IX. A tragikum.

Ismételve emlitett tárczaczikkemben irtam ezeket:

„A tragikumot nem szükség érteni ahoz, hogy érezni, hogy hatását befogadni képesek legyünk. Ez a hatás pedig mindig ugyanaz, ha gonosztevő a hős, ha rokonszenves irányban támad fel: a tragikum a kizökkentett erkölcsi egyensulyt állitja szivünkben helyre. Ha tehát a végső hatása mindig ugyanaz, akkor kell lényege számára valamely egységnek is lennie, kell egy formulát találni, mely a fogalmat minden körülmények közt fedezi, formulát, a mely fedezi Bánk, Lear, III. Rikhárd fogalmát egyaránt. Sok jeles elme e formulát a tragikai bün és bünhödés vagy bukás kifejezéseiben találja meg. E meghatározás azonban engemet nyugtalanit… Igen, bukás a tragikum, de korántsem egy „drámai bünért“ vagy vétségért, melyet a hős elkövet, hanem az illetőnek egész mivoltáért. Előttem soha semmisem definiálta jobban a tragikumot, mint a népies mondás, melyet nem ritkán hallunk gyermekek ravatala mellett: „Nagyon is jó volt, nagyon is okos volt, nem e világra való volt: magához vette az isten.“

A szuperlativus a tragikum. A tragikum a „nagy“ szóban rejlik. Nagy jóság, nagy szépség, nagy érzés, nagy akarat, nagy gonoszság, külön-külön, vagy csoportosan egy alakban, nagy események s nagy indulatok szinjátékában, harczban az élet lehetőségeivel: egy rendkivüli hős kénytelen megsemmisülése önön rendkivüli tulajdonságai által drámai akczióban: ez a tragikum. A rendkivüli mint áldozata a rendesnek. A nagy, a mely jogaihoz nem jut abban a világban, a melybe tétetett. Ez a tragikum.“

*

Az emberi társaság törvények, szabályok, megegyezések szerint él együtt és keresi czélját. Az emberiség, az összeség czéljának az egyes, az egyén alája van rendelve, mindazonáltal, hogy az összeség czélja voltaképen nem egyéb mint az egyesek lételének, fejlődésének, testi és lelki érdekeinek lehető teljessé tétele. Társadalmon kivül az ember nem létezhetik, czéljait, melyeket erkölcsi és értelmi szükségei tüznek elejbe, nem követheti; ellenben a társadalom keretében természeti jogai egy részéről részben vagy egészben le kell mondania, megszoritásokat kénytelen eltürni; lemondásra, mag a megtartóztatására, mérsékletre van utalva. Életünk egy folytonos alku és alkalmazkodás. A törvény és az általános érdek szabja ki jogainkat nem tehetségünk, annál kevesbé vágyunk vagy épen egyéni tetszésünk. A földi boldogság ideálja annak az embernek a sorsa, a ki kivánságait a társadalmi lehetőségekkel teljes konkordancziába tudja hozni.

A ki erre többé-kevesbé bármi oknál fogva nem képes, vagy nem hajlandó, az összeütközésbe keveredik az összeség érdekeivel, ez érdekek anyagi és erkölcsi őreivel, azzal a mit társadalmi rendnek nevezünk, és összeütközései művészileg mint előttünk történők feldolgozva, adják a drámát, különféle megoldásaival. De voltaképen az összeütközést az erkölcsi renddel csak a legritkább esetekben kell és lehet oly értelemben venni, hogy ez a rend van pozitive és szándékossággal mint elégtelen vagy ellenséges, mint akadály megtámadva, illetőleg ignorálva. Sőt épenséggel az esetek tömege az, hogy a társadalmi törvényekkel, szabályokkal és előnyökkel visszaélések történnek, a melyek természetesen egyesek vagy a köz jogának sérelmével esnek és viszont mások részéről a védelmet provokálják. Ez a védelem pedig embert emberrel, egyént egyénnel állit szembe és nem mindig az az erkölcsös ember, a ki a harczban az erkölcsi rendet képviseli. Mert ki mondja, hogy az erkölcsi rend százszor nagyobb sérelmet nem szenved Hamletben a gyilkos király által, a ki az erkölcsi rend főszolgálatában áll mint Hamlet által? Ki állitaná, hogy ott Hamlet magán kivül mást nem védelmez; hogy nem védelmezi egész Dániát és az erkölcsi világrendet magát, midőn épen ellene lázad fel. És mégis nem attól lesz a darab tragoediává, a ki a nagyobb „vétséget“ elkövette, hanem attól, a ki a vétkest megérdemlett sorsára juttatja; nem attól, a ki az erkölcsi rendet, melyet védeni kellene, gyalázatosan csuffá tette és mint sértő megtámadta, hanem attól, a ki midőn támadja, hivatva van „a kizökkent világot sarkaiba visszaemelni.“

Bánk, azt mondja Gyulay, mint legfőbb biró magabiráskodik: ez tragikuma egy része. Hamlet is maga biráskodik. Othello is és számtalan más tragikus alak, sőt mondhatnám mindenik, és még ezer meg ezer más nem tragikus alak is, a ki akárhányszor társadalmi hivatása szerint biró is hozzá. Az emberben általában rejlik valami, a mi vonzza a magabiráskodásra. Alig van ember a világon, a kin egyszer-másszor meg nem esett, hogy fenálló törvényeink, szabályaink és szokásaink ellenére a magabiráskodás bünében ne találtatnék. A parasztnép verekedése, a gavallérok párbaja és az egyes öngyilkossága, betetőzése, mondhatnám exczesszusa a magabiráskodás ösztönének a mai társadalomban. És a magabiráskodás ez ösztöne valósággal embryoja a tragikumnak, a mely minden emberben tenyészik. Ha testi, lelki, szellemi tulajdonságok nagysága, rendkivülisége járul hozzá, akkor már csak alkalom, csak a viszonyok kedvezése kell hozzá, hogy a tragikus konfliktus kifejlődjék, egy elkerülhetetlen katasztrófa bekövetkezzék. Vannak oly foku érzelmek, nagy vágyak, szertelen indulatok, nagy akaratok, melyek vagy czéljaikat nem látják elérhetőknek, vagy sérelmeiket nem látják megtorolhatóknak a világot rendezett és kormányzó szabályok s törvények szerint általában vagy időleges állapotuk szerint. Emberek, ily nagy szabásu tulajdonságokkal, midőn vágyaikat szolgálva, nagy czéljaikat kergetve vagy sérelmeiket orvosolva támadnak vagy védelmet gyakorolnak – nem ritkán mindnyájunkét gyakorolván – nem állanak meg a korlátok előtt, a melyek nekünk közönséges embereknek áthághatatlanok, nem állhatnak meg, azok rájok, czéljaikra, nagy kitekintésökre nézve már alig léteznek.

E nagyságai az emberi fajnak visszamennek ugy szólván a természeti állapotok álláspontjára, az abszolut ember jogaival élnek erejökhöz képest és nem a társadalmi állapotok korlátolt jogkörü emberéivel.

Egy forradalmi álláspont az már, és kiegyezést vagy katasztrófát követel, mint a hogy az álladalmak fejlődésében és vezéralakjaiban szemlélhető. Idézzük ide nemzeti történetünk utolsó évtizedeinek három nagy alakját: Széchenyi Istvánt, Kossuthot, Deák Ferenczet. Egy azon helyzetben volt mind a három, egy tragoediának voltak alakjai: melyik közülök a tragikai nagyság? Mindenki kész a felelettel: Kossuth nem tragikus alak, Deák sem, ellenben Széchenyi az. Mi teszi azzá? A vétség? – Nem! – Saját egyéniségének tartalma. A haza – ha ily vonatkozásban szabad ezt a szót mondani – szertelen szeretete, az a reális szeretete a szeretett fogalomnak, mely neki mindent alája rendel, mindent középpontjává tesz, nem csak gondolkozását, hanem az életét is szabályozza; a mely tanitásai szerint él, másokat arra serkent, sőt kényszerit szóval, tettel, irásban; a szeretet ez érzelemnek minden tulajdonságával, fényével és árnyékával, gyönyörével és kinjaival, elfogultságával és látnoki erejével, erőszakosságával és önfeláldozásával, fáradhatatlanságával és kimeritő hangulatváltozásaival, optimizmusával és kétségbeesésével, véghetetlen indulgencziájával (az apagyilkos iránt egyfelől) gyülölségével másfelől minden iránt, a mitől vagy a kitől veszedelmét látja tragikus szerelme tárgyának. Itt van egy tragikus, a ki nem hajtotta végre a föladatot, mely nagy énjének kora erkölcsi rendjével való összeütközéséből az ő számára támadt; egy tragikus, a ki, más szóval, nem követte el a „vétséget!“ És megmenekült?… Nem menekült meg. Nem csinált drámát, de jellemében rejlett tragikuma, egész nagyságában, félelmességében nőtt mind pusztitóbb veszedelemmé benne. Lehetetlen volt, hogy katasztrófája el ne érje; de már a közelgő nemzeti feltámadás allelujájának szakgatott hangjait szárnyán hordotta a szellő, a mikor a hősre reá szakadt a tragikai nemezis: egy teljes, poetikus, azt akarom mondani művészi tragikus katasztrófa, melynek drámája csonka.

Deák Ferencz nagysága ellenben épen nem a költőnek való tárgy, inkább a szobrásznak. A nyilvános szereplésben, fényében, izgalmaiban, tapsaiban, parádéiban, diadalaiban széditő csábosság rejlik az emberre nézve. Közös vonása Deáknak Széchenyivel, hogy a szereplést nem szerette magáért a szereplésért és izgalmaiért; de eltér e részben is Széchenyitől abban, hogy nem is volt ránézve élvezetes. Ő, a higgadt, megfontolt, az okos, sőt a bölcs hiuság nélküli hazaszeretetét hordozta szivében. A törvényesség volt ideálja, ő tehát a polgárerény mintaképe, a társadalmi ember bölcs nagyságát látjuk benne. Fegyvere és pajzsa az igazság, a jog, a törvény vala és semmi más fegyverrel nem élt nagy háborujában és más paizst is nem tartott föl a rálőtt nyilak ellen a maga védelmére. Megvetett mindent, a mi nem az volt, lemondott mindenről, a mi sebhetővé tehette volna. Őt csak ugy lehetett sebezni, ha az ember el volt szánva a jogot is, a törvényt is sebezni. Hatalmat, vagy állást nem keresett, hogy hatalmasabb legyen általa; nőt nem vett, családot nem alapitott, (ezt vétette el Bánk bán, különben nagyon rokon lett volna Deákkal!), hogy a férfiu legsebezhetőbb oldala nélkül maradjon; a mibe beleszületett: a vagyont is eldobta magától azon a mértéken tul, a mely nem volt szükséges anyagi függetlenségéhez. Mindenről lemondott, a mi emberekre nézve csábitó, édes, vonzó és kecsegtető, hogy mindig igazságos maradhasson, a törvény és a jog védelmében és tiszteletében. Egy antik polgári nagyság, nyugodt fenséggel, lemondással, bölcseséggel, plasztikai egyszerüséggel, bámulatunknak, hódolatunknak legméltóbb tárgya. Szereplő volt egy tragoediában, de nagy dolga nem lehetett benne. A harmadik Kossuth Lajos volt. Ő még él, ő róla nem beszélek. Csak annyit, hogy hőse volt a tragoediának a nélkül, hogy tragikus nagyság lett volna. Vétséget bizonyosan követett el ő is; de az ő nagysága követeléseit a rend, melyben élt, teljesen kielégitette: minden meghódolt neki. A mi vonakodott meghódolni, annak elment az utjából s talált becsvágya számára uj izgalmat s táplálékot. Ime az élet szabadalmai! Az élet adósunk maradhat sok felelettel; adhat fel megoldatlan talányokat: élet és valóság marad mindig. A művészetnek erre nincs joga; mert a művészet csak látszik valónak, tehát zavartalan valószinüségre van szüksége, különben nem látszhatik valónak, ha mindjárt valóban megtörtént eseményeket tárgyal is. A művészet nem nyujthat tragoediát más mint tragikus hőssel. A drámai művészet nem mutathat katasztrófát hősről, a ki nem vállalkozott feladatára, midőn a konfliktus feltárta tragikus hivatását; nem mutathat tragikus hőst tragoedia nélkül…

*

Többé kevésbé törvényt sérteni, előnyt élvezni mások felett mindnyájan szeretünk; de kiki a jogosság és törvényesség látszatát iparkodik magának ehez megmenteni, s a hol kenyértörésre kerül a dolog, kevés ember találkozik, a ki kész legyen életét is serpenyőbe tenni a maga „igazáért.“ Szivesebben megalkuszik s azután – uj alkalomra vár. Ez az alku, a melyből a mindennapi élet áll, s a mely a középfaju szinművek ezerféle összeütközéseit kiséri, idegen a tragikus jellemektől. A tragikus ember egyébként épen olyan ember mint mi vagyunk nem tragikus lények, nem minőségben, csak mérveiben különbözik tőlünk. Mi vagyunk a patakok, a folyók, a tavak, elhelyezkedvén, csörgedezvén, folyván tova a körülmények szerint: csöndesen itt, ott berzenkedve, majd ilyen majd amolyan kerülővel; hidak, töltések által megszabályozva és megzabolázva. A tragikus jellem ellenben a tenger és mérhetetlenségében voltaképen a – viz, azaz maga az elem, mely nem ismer jármot, akadályt, törvényt a benne, magában levőkön kivül.

Az elementáris emberi erő feltámadása társadalmak, idők, rend vagy kényszer korlátai ellen; egy neme a zendülésnek: a rendkivüliség pere az ellen a mi közönséges és a mit a közönséges tenyészt, a mit adni és megtagadni, szülni és rombolni tud; a mit megtürni és meggátolni, elviselni és magáról lerázni képes. Az emberi tulajdonságok oly nagysága, mely az emberi társadalom vétkei és erényei mellett e társadalomban boldogulásának föltételeit meg nem találja, benne tehát ugy a mint e társadalom van, nem létezhetik; maga pedig e társadalom máskép nem létezhetvén és ember társadalmon kivül szintén nem: – ama szertelen tulajdonsága az illetőnek az illetőre magára a bukás forrása és oka lesz. Ez, gondolom, a tragikum: a rendkivüliség az embernek, egy vagy több tulajdonságában, mint bukásának, vesztének, halálának oka.