis legfenségesebb nemének legkomolyabb pillanatában. A kénytelenség a felvett tárgy nehézségeiből eredhet és érhet a poéta erejéhez képest oly sikeres véget, mint Bánkbánban; mentségünkre számithat, mint kivétel figyelemre méltó, de elméletet nem lehet reá épiteni. Beőthy tanitásának is az értelme ez: a tragikai hős végül meghal; de életben is maradhat, ha a költő elég erős arra, hogy bennünk a hős halálának illuzióját fölkeltse, ha oly benyomást tud ránk tenni, mintha a hős előttünk valóban meghalt volna, ha – az ő elmés fogalmazásával élve – minden kétséget kizáróan tudja velünk éreztetni a véget, a végnek sajátos képe nélkül.

De a fizikai halál csak „sajátos képe-e“ a végnek és nem inkább csak az maga a valódi vég? Egy egyén, egy ember élete megszünik-e a halál nélkül? Nem folytat-e uj életet, nem termékenyül-e meg lelke és szelleme a legret: tentőbb csapások után is ujra, ha csak tuléli a csapást? Csak kettő lehetséges, ha a katasztrófát a hős fizikailag tul éli. Vagy megtörte a csapás, megsemmisitette a hős erkölcsi és szellemi életét, vagy nem fosztotta meg reagáló képességétől. Az első esetben a tragoedia ötödik felvonásában a siralomház egy nemében hagyjuk vissza a hőst. Vége van, tanyája a beteg szoba, az őrültek házának valamely osztálya, a hol a hős magáról mit se tudva, várja a fizikai halált, a melylyel a költő adósa maradt. Lehet, hogy mint veszélytelen bolond vagy hülye az utczákat járja, gyermekseregtől űzve, gunyolva. Bármi lesz is sorsa ezek vagy hasonlók közül: semmi oka nem mutatkozik a költőnek arra, hogy miért hagyta ki darabjából a hős halálát, mint tragoediájának bezáró kövét. Mért juttassa a földön gondolható legszánandóbb sorsra egy katasztrófa által azt, a kinek nagysága megbámulására, mint isteni látványra hivott meg bennünket. Csak hogy nagyobb erejét mutassa? Ereje ezzel csak látszhatik nagyobbnak, nem nagyobb valóban. Ellenben darabja vége teljesebb, tökéletesebb, bezártabb a halál békéje, a per visszavonhatatlan befejezése által. A poéta egész ereje benne van és hozzá a természetes vég is, tehát a dolog ereje is, melynek pótlására nem kell amabból elvonni semmit. A hol a katasztófa kimeriti, fölemészti a hős erkölcsi és szellemi lényét, ott értéktelenné lesz a fizikai élet: a hősre nem is létezik, a világra nézve teher és gyötrelem Egy ember, a ki nagy volt, de most csak vegetál: ezt produkálni, ily lényekkel benépesiteni a világot, ezért találtatott volna fel a tragoedia vagy csak mint szabadalmat is igényelheti fensége csorbája nélkül? Nem. Ily hőst életben hagyni csak kisebb-nagyobb tökéletlensége a szerzőnek, – mely többé-kevesbé sérelmes a mű becsére nézve is, a melyben előfordul.

A második eset az, ha a hős erkölcsi és szellemi tartalma sem semmisül meg teljesen, ha gondolkozó és helyesen érző tehetségeit kimenti a hajótörésből. Az ilyen ember uj életet kezd, uj kötelékekbe lép, uj viszonyok központja lesz, vagy a régiek megmaradt töredékeiből alakult ujabb bonyadalmak sodrába jut. Ez történik trilogiák, tetralogiák hőseivel; cziklusokba osztott történeti darabokéival. De ezekre az utólsó lapon mégis ott leselkedik a halál, a vég, ezekben egy bizonyos egység van, ezek tragoediák, melyeknek előadása annyiszzor a menyiszer több időt igényel mint másoké, ennyi az egész. Nem ezekről van Beőthy elméletében a szó, hanem a Bánkokról s a Petroniuszokról, azokról a boldogtalanokról, a kik egy tragikai vétségért – háromszor bünhődnek; először egy katasztrófával, azután (sit venia verbo) a Lukács Mór-féle (voltaképen csak német) „tetszélettel“, végül valóságos halálukkal De persze, a költői igazságszolgáltatás csak a katasztrófát számitja be; a többit nem az aeszthetikáért szenvedik, hanem ingyért, az istentől. Mondhatná valaki, hogy a mi a darab keretén kivül esik, ami a katasztrófa után jő, ahoz már nincsen közünk. De én ez ellen tiltakozom. A szindarabbeli ember és az életbeli ember mint erkölcsi lények közt nincsen különbség. S a mint az életbeli ember, bármely katasztrófán ment légyen keresztül, ha megmentette életét, megmentette a legbecsesebbjét, – ugy a szinpadi ember is. Mert az ember ugy van fizikai és erkölcsi törvényekből egységgé szerkesztve, hogy minden egyebet ujra visszaszerezhet, minden veszteséget kipótolhat, csak élete van neki egy. Ha tehát az embert meg kell semmisitenünk, nem teljesitettük feladatunkat, a mig élete birtokában meghagyjuk. Beőthy a maga definiczióját, a melyet idéztem, csak a szók illuziójával menti meg. Azt mondja, hogy a költő „éreztetni tudja“ hőse teljes benső megsemmisülését „a véget a vég sajátos képe nélkül.“ Ez csak szó kereskedés. A véget éreztetni kell tudni minden körülmények közt. Ha a költő ezt nem tudja éreztetni, akkor hiába mutatja a véget sajátos képével együtt is, mert nem hiszünk neki, a halál nem teszi ilyenkor a halál benyomását a szinpadról. Megmarad mutatványnak, hiányzik belőle az igazság. Ellenben, a hol a költő szükséges ereje megvan, ott – ha nem mutattatik is a halál képe – a néző oda képzeli, munkás, felizgatott fantáziája kiegésziti a költő művét s ott is látja a halált, a hol a költő külsőleg nem léptette fel. Meg vagyok győződve, hogy azok közül, a kik Bánk bánt csak szinpadról ismerik, nem egyszersmind olvasásból, a legnagyobb zavarba jönne nem egy, ha azzal a kérdéssel lepnők meg, hogy mi történik a darab végével Bánk bánnal. Egy pillanatig ránk bámulna az illető, aztán felelne: – a törvény értelmében, a mely benne él s erkölcsét kormányozza, – hát természetesen, meghal!

A beteg theoria, a mely a szinpad tragikai hőseit egyes esetekben fölmenteni hajlandó a halál elszenvedésétől, csakis kiegészitése a theoriának a vétségről és bünhődésről. Ha elégségesen van vétségéhez képest a hős büntetve magával a belső megsemmisüléssel, – a külsőt a fizikait elengedhetjük neki. Ez Bánk esete. De mért nem Hamleté is? Mivel talán Hamletet nem lehet lénye egyes tényezőire szétszedni, mint a vesszőcsomót s mutogatni, hogy megbukott mint lovag, mint hazafi, mint királytisztelő mint férj Ennélfogva Hamletnek életét kell venni, hogy meglakoltnak mondhassuk. Én Bánk ilyetén felbontását is elemeire inkább csak elmésnek találom, kevésbé csodálom meg e felfogást igazságáért. Én azt hiszem, hogy Bánk mindezeket a bukásokat kiheverte volna, ha egy dolog nincsen beleszőve a játékba: az ő szerelmes nagy szive! Ebben és csak ebben az egy pontban szenvedett helyrehozhatatlan és rá nézve elviselhetetlen veszteséget. Ezt megpecsételte feltörhetetlen pecsétjével a halál. Loyalitása, nő-tisztelete, hazafisága – mind szilárdul állott, a mig a fenállott korcs közrend Melindát el nem vette tőle. Az ország állapotát látta, az udvar dorbézolásának tanuja volt, feslett erkölcseit szemlélte, midőn Otto Melinda előtt térdelt és mégis… az összeesküdt hazafiakat lecsendesitette. Mikor sérelme megesett, indult leszámolnni azzal, a kiben boldogtalansága forrását látta, immár összeesküvők nélkül is. Természetes, hogy most már az ő szemében a hazafiság szinében is játszott cselekedete. Lovaghite nem szenved csorbát, ha csak egy keritő esik el boszuló keze alatt. De az ő loyalitása, lovagbecsülete, törvénytisztelete, az mind csak egy irányban tényező: hogy boszuja müve elé tornyosult erkölcsi akadályokat görditsen, nem pedig hogy tragikumának a kritika prizmája által szétszórt szinképét adja. Mind ez érzelme a király bocsánata folytán megtalálta volna egyensulyát; de egyet nem adhatott neki már vissza se király se isten: Melinda hitvesi tisztaságát és életét. És e nélkül, melyért maga tultette volt magát mind a többin, értéktelennek kell lenni rá nézve az egész életnek, melyben mindent feltalálhat még, csak Melindát nem többé. Ha pedig azt is találhat, akkor egy hitvány komédiás volt, nem pedig tragikai hős. És ha mindez igaz, akkor halála nélkül sokkal sulyosabban van büntetve mint halálával. Egy értéktelen fizikai élet terhével a vállán, semmi, se dologgal, se föladattal, se hivatással, semmi, czéllal, csak várni a fizikai halált, ugy szólván itt felejtve haldokló állapotban a halál angyala által. Ez se nem erkölcsös, se nem költői, se nem emberi, se nem törvényes igazságszolgáltatás. A költő minden funkczióját bitorolta az istennek, midőn egy embert a sors ádáz haragjának martalékul dobott oda, csak az – irgalmát, az isten legfenségesebb tulajdonságát vetette meg hetykén, vagy mellőzte, mert valamivel mégis gyengébb volt feladatánál, bármi erős volt is különben.

Tehát a büntetés, a tragikai bünhödés elmélete csábitja Beöthyt a halálos vég nélküli tragoediák igazolására Sajátságos ebben még az, hogy attól látszik tartani, mintha a hőst nem látná az emberiség eléggé büntetett állapotban a halál elszenvedése nélkül. Ez abszolute ugy is van, természetesen föltéve az emberben az élet szeretetét, az élethez való ragaszkodást. A halál az egyetlen, a mit helyrehozni vagy kárpótolni nem lehet. Ez a megismerés viszi Beöthyt egy érdekes fejtegetésre a haláltalanságról, a legenda amaz alakjairól, a melyek nem halhatnak meg: a bolygó zsidó, a bolygó hollandi, a büvös vadász. Ezeknek boldogság volna a halál, mert az élet teher nekik, tehát a haláltalanság a nagyobb büntetés. A legenda ez alakjai azonban nem a társadalom, nem a rend ellen lázadtak, hanem isten kisértéssel, isten sérelmével lettek bünösök: bün és büntetés vallásos felfogásával, a hol az örök üdvösség és örök elkárhozás a bezáró kő. Az egyik a szenvedő Krisztust bántalmazta tettleg s örök bolygásra átkoztatott; a másik elbizottságában az istent provokálta, s bolyg a tengeren; a harmadik az istennek szentelt napot szentségtelenitte meg s mindörökké üzni kénytelen a vadat. Nem halhatnak meg, mert meghalván pihenést találna testök, lelkök örök üdvösséget is. Rájok pedig átokul van függesztve, a mi rajtunk áldás: az élet. Ez a büntetés a vallás joghatósága körében közvetlen isten ellen elkövetett vétkekért. A büntetés véghetetlenségében van egy borzalmas fenség, de semmi más rokonság a fenség benyomásán kivül a tragikummal. Ezzel rokon, ha nem is ugyanaz, a tragoediának az a megoldása, a mely a hőst életben hagyja. Megfosztja egy erkölcsi megsemmisülés után a halál jótékonyságától. Büntetését kiterjeszti még érdeklődésén tul is, tul az életen, mert a hős a tragoedia keretéből kilép élni, a hol dolga nincs, élni ott, a hol a költő által felkarolt élet többé nem létezik Élni abban az erkölcsi nyomorban, a melyben utolszor láttuk. Élni az idők végeig, az örökkévalóságig, a percztől fogva, a melyben a közönség tudomásul veszi a költő művét. Mert a költő nem engedi meghalni, ép ugy mint a legenda a bolygó zsidót. Hol van már az a varga, a ki a szenvedő Krisztust bántalmazta? Hol az igazi Bánk, a kiről a történet s a monda beszél? Poruk elszéledhetett mind az öt világrészbe. Meghaltak, pihennek: isten irgalmazott nekik. Nem ugy a legenda és a magyar tragoedia, pedig mind a két alak itt él, itt van csak igazán. Az igazi jeruzsálemi varga s az igazi Bánk semmik. Ezek a valakik, a kiket a költészet feldolgozott, ezeket ismerjük, ezek érdeklődésünk tárgya. És ezek nem halhatnak meg, ezek örök bolyongásra vannak itélve a – muzsák által. Az egyik, mert istenre kezét emelte, büntetésül; a másik egy elmélet igazolása végett a tragikai véltségről.

De a tragikai hős nem egy tragikai vétségért lesz egy katasztrófa áldozata, nem is sulyosbitott bünhödés végett éli tul katasztrófáját. A tragikai hős a maga jogait kivenni, vagy jogai sérelmét megtorolni kél harczra, vagy mert a törvényes rend bilincsei szoritják nagyságát, vagy mert e rend rothadását nem viselheti el kiválósága. Birokra kél az emberekkel, a kik e rendet képviselik, meg vannak vele elégedve vagy alkudva és védelmét élvezik. Legyőzi az embereket, de elvész a csatában, mert a rend középszere és kaduczitása nem tartalmazza az ő boldogulása föltételeit. Az ő küzdelme folytán helyre állhat ismét a rend, melyet ő bontott meg, vagy meggyógyulhat ha bomlott volt; de ő nem élhet benne, mert természetét e rendnek nem változtathatja meg (sem a magáét) s e kettő összeférhetetlen. A rend ugyanazon proczesszusoknak marad kitéve s ugyanazon változások martaléka mindig. Egy hős harczát egy másik hős ismét fölveszi, és igy megy a dolog századokról-századokra. De egy hős csak egyszer viv párbajt a sorssal és meghal vele: ez a tragikum. Greguss Ágost ama fejtegetése, mely szerint a tragikai hős sorsa végzetes fordulóján tévedése vagy vétsége belátására jut, a mi azt jelenti, hogy szabadságát visszanyerve e tapasztalással vagy belátással gazdagabban másként intézné sorsát: egészen henye kérdésnek látszik. Ez a középszerekre fontos és áll is, a kik halálos vállalatba külsőleg sodortathatnak, de lényük által hajtva nem kapnak. A tragikus természet, ha meg van fogva tragikuma bonyodalmában, onnan többé nem szabadulhat; mit tenne tehát, ha szabadulna: ez oly kérdés, mely egy lehetetlenséget föltesz lehetőnek. Ily fejtegetésnek csak annyi értelme van, mint annak, ha azt kutatnám, mit csinálnánk éjjel, ha világos, mit nappal, ha a nappal sötét volna? Az éjjel sötét; ha világos volna, akkor nem volna az, a mit éjjel alatt értünk. A tragikus jellem katasztrófájának áldozata. Ha nem az, akkor nem tragikus jellem. Ha pedig tragikus, akkor sorsa is az, és e sorsot csak azért nem ismétli százszor, mert először bevégzi és belehal. Jön utána egy másik és a nélkül, hogy elődei példáján okult volna, bevégzi ugy mint elődje. Greguss Á. kicsinyes föltevése megfosztja a tragikumot erkölcsi hatása egyik főtényezőjétől: a kényszerüségtől. Ha föltehető, hogy egy tragikus hős, a kárán tanulva, egy uj esetben több belátással és megfontolással intézné sorsát, akkor a tragikum mindössze az elégtelen belátásra és elégtelen megfontolásra redukálódnék. A tragikum a nagyság által provokált halál. Minden tragikus jellem tudja vállalata jelentőségét. Othello végül belátja, hogy méltatlanul ölte meg Desdemonát; de addig is nem a belátás hiánya és a személyes hiszékenység volt a „büne“, hanem az ellenmondás szerelmi szenvedélyének szertelensége és egyéniségének nem szerelemre termett volta közt emberi szokás, izlés és törvény szerint. E szerelem nélkül Othello se nem hirtelenkedő, se nem meggondolatlan, se nem hiszékeny. Csak boldogságának természettelen látszata teszi azzá az érdekelt pontban. És a mig ez a tudat gyötri és szerelme ég: addig ő ennek rabja s kiábrándulásról nincs szó, csak minekutána gyötrelme imádott tárgyát elpusztitotta s az életet magára nézve minden becsétől kifosztotta. Ha – mielőtt ő maga magát megöli – Desdemona fölébredne, kigyógyulna s a tévedések ki is derülnének: a legelső leghitványabb alkalom ujra meginditaná a tragoediát minden régibb tanulság daczára; mert az ok a hősben rejlik, nem Jago fondorkodásában. A földi fogalmak, szokások és rend szerint Othello nem élhet tartós boldogságot Desdemonával, nélküle pedig egyátalán nem élhet: ez a tragikum, ez a kényszerüség és ezt megpecsételi a halál.

A fizikai halál tehát, ha mint egyetlen módja a kétségtelen végnek, külsőleg legtermészetesebben fejezi be a tragoediát, s e vég nélkül minden tragoedia vége kétes és tehát gyengébb mint a nélkül, vagy épen hibás; ugy másfelül a tragikai erkölcs diadalának, a kiengesztelés művének is ez a fizikai halál egyik főtényezője. Mert valójában semmi sem nehezebb az emberre nézve a halál elviselésénél. Képe a legrettentőbb kép, pillanata a legborzalmasabb pillanat. De a tragikai muzsa a belső megsemmisülést bocsájtván előre, a halált mintegy megváltást küldi a hősre, s eképen az, a mi az életben mindig a nehezebb – a halál – a tragikai poézis illuzióiban a könnyebbnek látszik és kimondhatatlan termékenynyé teszi a nézőben az erkölcsöt. Vigasztal, fölemel, könnyit. A halál – glóriával ellátva.