XX. Arisztotelesz és Beőthy Zs.

Meg kell néznünk még, miképen idézi Arisztoteleszt a maga részére az enyimtől eltérő felfogás. S minthogy magyarul oly terjedelmesen, oly kimeritően s a maga szempontjából oly alaposan is a tragikai költészetről még senki sem irt mint Beőthy Zsolt, ennélfogva leghelyesebb ugy vélem, ha őt mutatom be okoskodása ama pillanatában, midőn Arisztotelesz tételeit idézi meg tanuság tételre maga mellett.

„Az eszthetika atyja Arisztotelesz, – mondja Beőthy Zsolt midőn a páthoszról ir, – költészettanának tizenharmadik fejezetében következőleg jelöli meg azt a kiválóságot, melyet a tragikai felfogás feltételének tart: A tragoedia hőse „olyan ember, a ki nem erény vagy jogosság által tünik ki, sem nem gonoszság vagy aljasság által jut szerencsétlenségre, hanem valamely vétség (hamartia) által; közelebbről olyan, ki nagy hirben és szerencsében áll, mint Oedipusz és Thyesztesz s az ilyen nemzetségekből származó dicső férfiak“. – A szerencséből szerencsétlenségre való változás „ne aljasságból történjék, hanem inkább nagy tévedése (hamartia) miatt olyan embernek, a minő mondatott, avagy inkább jobbnak mint rosszabbnak. Bizonyitja ezt a tragikai költészetnek története is. Eleinte ugyanis a költők sorjában használtak majdnem valamennyi kinálkozó mesét; most ellenben néhány nemzetségből költik a legszebb tragoediákat, ugy mint Alkmaion, Oedipusz, Oresztesz, Meleager, Thyesztesz, Telephoszról, s ha kik még azonkivül nagyokat tettek vagy szenvedtek“.

A forditás, melyet idéztem, azt gondolom a Beőthyé s övé a felelősség is azért, hogy a hamartiát felváltva vétségnek és tévedésnek forditja. Hogy mért cselekszi, holott e szó jelentés hiba és bűn, azt ő igen szépen okolja meg könyvében, de hogy csak az ő felfogásának kedveért s nem Arisztotelesz kedveért használja hiba helyett a vétséget: az egészen világos.

Erről a „tragikai vétségről“ értekezvén ezeket irja Beőthy:

„A tragikai vétség mindenesetre lehet erkölcsi is; de nem szükségképen az s igy nem is mindig az. – Lényege legalább nem ebben fekszik. – Az egyén kiszakadása nyilatkozik benne az élet összhangjából, különködése az általánossal szemben, kitámadása az egyetemes ellen. – A kiválóságnak oly kitörése, mely veszedelmes a köznek nyugalmára, békéjére, érdekeire, s ennélfogva visszahatást idéz fel maga ellen. – Ha a tragikai vétségben mindig ethikai mozzanatot kutatunk; ha a hősök homlokán mindig a Káin-bélyeget keressük könnyen jutunk tévutra, mely a börtönökbe, a gályákra, a gonosztevők közé vezet bennünket. – A tragikai alakok bűne pedig nem ide sülyedésökben, hanem inkább kimagaslásukban áll. – Nemcsak mint bünösök nagyok, hanem mint nagyok bünösök! – Vétségök soha sem közönséges; az erkölcsi felfogásunkba ütközés fogalma soha sem meriti ki azt. – A félelem, melyet bennünk felkölt, nem csak a közrendet illeti, hanem őt magát is. Amazt féltjük tőle, őt meg amattól. – Érzésünknek e sajátságos megosztottságát a vétségnek nem erkölcsi jelleme idézi fel. – Ha közönséges bünnel állunk szemben, soha sem fordul elő; a tragikai vétség hatásából ellenben soha sem hiányzik. – Erkölcsi felfogásunk, igazságérzetünk bizonyos arányosságot követel és állapit meg bün és büntetés között, mely időről időre a büntető törvényekben nyer kifejezést. – Ezt az arányosságot a tragikum nem ismeri. – Katasztrófája igazságérzetünket csak annyiban veszi tekintetbe, a mennyiben nem csufolhatja, nem sértheti meg. – De kiválólag nem annak kielégitésére törekszik, mint a büntetés, hanem fölzaklatott indulatainknak, félelmünknek és szánakozásunknak megnyugtatására. Kérlelhetlen következetességével, megrémitő hirtelenségével, és szétzuzó sulyával nem csak a közrendet illető félelemtől szabadit meg, hanem a hőst illető félelmünket is kielégiti, midőn eltiprásában fölemeli őt… Az irgalmatlanul sujtó nemezist nem tekintjük és követeljük (tehát) büntetésnek a szó szoros értelmében és a fogalom minden föltételével. – Igazságérzetünk, mely a büntetések fokozatait pontosan kiszabja, s az erkölcsi kihágások, vétségek és bünök mértékéhez arányositja, nem érzi sértve magát sem a tragikai szenvedésnek és romlásnak aránytalan nagysága, sem a bukásban nyilatkozó kiengesztelő mozzanat által. Egyfelül helyben hagyjuk a halálos itéleteknek e rémes egyhanguságát, másfelül nincs kifogásunk a nagy bünösöknek ily hősi végre jutása ellen. – Hogyan történhetik ez? – Nem máskép, minthogy a tragikai vétséget sem tekintjük első sorban erkölcsinek. Nem érezzük merőben azt az erkölcsi törvény alá vonhatónak, tisztán erkölcsi természetünek“.

Ez idézet szerint a „tragikai vétség,“ a hamartia „minden esetre lehet erkölcsi is, de nem szükségképen az, tehát nem is mindig az.“ – „Lényege legalább nem ebben fekszik.“

Tehát mi mégis, és miben fekszik a lényege?

Lakolás a katasztrófa is, de nem a vétség arányában. Közönséges bünösnek nem bocsájtjuk meg azt, a mit a tragikai bünösnek megbocsájtunk. Mért? Nincs rá más felelet mint ismét az, mivelhogy „a tragikai vétséget sem tekintjük első sorban erkölcsinek. Hát első sorban minek, és hányad sorban erkölcsinek?

Ime a félreértett és „vétségnek“ forditott hamartia balkövetkezményei: negativ magyarázatokkal szolgál tömegesen, egyetlen pozitiv meghatározás helyett. De ha nem találunk egy kimeritő meghatározást, találunk többet, a mely egymást nem fedezi, legfölebb kiegésziti s mely további bő magyarázatokkal van homályosabbá téve. Ide csatolok kettőt:

„Antigone eltemeti bátyját, Oresztesz boszut áll atyjáért, Lear elkergeti leányát, Bánk kardot huz a királyné ellen, Iréne felesége lesz hona leigázójának,“ igy szól Beőthy s folytatja: „Ez a tett, mely által a tragikai törekvés kifejezésre jut, mely által a hős határozott és visszavonhatatlan sértést követ el az egyetemes ellen: a tragikai vétség“.

Más helyen, de nem messze ettől a következőket olvassuk:

Arisztotelesz „a tragikai jellem első és fő kellékének azt tartja, hogy jó (derék) legyen. Ily emberek tévedése, botlása, elragadtatása már az, a mit az arisztoteleszi harmatia alatt érthetünk.“

Más-e e szerint az arisztoteleszi harmatia mint a Beőthy-féle tragikai vétség? Az első egy hiba, egy nagy hiba egy nagy emberben. A második „egy tett, mely által a tragikai törekvés kifejezésre jut.“ Az első egy ok, a második egy okozat. Mindegy-e egy tett vagy egy tulajdonság? És megszünik-e Antigone tragikusnak lenni, ha nem temeti el bátyját és meghasonlásában e miatt eszét veszti? És Bánkbán megszűnik-e tragikusnak lenni, ha nem öli meg a királynét, hanem szerelme kinjában önmagát? Más szóval, ha az arisztoteleszi hiba igenis bennök van e hősökben, de a Beőthy-féle tettet nem követik el? Világos, hogy a görög hamartia s a modern aeszthetika tragikai vétsége nem egy és ugyanaz, legfölebb csak mint félreértése ez amannak. És nyilván való az is, hogy a Beőthy-féle vétség nélkül is a tragikum bennök van ama hősökben és teljes, és e vétség nem kiegészitő része a tragikumnak. Arisztotelesz hamartiája jellembeli tulajdonsága a hősnek, Beőthy vétsége csak többi cselekedetei közül egy cselekedet. Előfordul a tragoediában, a szinpad számára költött szindarabban, mely cselekedetek utánzása, de nem az élet tragikai eseményeiben és alakjaiban, vagy nem mindig, tehát nem is mint lényeges momentum a tragikumban, a mely a hős nagyságának a mérveiben birja föltételeit. Ez az egész hamartia mint vétség egy csodálatos hamartiája a kitünő elméknek, melyek rabjává lettek. Az ő rendszerükben is nem ott van, a hol ők mutogatják, hanem egészen más helyen: ott, mikor arról okoskodnak, hogy a tragikus alaknak kitünőnek, kiválónak, tökéletesnek kell lenni; de minthogy semmi ész se lenne abban, hogy a tökéletes egyén támadjon ki a tökéletes egyetemes ellen, annálfogva, igy füzik tovább a rendszert, a tökéletes egyénben kell valami – gyarlóságnak is lenni. („Ime a tragikum két eleme: az egyetemes és az egyén, s az utóbbinak két oldala: a tökéletes és a tökéletlen, más szóval: a kiváló és a gyarló.“ Beőthy Zs. A tragikum, 9. lap.)

Mért e kiváló tudós nem érte be ennyivel s nem mondja „gyarló“ helyett azt, hogy „hiba“, s tenné hozzá, hogy ez Arisztoteles hamartiája. És ezentul a tragikum fogalmának teljességéhez nem volna szüksége még a tragikai vétségre is, a melylyel a rendszer meg van feleslegesen toldva és terhelve. Elkerülvén a vétséget, elkerülte volna Beőthy Zs. azt a magyarázatot is, a melyet e szó vétség provokált. Mert ha vétséget kell mérlegelnünk, lakolást kell rá kimérni tudnunk. A tragoedia azonban nem mérték szerint, hanem hol mértéken tul, hol mértéken innen sujt Ezt a megmagyarázhatatlanságot azzal magyarázza meg Beőthy, hogy a tragikai vétséget nem kell „tisztán“ erkölcsinek tekinteni, vagy nem „első sorban“ erkölcsinek, vagy mint a fentebbi nagy idézet elején áll, nem „szükségképen“, tehát „nem is mindig“ erkölcsinek. Mert hiszen ha „a tragikai vétségben mindig az ethikai momentumot kutatnók“ – hová jutnánk: „a börtönökbe, a gályákra, a gonosztévők közé!“ Mintha e boldogtalanok tömegében, kiket paragrafus szerint itélő biró küldött oda, a ki itél oly esetben, melynek elitélésében a földi juszticzia serpenyője elégtelen, nem tömegesen volna található a valóságos tragoedia!

Mily fonák megkülönböztetés vétek és vétek, tragikus vétség és nem tragikus vétség közt, mely kétféle igazságérzetet is követel az emberi szivben: egyet tragoediákban elkövetett kiváltságos vétségekre, egyet nem tragoediákban elkövetett közönséges vétségekre, az elsőket itéli nem tisztán ethikai szempontból az aeszthetika, a másodikakat ethikaiból a – praxis kriminálisz vagy Csemeghy kodexe! Van-e valakinek ilyenről tudomása? S nem ellenkezőleg tudja-e mindenki, hogy ugyanaz a bün emberi igazság szerint mindig ugyanazon itélettel sujtandó. Bánk gyilkos, Romeo csábitó, titkos házasságban és emberölésben bünös, Lear apai kötelességeinek durva megsértésében és igy tovább. És ezek az urak, biró elé hurczolva, mind elveszik megillető büntetésöket, csakugy, mint a kik mindennap ott állanak fenyitő biróságaink előtt s esetleg börtönbe, gályára kerülnek, mint „közönséges gonosztevők.“ A külömbség nem a vétségben található meg, hanem a személyekben, a személyek tulajdonságaiban, nagyságában. A tragoediák hősei nem kerülnek biró elé, mert az ő ügyük nem dönthető el biró által. Oly kiváló emberek, a kik jogaikat mint kiválóságukat természet szerint megilletőket birói itélet nélkül veszik, sérelmeiket birói eljárás nélkül torolják, azaz: önbiráskodók. Hatalmasak, diszben, fényben, szerencsében élők, a kiket nem lehet a „rendes per utjára“ kényszeriteni, kiket az életben is már csak a katasztrófában ér utol a világi végrehajtó hatalom, s kik igen is gyakran jutnak börtönbe, gályára, vagy más kodifikált büntetésre, mindannyiszor tudniillik, valahányszor a hatóság hatalmába keritheti és elvonva illetékes birájuk: nagyságok végzete elől – odaállitja, elővezetteti őket, nekik az ő ügyükben illetéktelen birájuk: a kir. törvényszék elé!

Oh mily kinos helyzet ez egy lelkes birónak, kinek igazságtevő képessége az ily esettel szemben megzavarodik, a ki érzi, hogy ugyanabban a helyzetben maga is mintha ugyanazt cselekedte volna! Nem mondhatja, hogy a vádlott nem követett el gyilkosságot, de nem mondhatja, hogy bünös benne s százszor látjuk az életben, mint menti fel az esküdtszék az ily gyilkost, kinek esetén meghasonlik a biró.

De elég Arisztotelesz harmatiáról és Beőthy vétségéről.

Még egy dolog van hátra, melyet jó volna, ha Arisztoteleszből igazolni lehetne: a modern erkölcsi világrendet, az egyetemest, melyet az egyén maga ellen kihiv, s mely katasztrófával boszulja meg harmoniájának sérelmét a kiváló egyénen. Azonban ez, vagy ehez hasonló semmi sincsen Arisztoteleszben. Ezt az intézményt a görög bölcs nem ismerte aeszthetikájában, s rendszerében neki szerepet nem adott. Az istenek parancsát, az állam jogait és hatalmát s a természet törvényeit mindenki tudta és ismerte; ezek szabták meg korlátait a közönségesnél nagyobb emberek törekvéseinek és természetének, ezek oltalmazták a gyengébbeket az erősebbek ellen, ezek keretében mozogtak az élet képei, ezek keretébe illesztettek e képek müvészi utánzásai. Ezeken kivül csak a fatum hatalma lebegett isten és ember, kicsiny és nagy felett. Egy külön ideális intézmény a tragikus bűnök elkövetését megtorló hivatással nem találtatott szükségesnek. A tragoedia elméletét Arisztotelesz ki tudta meriteni e nélkül is.

Ha pedig ez az atyja minden aeszthetikának ennyi egyszerüséggel, ennyi józansággal, ily gyakorlati módon és felfogással, a tragikai vétség titokzatos és kétes természetü fogalma nélkül, nélküle a világegyetemsség metafizikai intézményének képes volt a dramaturgiának évezredekkel daczoló kánonait megirni, – kérdés: nyereség-e az ő tételeinek mind sürübb ködbe boritása, tanitásainak és szavainak kibővitett értelemmel, meg nem határolható jelentéssel való felruházása által? És nem ellenkezőleg haladás-e visszatérni az ő egyszerűségéhez, az ő világosságához, az ő természettességéhez, az ő gyakorlatiságához?

Mért ne legyen a tragikus ember ujra a tehetség, állás, disz, fény és születés és szerencse szerint nagy ember, a harmatia benne a hiba, – a mely nélkül nem emberhez lenne hasonló, – a vétség és egyetemes pedig semmi.