V. A középfaju dráma.

A szorosabb értelemben vett dráma, az ugynevezett középfaju dráma ugy viszonylik a tragoediához, mint egy per a biróság előtt egy perhez az isten előtt, vagy hogy korlátozzam az utóbbit: mint egy komoly duellumhoz. Amaz megoldható, ez megoldhatatlan, csak válsággal elintézhető összeütközéseket vesz tárgyul. Az ó testamentom erkölcsi világrendjének főtanitása vala: szemet szemért, fogat fogért. Az uj testamentomé: a ki téged kővel dobál, kenyérrel dobáld vissza. Fölvehetjük, hogy e két czivilizácziót megelőzte egy természeti korszak: az erősebb joga. De a társadalom elemei megalakulván, az egyesülés föltételei kifejlődtek s megalkották az első erkölcstant, mely az ó testamentoméhoz hasonló, ha nem ugyanaz. Kétséget nem szenved azonban, hogy sem ezt régibb, sem az uj testamentombelit az uj törvényhozások nem vették épen betü szerint. Mindössze amazok a régit szigoritották, emezek az ujat emberségesebbé tették. Az emberek magok lényeges tulajdonságaikban ugyanazok voltak minden törvényhozások alatt s nem is fognak megváltozni, mert erkölcsi mivoltuk föltételezve van anyagi mivoltuk és lételük föltételei által, a melyek lényegükben mindig azonosak voltak is, lesznek is. Az emberek táplálják testüket-lelküket, élnek közösségben és meghalnak ezerféle módon egy azon bizonytalan halálban. A művelődés sokat könnyebbé, sokat nehezebbé, sokat fölöslegessé, sokat szükségessé tett; de Ádámot ki nem irtotta az emberből, az ember őslénye hamisitatlanul él az emberekben maig is és élni fog idők idejéig és az emberi törvényhozás mindörökké e két véglet között fog mozogni: a fogat fogért és a kőért kenyérrel való visszadobálás két véglete közt. Egyes emberek pedig voltak a régi kegyetlenebb törvények alatt is olyanok, a kik kegyesen bántak bántalmazóikkal és vannak ma is, a humánusabb időkben is viszont egyesek, a kik egy fogért inkább kettő elvételével állanak boszut, mint egyével se. Az ember tele van erénynyel és hibával, s e keverék átlaga egy különös jó, a mely rendesen mindig uralkodik az emberek felett. Nevezzük erkölcsi rendnek, foglalatja ez mind ama törvényeknek és szokásoknak, a melyek az embereknek társadalmi együttéletét szabályozzák s ezzel lehetővé teszik. Ez nem csak a törvényekből és szokásokból áll, hanem erkölcsökből, fogalmakból, társadalmi hallgatag megállapodásokból, illendőségekből és hasonlókból, melyekkel a társadalom minden tagja korához, állásához, műveltségéhez mérten tisztában van; melyeknek megtartását minden embertársától követeli, meg nem tartását mindenha gáncsolja, esetleg meg is torolja, a nélkül, hogy magával szemben hasonló szigoruságot gyakorolna. Ez a legemberibb tulajdonságok közül való. Egy-egy kor erkölcstana jóformán igazságszolgáltatásában, büntető törvényeiben van kodifikálva. De ne tévedjünk meg: csak a koré, a művelt emberek többségeé, nem általában az emberé. Ez mindig ugyanaz volt, a mi az ó testamentomban megirva van: fogért fogat. Alig van ember a világon, a legjámborabb is, a kinek ne lett volna egy-egy pillanata, a melyben elementáris erővel tört ki belőle az öreg Ádám: fogért fogat! Akármiképen intézkedik a filozofikusan művelt vagy elfajzott törvényhozó elme: akár szigoruan tul megy az ó testamentomon is, akár humanisztikusan Krisztus tanához közeledik halomra hordott tapasztalati, bölcseleti, erkölcstani és egyéb okai alapján: az ember, az egyes, mindig serpenyővel méri a bünt és a büntetést. Erkölcsi szükség neki az, hogy a kettő egyensulyos legyen, egyik a másikat fedezze: a kisebb bünt kisebb büntetés sujtsa, a nagyobbat nagyobb és ne megforditva. Mindnyájan naponta vétkezünk, mindnyájan naponta biró elé kerülhetünk: a vétkesben, a ki igazságtalan biróra talált, a magunk közvetlen veszedelmét látjuk. Ha vétkéhez mérten szigoru volt a rámért büntetés: elejbénk lépett az igazságtalan büntetés veszedelme, mely minket is érhet bünösökül; ha enyhén itéltetett meg s nem lett oly vesztes büntetése által, mint a mennyit nyert büne által: föl van bátoritva tovább vétkezni embertársai kárára. Mikor Spangát és társait halálra itélték, hallottam egy cselédsorbeli asszony méltatlankodó felkiáltását: egyért hármat, ez nem igazság! Nem azt nézte, hogy a társadalomra nézve egy Majláth értéke hány száz Spangáéval ér fel, hanem azt, hogy egy megölt emberért három embert öl meg az igazságszolgáltatás. A halállal szemben mind egyenlők lévén, ez nem volt neki igazság. Az ember semmiben sem oly kényes és semmiben sem érzi magát annyira érdekelt félnek, mint a bün és büntetés összemérésében. És semmi sem hasonlit a megnyugvás amaz érzetéhez, melylyel eltölt bennünket egy igazságosnak talált itélet. Szigoruan itélvén meg másokat, enyhén magunkat, azzal áltatjuk magunkat, hogy igazságból élünk, s megis élünk ha igazsággal bánnak velünk, noha tizannyi könyörületet és százannyi elnézést költünk el, mint igazságot. Mégis ez az ember örökös csatakiáltása s ez alatt nem ért mást mint a bün megfelelő büntetését, az érdem megfelelő jutalmát. Szemért szemet, fogért fogat. Igy lévén ez az életben, természetesen igy kell lenni az élet művészi utánzásában a költészetben is. Annak sem lehet más erkölcstana, mint a mely – nem a törvényekben áll, hanem az emberekben él. Tárgya se más mint az ember, és élete igazságai és igazságtalanságai. Peripecziái tehát ismét ugyanazon módja alá esnek a megitélésnek mint az élet jelenségei. Ha az életben az első és utolsó itélet mindig az, hogy Péter vagy Pál „megérdemelte sorsát“, vagy nem érdemelte meg, – ugy a művészi utánzás alakjai felett is a legelső és legáltalánosabb itélet ez: megérdemelte büntetését, vagy nem érdemelte meg. Természetesen, a ki igy itél, az nem a tudós, hanem a közönség, a melynek számára voltaképen az iró is, a művész is dolgozik. Ha valamely hős hibái vagy vétségei mértékéig van büntetve, akkor a naiv közönség, vagyis az egész világ jónak fogja találni a művészi alkotást, a melynek tárgya e hős sorsa; ha ellenben nem, ha a művész mértéke hamis volt az igazságszolgáltatásban, akkor a világ annál igazságosabban iparkodik mérni a művésznek s kimondja, hogy ily büntetést a hős nem édemelt meg, a mű hibás, vagy épen rossz is.

Ez állitások szerint azonban ugy látszik, mintha nem léteznék az, a mit „költői“ igazságszolgáltatásnak nevezünk? Én azt hiszem, hogy mint különös, kiváltságos intézmény valóban nem is létezik. A költői igazságszolgáltatás különbözik ugyan a fenyitő törvényszékek igazságszolgáltatásától, ellenben igenis rokon az esküdtszékek itélő módjával. A költői igazságszolgáltatás nem egyéb, mint gyakorlása egy szellem által a közszellem itéletének. A költő egy maga kitalálja az emberiség érzületét (azért költő) és a szerint intézkedik művében. Ez a költői igazságszolgáltatás. Voltaképen csak annyiban „igazságszolgáltatás“, a mennyiben embereket mivoltukért, szándékaikért és cselekedeteikért megillető, megérdemelt sorsukhoz juttat, bárha minden törvényszéki eljárás nélkül. A mit költői igazságszolgáltatásnak mondunk, az helyesebben nem egyéb, mint fölidézett összeütközések és bonyodalmak helyes, igazságos vagy méltányos megoldása a művészi utánzásban. Tehát egyszerüen helyes megoldás és nem épen igazságszolgáltatás.

Nagy tömege a drámai műveknek van ugy megoldva, részint a hősök boldogulásával, részint halálukkal, részint enyhébb lakolással, hogy a bün és büntetés mérlege gyönyörü egyensulyban van. Sorsát e művekben kiki megérdemelte, a közönség erkölcse sértetlen marad, élvezete teljes. Mindenki a legnaivabb néző is, ha csak nem együgyü, még számot is tud adni magának arról, a mit látott és a mit érezett. Hiszen nem történt más, mint hogy kiki erénye jutalmához és vétke büntetéséhez jutott. Ez közértetü dolog, ehez megérett elme, közönséges elme, közönséges érzések kellenek, semmi egyéb. Se tudomány, még csak különösebb műveltség, nagyobb megfigyelő képesség és iskolázottabb itélet se. Ellenben vannak művek, melyeknél a számvetés nem megy ilyen könnyen. Lát az ember darabokat a szinpadon, a hol kisebb hibákért, jelentéktelenebb vétkekért, mint minőkért más jó darabok hősei semmi nagyobb büntetést nem szenvedtek, – itt a hősök végzetes sorsra, kinos halálra ragadtatnak; lát viszont más darabokat, a hol egy-egy alak rémtetteket halmoz egymásra és ezért még sem éri külömb büntetés, mint azt, a kit a kicsiny hiba sodort az örvénybe. A bün és büntetés mérlege itt bizonytalanul ingadozik, végre teljesen kiesik megrettent kezünkből a serpenyő, itélő tehetségünk cserben hagy bennünket, már mint a bünök és büntetésök mérlegelése dolgában; az ügy az összeütközés fölébe emelkedik birói látókörünknek, az érdeklődés egy uj neme foglalja el keblünket, mely bilincsel és bájol, félelmet és gyönyört elegyesen kelt szivünkben, előbbi birói szerepünk helyett a lelkes hivők szerepe jut részünkül, s a végső itélet, a költői „igazságszolgáltatás“ helyett egy katasztrófa fejezi be a művet, egy költői megoldás, melyet a néző már nem képes okok szerint méltatni, melynek igazát, vagy tán jobb, ha azt mondom, tartalmát már inkább csak érzi és kevesbé érti. Az ily művek a tragoediák, a poétai utánzás csucsai; a másik csoport, tekintet nélkül arra, hogy halállal végződnek-e egyes esetekben vagy boldogabb fordulattal, a drámák e szó szűkebb értelemben. Komoly drámák tehát ama szinpadi művek, a melyeknek összeütközései a vétkesség mérvei szerinti büntetések és jutalmazások által a közérzés kielégitésével megoldhatók; tragoediák ellenben ama szinpadi termékek, a melyek összeütközéseinek megoldására e mérték nem elégséges.