Befejezés.

S itt, a hol könyvem végére jutottam, az a kérdés merül fel előttem, végre is nem mindegy-e a nagy közönségre nézve – a melynek érdekei minket az irásban is szabályoznak, – akár nekem hiszen az olvasó, akár azoknak a kik a más nézeteket hirdetik? Akár azt hiszi, hogy a tragikum az egyénnek a földi törvények szerint lehetetlen nagyságában áll, akár vétségében, melylyel maga ellen bosszura hivja az egyetemes megsértett összhangját; akár hogy mindenben egyformán az erkölcsi s anyagi életet szabályozó törvények szerint alakul az ember sorsa, akár hogy kivételes esetekben egy e kivételes esetek számára megkonstruált ideális forum szab sorsot az embernek?

Némely irányban ez kétségkivül egészen mindegy: az emberek se az egyik, se a másik felfogástól nem lesznek mások. A tanitásoknak a tragikumról gyakorlati eredménye a világ folyására s fejlődésére nincsen. Egy másik irányban se látok hasznot, akármiként vélekedünk is a tragikumról. Ebbeli felfogásunknak – se egyiknek se a másiknak – soha sem lesz az az eredménye, hogy magunk jó tragoediát tudjunk irni, vagy másokat megtanitsunk rá. Arisztotelesz, a kinek poetikája oly tendencziával van irva, hogy a poetákat tanitsa saját mesterségökre, bezzeg arra, a mit mi tragikumnak nevezünk, s a miről könyveket irunk, egy silány szót is nem vesztegetett. Ő a maga könyvét csupa okos, tanitó, felvilágositó, utbaigazitó jó tanácsokkal irta tele, mig mi az elvont fogalmakon veszekszünk. A ki tehát – poéta létére – drámát irni akar megtanulni, az ne hozzánk forduljon, hanem Arisztoteleszhez. Ebben az irányban a mi harczunknak s megkülömböztetéseinknek szintén nincsen gyakorlati haszna.

Mire való tehát a mi munkánk, s mire nézve nem mindegy, hogy mit tanitunk?

A mi munkánknak némi értéke abban rejlik, hogy az életnek és az életet másoló müvészi alkotások némely fajának helyes megitélésére mértéket ad a kezedbe, nyájas olvasóm, s ezzel megadja egyszersmind mind azt a jót, a mi a helyes itélettel és a biztos itélettel mindig jár: lelki, erkölcsi, szellemi értékek egész sorát. És ez a pont az, a mely a két felfogás körül egyikét a másik fölé helyezi okvetetlenül; mert kettő közül, a mi egymással ugyan egy dologra nézve részben vagy egészben ellenkezik, nem lehet mindenik helyes, vagy egyformán helyes. A helyesebb pedig az, a mely tanitványát az itélet jobb nemére, vagy jobb módjára, vagy jobb tényezőire, tehát jobb, biztosabb, egyszerübb, világosabb s értékre nézve kiterjedtebb, általánosabb itéletre tanitja.

Szembesitnük még egyszer utóljára a két felfogást.

Beőthyt Zs., az enyimmel ellenkező felfogás legkülömb magyar apostola, ezt mondja: „haza és család, állami rend és korszellem, természeti kényszer és erkölcsi törvény, szabadság, gondviselés: egy közös fogalomra utalnak bennünket… elemei, töredékei, nyilatkozásai egy közös és egyetemes hatalomnak, egy minden irányu tökéletességnek, mely uralkodik fölöttünk.“

Ez mint „egyetemes“ egyik eleme a tragikumnak tökéletességében és harmoniájában. A másik eleme az egyén, de ez kétoldalu, azaz kiváló és egyszersmind gyarló, azaz tökéletes is de tökéletlen is. És „a tett, mely által a hős (egyén) határozott és visszavonhatlan sértést követ el az egyetemes ellen; a tragikai vétség.“ És a katasztrófa, melyben ezért őt a megsértett egyetemes meglakoltatja: a tragikai bukás vagy bünhödés.

E logikai felfüzésből iparkodtunk e könyvben ezt a felfogást kivetkőztetni. Mondtuk, hogy nem bün és büntetés a tragikum, mert méltatlan, hogy akár az egyetemes, akár a véges biró megforditott arányu büntetésekkel sujtson: a nagy bünöst kisebbel, a kisebbet nagyobbal. Erre a rendszer azt feleli, hogy se ez a tragikai bün nem szükségkép erkölcsi, se a büntetés nem erkölcsi szempontból mérendő meg. Minthogy azonban a költészetben csak azok a bünök és vétségek létezhetnek, a melyeket az életből ismerünk; az életben pedig minden bünök és vétségek egyformán itéltetnek meg és nincsenek külön megitélés alá esendő bünök, csak enyhitő és sulyositó körülmények, és Beöthy is nem mondja meg, hogy mi szempontból kivánja a tragikai vétséget megitéltetni, csak azt, hogy nem épen vagy nem leginkább erkölcsi szempontból, – ennélfogva e feleletet egészen sulytalannak kell tartanunk.

Isten és a törvény előtt mindnyájan egyenlők vagyunk; csak a tökéletes egyetemes előtt nem vagyunk egyenlők. Ott az én büneim erkölcsi szempontból itéltetnek meg, Bánkbánéi vagy Antigoneéi nem erkölcsiből. Ez privilegium, sőt több, ez önkény, semmi esetre sem igazság. A rendszer pedig, mely ily alapokon nyugszik, szintén nem igazságos, hanem önkényes; mesterkélt, nem természetes. És lévén a tragikai harcz egy kiváló egyén élethalálharcza: megnyugtató-e, helyes-e, biztató-e és méltó-e a komoly momentumhoz ily rendszer szabályai szerint egy önkényesen alkotott földöntuli ideális intézmény illuziói szerint tenni egy embertársunk borzasztó esetét és katasztrófáját megitélés tárgyává? Fikcziókat találni, hogy egy azon törvénynek – illetőleg törvénytelenségnek – keretébe legyen hozható Romeo és III. Rikhárd?

Az én rendszerem ellenben a következő: A tragikum oly mérvü nagysága az egyénnek, a mely nagysága jogaihoz a maga korában és környezetében a világi közrend szerint nem juthat. Jóban vagy nem jóban oly kitünőség, mely kitünősége jogait keresvén vagy sérelmeit torolván, maga magát semmisiti meg. A viszonylagos nagyság fogalma: oly nagyságé, mely az adott térben el nem fér, tehát szétfesziteni igyekszik korlátait másoknak – vele egy törvény alatt élőknek – veszedelmére, magának pusztulására, mert a tér kiszabott nagyságára a létező világnak van szüksége. E világ abból él meg, hogy az a tér se nem nagyobb, se nem kisebb, a tragikai nagyság pedig ettől pusztul el, mert a tér mivolta nem az ő exczesszivus nagyságához, hanem az átlagemberéhez van szabva. Egy kicsit kisebb, egy kicsit nagyobb lehet az ember és rendszerint az is a nagy többség, a mely ajjal-bajjal, perpatvarral él, de megél. A rendkivüli az, a ki nem él meg. Nem külömbözik tőlünk se erényben, se bünben (se a beszámitás tekintetében) csak mérveiben. A mi bűneinket és erényeinket birja, de rendkivüli megnyilatkozásban. Erényeket, melyeknek nem jutalom az, a mi a mi erényeinknek méltó és kielégitő jutalma; bünöket, melyeknek nem büntetés a mi büneink megfelelő büntetése. Azaz: nincs a világnak se megjutalmazására se büntetésére módja, még csak mértéke sincs. A hol ily esetben láttok embert, az a tragikus ember, a kire nincs megoldás csak a halál, a mely jótékony: a kinos, függő, ki nem elégithető helyzetből megszabaditja az oroszlánt és meghagyja nekünk épségben a helyzetet, mely nekünk nem kinos, nem függő, sőt kielégitéssel kinálkozó, tehát nem elviselhetetlen. Szép és tanulságos az eset, megrázó és megnyugtató, képzelt hatalmasságok káprázata nélkül. Mellékes, ethikai természetüek-e nem-e a hős cselekedetei, csak nagyságához legyenek méltók, hogy nagyságuk szemléletében gyönyörünk teljék egyfelül, másfelül pedig ép e nagyságból érezzük, hogy azt méltón se nem jutalmazhatjuk, se nem büntethetjük: jutalma s büntetése magában ismét nagyságában rejlik, mely alatt az ember, kinek osztályrészül jutott, törvényeink bilincseiben, földünk levegőjében összeroskad.

Ez ugy szólván két ókula.

Próbáld fel, szives olvasóm mind kettőt a szemedre és a melyiken át az élet jelenségeinek tanitásait, a művészet tökéletességeinek tanitásait, az emberi sziv tartalmát folyékonyabban tudod olvasni, – azt tartsd meg, a másikat pedig vesd el.

És ezzel végeztem.