VI. A tragoedia.

A drámai műfaj két válfajának egy lényeges különbsége ennyiben megtaláltatott volna; de persze, a tragoediára nézve ez csak egy negativum, csak annyi, hogy a tragoedia megoldásában nem az a faja szerepel a költői igazságszolgáltatásnak, a mely más, nem tragikus összeütközéseket helyesen old meg; a tragikus konfliktus egy katasztrófát idéz fel, a mely rendszerint sujtóbb, rombolóbb, mint a mennyit a mű anyagából szedett okok igazolnak, néha pedig megforditva is áll a dolog. Nem mintha fejleményeiből az oki összefüggés hiányoznék; nem az okoknak van voltaképen hija, hanem csak a bűnösségnek. Okozva van a katasztrófa, de érzésünk szerint megérdemelve nincsen; vagy esetleg megforditva ugy kell mondanunk, hogy büntetésnek kevés, ha természetes és elég is okozatnak. Avagy melyik néző nem ohajtott még Romeonak boldog lakodalmat? Hamletnak szerencsés sikert ádáz mostoha apja ellen? Ki meri mondani, hogy Bánk más, jobb sorsot nem érdemelt? Avagy van-e, a ki ne kevesellené III. Rikhárd büntetését egy halállal, hozzá a harcztéren!?

A különös az, hogy e művekben a megoldást minden óhajtásaink mellett is helyesnek, kielégitőnek érezzük a nélkül, hogy fogalmainknak a bünről és megillető büntetéséről megfelelne. Sejtenünk kell, hogy van valami a tragoediákban, a mi e meghasonlást kiegyenliti, valami a mit meglátni, megtapogatni nem lehet, a mi azonban érezhetően gyakorolja reánk hatását s közreműködik ahoz, hogy ilyetén megzavart erkölcsi egyensulyunkat helyreállitsa a válságban, melylyel a mű megoldva van. E rendkivüli hatalom neveztetik tragikumnak. A tragikum, az a tényező, a mely az igazságtalanságot megfosztja fulánkjától s kiengeszteli a lelket az aránytalanságokért, melyek valamely hős sorsában tapasztalhatók bünét és bünhödését tekintve. Mert a sokat emlegetett „erkölcsi világrend“ megbontása nem egyéb, mint a föllépés, a harcz, a lázadás élőszabályaink tömege ellen; a megoldás, a kigázolás ebből a bünhödés vagy jutalom büneink vagy erényeink értékeig. A hol ez nincs meg, ott a világ rendje megbontásával egyszersmind a magunk erkölcsi egyensulya is megbomlik s nyugalmába egy más erő által, egy rendkivüli erő által kell hogy visszahelyeztessék. E rendkivüli erő a tragikum. Hogy mi Romeonak és Juliának jobb sorsot kivánunk, hogy szivesen lennénk büntársuk is az ő vétkeikben, hogy jobbra segitsük, hogy vétkeikhez képest nagyon elviselhetetlenül sulyosnak találjuk bünhödő katasztrófájukat és mégis kiengesztelődünk, megbékülünk a kegyetlen fordulattal: ebben rejlik a tragikum. Hogy alig várjuk már, mikor böki le Hamlet a királyt, hogy pártfogásunk, tapsunk és tetszésünk mellett végezi minden dolgát, hogy igazságérzetünk mindig az ő részén áll, és mégis elveszni látjuk s mindazonáltal megnyugszunk sorsában: ez a tragikum. Hogy III. Rikhárd vérengzései, kegyetlenségei, képmutatása, csalásai, frivol czinizmusa folyton bánt, folyton sért, folyton lázit bennünket; hogy száz halált kivánunk neki büntetésül és mégis szánalommal és megnyugvással tölt el bennünket elbukása: ez a tragikum.

Természetesen, ez a tragikum csak mint hatás Hogy mi az, a mi e hatást gyakorolja: azt még kell megkeresni. Általánosan el van terjedve az a felfogás, hogy e hatást is a vétkezés és az érte való bünhödés szüli, és igen előkelő szellemek tanitják eztet. Én ellenben azt vélem, hogy épen az a sarkalatos különbség tragoedia és komoly dráma közt, hogy az utóbbiban a megoldás, a költői igazságszolgáltatás a bűn és büntetés közértetü felfogása szerint történik, a tragoediában ellenkezőleg a katasztrófa nem a bünhödés, nem a vétségekért való bukás jellemével bir. A bukás forrása más, okai mások, erkölcsi tanulságai mások és más a hatása is a tragoediában.