VIII. A kiengesztelő momentum.

A vétség elméletének egyik előnyét látja Beőthy Zsolt abban, hogy általa magyarázható meg a tragoedia katasztrófájának kibékitő volta. E kérdést eddigi fejtegetéseimben már egyszer érintettem, de ideje egy kissé bővebben is foglalkozni vele.

A tragoedia cselekedetekből áll. A cselekedetek jók és rosszak, tehát vétségek. E szerint nincs tragoedia vétség nélkül. Ez áll azonban minden drámára, nem csak a tragoediákra, és minden dráma fejleményei oki összefüggésben vannak a kifejlődésével, de nem mint vétségek, hanem mint cselekedetek. Mint ilyenek sodorhatják a hőst természetes fejlődésben a legrettentőbb katasztrófába, mely azonban érdemetlen lehet, tehát elkeseritő, ha a cselekedeteket mint vétségeket, a katasztrófát mint értök kimért büntetést mérlegeljük. Tévedés tehát és csak a doktrina illuziója, hogy a tragikus megoldások kibékitő voltában tényező volna a vétkesség és a bukás közti oki összefüggés. A néző és élvező illuziója más és sokkal egészségesebb, és a vétség tana számos esetben nem hogy megmagyarázná a kiengesztelő hatást, de sőt halálos veszedelmévé válik. Avagy az nyugtatna-e meg bennünket Lear szivszaggató sorsában, hogy megérdemelte e sorsot, mivelhogy Cordeliával oly hebehurgyán bánt? Sőt nem tiltakozik-e minden érzetünk az ellen, ha másban nem abban, hogy nem szününk meg Learnek jobb sorsot kivánni? Azért a mit tett, régen kiengesztelt bennünket szenvedéseivel, még mielőtt csak közeledett is katasztrófájához. Egy földi biró lázadást inditana, felkonczoltatnék, ha ilyetén igazságszolgáltatást merne gyakorolni. Az emberi érzés, a mint az esküdt-birákban itéletté alakul, olyan, hogy elitélhet ugyan ártatlant tévedésből, de tévedés nélkül soha, ellenben bünöst tudatosan is fölment, mikor benne tragikus elemeket talál. És ha ez nem is mathematikai egyenlet – a minthogy épen én tiltakoztam ellene, hogy azzá tétessék (vétség equale bukás), hanem aeszthetikai szükség mint Beőthy mondja, s a minthogy az is, de nem a vétség tanitásának okáért: ugy viszont állitom, hogy az aeszthetikai szükséget nem az elégiti ki, a mit mindenkinek ép erkölcsi érzete másképen szeretne látni, nem a kis vétség aránytalan nagy büntetése, hanem egy más momentum, a mely ezt is enyhiti, mérgétől megfosztja s a néző felháborodott érzéseit lecsillapitja.

Ez egy hármas momentum s e hármasságból áll a tragikum.

Első helyre teszem a tragikus helyzetet, a melyről már szóltam. Ez az erkölcsi kényszerüség. Oly helyzet a tragikai hősre nézve, a mely nem enged neki szabad elhatározást oly értelemben, mintha az előtte fölmerült föladat alól el is vonhatná magát büntelenül. Romeo nem mondhat le Juliáról, Bánk és Hamlet boszujáról, Macbeth becsvágyáról, Othello gyötrő szerelméről, Lear elbetegesedett felségérzetéről, Coriolán közpályájáról stb. a nélkül, hogy az életről, mely e lemondásért semmi hasonló becsest nekik kinálni nem tud, szintén le ne mondjon. A kik lemondani tudnak (Shylok, Leontesz a Téli regében), azok nem tragikus jellemek; a tragikus jellem sorsa pusztulás, akár megteszi, akár nem teszi meg a mire a sorstól elhivatott. Egyszer pusztul, mert megteszi, egyszer pusztul, mert nem teszi meg.

A tragikus jellemet teszem második helyre; általa lesz csak a helyzet is tragikussá. Tragikus jellemnek nevezem a testi, lelki, szellemi tulajdonságok oly exczesszivus nagyságát, a mely a mi világunk rendje szerint nagyságánál fogva lehetetlen, nagyságával arányos, erejének vagy indulatainak megfelelő jogokhoz nem juthat. Más szóval boldogan nem élhet, csak boldogtalanul. A halál, a katasztrófa rá nézve megváltás.

A harmadik helyre teszem a közrend erkölcsének visszahelyezését in integrum.

Az erkölcsi fogalmak állandók, a jó a rosz fogalma nem változik, alkalmazásukban van korok szerint különbség, de megismerésök ugyanaz mindig. Ellenben a kiknek kezébe van letéve a rend védelme, azok csak emberek szintén s kezökben a rend erkölcse ép oly romlékony, mint maga az ember. Minden tragikus összeütközés a fenálló rend erkölcsének vagy nagymértékü megromlását, elbetegedett állapotát, tévedéseit, kinövéseit vagy állandó fogyatkozását és hiányát tárja fel. Ily értelemben támad fel a hős a rend ellen, megostromolja, mert megröviditve van általa, mert mint ember és nagyság nem jut jogához. Az ostromban a hős lesz a vesztes, de emberáldozat folytán a megromlott erkölcsi rendet felváltja a megujhodt, a hiányosról kitünik, hogy érettünk, érdekünkben, a milliók érdekében hiányos, e hiány csak a rendkivüli embert röviditi meg, a kinek tulajdonságai is rendkivüliek; ellenben minket ép az biztosit exisztencziánkban, hogy nem a rendkivül, nem a szertelen, hanem a közepes ember boldogulásának föltételeit tartalmazza a közrend.

Ebből világos, hogy a tragikum és kibékitő eleme nem két különböző rész, hanem ugyanaz: az ember nagysága, fényében, pompájában, de lehetetlenségében is; mivolta saját törvényeinek bilincseiben jelleme és helyzete végzetes kényszerében és végül megváltó szerepében a társadalomra nézve.

Nagyságában, mint emberi nagyságban, magunk is emberek lévén, gyönyörködünk; tetteinek, mint természeteseknek és kényszerüknek tapsolunk, sorsán részvéttel, sőt eleven érdeklődéssel csüggünk; katasztrófájának végzetessége megrendit, elfordithatatlansága meggyőz arról, hogy igy kellett e dolognak lenni, s az utána helyre állt erkölcsi egyensuly megnyugtat bennünket, mert felmutatja a jogaihoz jutott rendet, mely mindnyájunk felett ujult erővel őrködik, s melynek megujhodását cserébe kaptuk a nagyságért, melyet érte elesni láttunk. A gyönyör, félelem, részvét és megnyugvás: ezek a tragoedia hatásának fordulói.