I.

A kölni Studentenheim ősrégi olcsó diákfogadó ó-német éttermében két magyar fiú fogyasztotta a fekete árpalevet egy őszi estén. A magasabbik és feketébbik Simándy Pál volt; az alacsonyabbik, egy kékszemű, egérszürke hajú, tömzsi, joviális képű legény, Puskás Gábor. Mind a kettő erdélyi református teológus, Simándy hunyadmegyei, Puskás háromszéki. S miután Nagy-Enyed gazdag emlőin fölnevelkedtek, most stipendiummal Utrechtbe mentek, teológiai tanulmányaikat tökéletesíteni. Simándy, magas kidudorodott homlokával, nagy kemény nézésű, sötét szempilláktól beárnyékolt fekete szemeivel, vastag nyakával és széles mellével ezt a gondolatot ébresztette a szemlélőben: Még az a fal se szeretnék lenni, a melynek ez a bika a fejével nekitámad. Puskás, a kinek folyton járt a szája, olyan benyomást tett mellette, mint a komor bikát körülcsaholó kis szürke kutya.

Puskás a németeket szidta. Már Pozsonyban németül kinálták neki a mákospatkót, azóta más szót nem hallott. Utána jött Bécs egy millió némettel, majd Linz, Passau, Nürnberg, Frankfurt és végre Köln. Ez irtóztató, -4- ezt nem lehet kiállani. Góbé-büszkesége föllázadt a gondolat ellen, hogy egy városban több német lakjék, mint a mennyi székely a világon van. S ez a sok német még csak nem is tudja, hogy székely egyáltalán van a világon, pedig a legműveltebb nácziónak tartja magát. Ha az Uristen még egyszer teremtené az emberiséget, bizonyára magyart teremtene legtöbbet. Micsoda ital ez az édeses, barna lé! Odaadná Köln egész évi sörtermését egy kupicza fenyővízért. (De régen nem is ittunk!) Aztán, hogy el vannak telve mindennel, a mi az övék. Itt a Studentenheimban a fogadós levett kalappal vezette őket a táblához, mely hirdette, hogy egykor Goethe és Schiller itt méltóztattak reggelizni. Reszkető lábbal vezette őket a 27-ik számú szobába, melynek falát Hans Sachs sajátkezűleg szénnel írt verse ékesíti. Johann, a háziszolga, megsúgta, hogy a nagy Napoleon is meghált itt Muratval és Ney tábornokkal, mikor az oroszországi hadjáratra ment, de persze erről nincs tábla… A magukét áhítatos kultuszszal veszik körül, mindenkire ráerőltetik, a más dolgairól meg tudomást se vesznek.

Simándy valami szomorú mosolylyal hallgatta társa fecsegését. A bosszúsan zsörtölődő székelyben látta a kis, gyönge magyart, a kire kínos, fojtó súlylyal nehezedik a körülöttük levő nemzet nagysága. Puskás, az önérzetes, őseire, magyarságára, nemzetének világtörténeti szerepére büszke magyar, érzi, hogyan zsugorodnak össze képzelődései, álmai, mikor egy ilyen hatalmas, világbiró nemzet közé keveredik; látja azt napi munkájában, csodálni kénytelen alkotásaiban. És Simándy látta, hogy a szapora beszédű székely lelke hogy vonaglik, miközben az abroszt fölhajtva, késével diák-szokás szerint az asztalt nyeste, faragta, döfödte. Simándy látta ezt és szomorúan mosolygott. Ő valamivel magasabbra emelkedett és messzebbre látott. Hamar árvaságra jutván, a nagy-szebeni árvaházba került és onnan a szász gimnáziumba járatták. Ezen a kis germán -5- szigeten, mely közelebb van Berlinhez, mint Budapesthez, korán megtanulta, hogy a kis nemzetek sorsa minő keserű; megérezte, hogy a szőke teutonkoponyák mennyivel különbnek tartják magukat a fekete turáni fajnál. S az ellenséges szemek kereszttüzében nőtt nagyra. Neki tízszer annyit kellett tanulnia, mint a szász fiúknak, hogy azokkal egy kalkulushoz juthasson. És tanult. S nyilvános mérkőzéskor mindig lefőzte a halavány szász diákokat. Magyar létére a legelsők közt volt, irigyekkel körülvéve. És ez volt az ő egyetlen öröme, mást a sors nem adott a szegény, elhagyott árva fiúnak. Ifjú szíve úgy érezte, hogy ő a seregtől messze, messze, előörsön álló katona, a kit elfeledtek; de ő neki nem szabad csüggednie, meghátrálnia. S boldog volt, mert úgy érezte, hogy kitünőségével ezen a védtelen ponton a magyarság ügyét juttatja diadalra.

– Hadd el, Gábor, – szólt Simándy, mialatt Puskás jót húzott a szidalmazott sörből, – hisz’ te is csak olyan vagy, mint ezek a németek. Te is épp oly büszke vagy Damjanicsra, Bem apóra, Gábor Áronra, Gál Sándorra, mint ők a maguk hőseire és vértanuira. Te is azt hiszed, hogy Magyarország, vagy pláne Háromszék a világ közepe, s annál különb föld nincs a kerek földtekén.

– Egy kis különbséggel, – felelt büszkén Puskás, – hogy nekem igazam van.

– Persze, hogy igazad van. Minden nemzetnek igaza van. Hitvány, csapnivaló náczió volnánk, ha nem azt tartanók, hogy a világ első nemzete vagyunk. Azért ne haragudjál a németekre…

– De mikor olyan szemtelenül sokan vannak. Levegőt se hagynak az embernek. Megfulladok ebben az országban.

– Nyisd ki az ablakot! – felelt egyszerűen Simándy.

Az ablakok a széles Bismarck-Strassera nyiltak. -6- Kint irtóztató tumultus uralkodott. Az ifjú császár, II. Vilmos, a városban tartózkodott két nap óta, hogy az 1870–71-iki katonák emlékünnepében résztvegyen. Mondott egy pár dikcziót, melytől talán még lent, messze, a gravelottei síkságon eltemetett pomerániai gránátosok is megmozdulnak sírjukban, és ma este volt elutazandó. Harsogó zeneszóval vonultak föl az ezredek s megalkották a sorfalat. A katonák mögött százezernyi nép, nemzeti kokárdákkal, Vilmos arczképével a kalapjukon, szakadatlan ordítással tódult ide-oda. Száz-száz emberből álló csoportok külön-külön a Wacht am Rheint énekelték, s ez növelte a pokoli hangzavart. Néha éles katonai kommandók hangzottak s tompa dübörgéssel ezer puska agya dobbant a kövezethez. Az üvöltő és hullámzó fekete tengert csillogva határolták az aranyos csúcsú sisakok s a katonák mozdulatlan érczfala.

A fiúk az ablakhoz léptek.

– Hogy utazunk ma el, ilyen zürzavarban? – kérdé Puskás, a ki elbámészkodott az utczai látványosságra.

Simándy nem felelt. Ő is az utczát nézte. Micsoda lelkes, forrongó tömeg, – s hogy megfagy, mikor a katonakabátba kerül. Ekkor már nincs benne se szeretet, se gyűlölet, csak engedelmesség. Nem gondolkozik, csak cselekszik. Szemei egy pontra vannak szegezve: ez a császár. S mikor a császár kinyújtja karját s megmutat nekik egy országot, egy nemzetet – akkor megindul az érczzuhatag és öl. S az emberi nemmel hiába viaskodó halál elégedett vigyorgással tárja ki fekete birodalmának széles kapuját, széles kapujának mind a két szárnyát. Oh, császár, ne mozdítsd meg a karodat!

Simándy nagyot sóhajtott, aztán ott hagyták az ablakot és a portáshoz mentek. Tudakozódtak, hogy elutazhatnak-e ők ma ebben a nagy fölfordulásban?

– Hogyne, kérem. A hollandi vonat tíz óra öt perczkor megy. Az omnibusz pont féltízkor indul.

A fiúk az ablakhoz léptek.

-7-

Csöngetett hármat. Johann megjelent.

– Johann, az urak podgyászát hozd le a féltízórai omnibuszhoz.

Johann lojális alattvaló volt és szerette a borravalót. E két tulajdonsága egymást támogatta benne, mikor a fiúknak pakkolás közben a császárról beszélt. Mikor ő szolgált beim Kürassierregiment Graf Gessler No. 8., a császár egyszer hirtelen betoppan éppen Hauptrapportra. A császár odaállt az ezredes mellé s hallgatta az ügyeket. Egy egyéves önkéntes arra kért engedelmet az ezredestől, hogy a hadnagyával megverekedhessen, mert a hadnagy őt pofonütötte.

– Gondolja meg, ezredes úr, hogy egykor én is viselni fogom a német hadsereg portepéját s e szégyent le kell mosnom.

A császár haragra lobbant s kiadta a parancsot, hogy a hadnagynak párbajt kell vívnia a legsúlyosabb föltételek mellett. S az önkéntes agyonlőtte.

Itt Johannban a borravaló szeretete fölülkerekedett s egy vidám katonatörténetbe fogott, melyben a császár nem szerepelt. Ugy okoskodott: fő a történet; hogyha az urak jól mulatnak, jobban fizetnek, – tehát essék áldozatul ő felsége. És elmondta, hogy az ezredes szakácsnéjának a kedvese, egy kürasszirkáplár, szivarral kiégette a zászlót, a melyet az ezredesék távollétében otthon kiváncsian nézegettek. A legközelebbi katonai ünnepen aztán az ezredes kibontván a zászlót és észrevevén a lyukat: erről hatalmas beszédet mondott a front előtt, az ezred dicsőséges küzdelmeinek tanujeléül idézvén azt.

A bőbeszédű legény egész az omnibusz tetejéig folytatta meséit, s csak akkor fejezte be az előadást, mikor a fejenként ötven fillér borravalót a markában érezte. A studensektől nem igen lehetett többhöz szokva, mert alázatosan megköszönte, szerencsés utat kivánt s egy hatalmas Éljen a császár! kiáltással leugrott a kocsiról. A katonák sorfala egy perczre kettényilt, -8- a kocsi begördült a pusztán tartott utczaközépre és sebesen hajtott az állomás felé. Maguk ültek a nagy kék-fehér bárka tetején. Az út felén lehettek, mikor a Rathhausplatzon fölállított ágyúk megdördültek, jelezve, hogy most indul el a császár a vasutra. Minden ablak egyszerre megvilágosodott, oszlopokon bengáli tüzek gyultak, villamos ívlámpák ragyogtak föl minden lépésre, a dobok megperdültek, a trombiták megharsantak, éles kiáltások hangzottak, s tompa csattogással kapták a katonák tisztelgésre puskájukat. A levegőt egy alaktalan örömordítás töltötte be… egyszerre minden zajt elnyeltek a katonabandák… minden sarkon a Hohenzollern-himnuszt fujták a rézhangszerek. Most az egész úgy hangzott, mint ezer rekedt óriás üvöltése. Ezer megvakított Polifém dühöngése.

Az omnibusz egy kis téren félreállt a közeledő császár elől. Dübörögve közeledett a kék testőrök egy százada. A patkók szikrát vertek a kövezetből. A nemes paripák úgy tartották a fejüket, mint a királyi hattyú. Azután négy fekete lótól vont kocsin jött Ő, mellette ült a felesége… A lovak fujtak és tánczoltak, az ezüst szerszám csillogott, csattogott rajtuk. A császár hófehér ruhában, mellén ezüst vért, rávert fekete sassal. Fején ezüst sisak, mely fölött kiterjesztett szárnynyal egy arany sas lebegett… Olyan volt, mint a skandináv mitológiából ideszállt ó-germán Isten… Miközben folyton szalutált a népnek, nyilt és bátor tekintete katonáinak mozdulatlan sorfalán szaladt végig… A császárné szerény mosolylyal szakadatlanul hajlongott, mintha csak azt mondaná: Köszönöm, köszönöm, én is nagyon szeretem Wilhelmet.

Azután jöttek a gyerekek. Egy, kettő, három, négy fiú… A trónörökös Nagy Fridrik-korabeli testőrruhában, azzal a furcsa alakú püspöksüveggel… és még másik három kis legényke, tengerészruhában, a nevelőikkel. A trónörökös nagyon komoly volt, bizonyosan szorította fejét a sisak… a kis tengerészek tapsoltak -9- és sipkáikat lengették. Ezek még boldog gyermekek… Aztán mint a villám nyargalt el a piros testőrök egy százada, s a látomány véget ért.

Puskás kimerülten esett vissza a padra. A derék fiú torkaszakadtából éljenzett és a kalapját lobogtatta. Simándy kábult, vak és süket volt. A fény vakká, a lárma süketté, a kettő együtt kábulttá tette. Mintha egy álomképet látott volna… Százezrek lelkének öntudatlan kitörése volt ez, himnusza a német egységnek, önérzetnek, szaporaságnak.

Az elröpült császári menet után a tömeg, mintha a tündérséget el akarná kapni és még egy kicsit visszatartóztatni, önkéntelen rohamot intézett, mely egy perczre megingatta még a katonai sorfalat is… Egy sikoltozó asszonyt az omnibuszhoz szorítottak… Gyermekét kétségbeesett jajgatással emelte a levegőbe, nehogy összenyomják. Puskás egyet gondolt, lehajolt a gyerekért az omnibuszról és fölkapta… Sőt ketten megragadták az asszonyt is, s nehogy az áradat elsodorja gyermekétől, minden habozás nélkül fölrántották az imperiálra. Az omnibusz, lovasrendőrök segítségével, utat tört a tömegben. A pályaudvarhoz közel a csinos munkásasszony távozni készült, s meleg hangon szólt a fiúkhoz:

– Igazán, nem tudom, hogy háláljam meg a szivességet.

– Én tudom, – felelt mosolyogva Puskás, – csókoljon meg.

– Szivesen, – felelt kedélyesen az asszony, s jóizűt czuppantott Gábor arczán, a ki, az asszony teljes boldogságára, a babán is csókolt egyet.

– Ugyan, Gábor, – feddé Simándy, – egy ismeretlen asszonynyal csókolózni?

– Ismeretlen asszonynyal? hát kivel mással? Ismerőssel? Nem emlékszem, hogy a baróti majálison az esperes lányát csókoltad volna… Pedig már vagy hat éve ismered. Jegyezd meg, hogy minden csinos -10- nőt meg kell csókolni, a ki meg hagyja magát csókolni…

A pályaudvarról mindenkit visszaszorítottak, de a ki azt mondta, hogy elutazik, azt a rendőr a pénztárhoz kisérte, hogy jegyet válthasson. Ifjaink találtak hordárt is a bagázsiához. Megkérdezték, hogy vonatuk nem fog-e az indulással késlekedni?

– Miért? – kérdé viszont a szálas porosz.

– A császár miatt. Talán előbb ő felsége elutazik.

– Oh dehogy! Be van az osztva szépen, s ő felsége vár, a míg rá nem kerül a sor.

S mikor nekik jelt adtak és ők az óriási méretű üvegtetejű udvar perronján a hollandi vonat felé siettek, vörös szőnyegen ott állt még a császár, családja és tanácsurak körében s élénk gesztusok közt beszélgetett. Utascsoportok siettek arra; kormos, bluzos vasuti munkások sürögtek-forogtak, vonatok robogtak ki és be, éles füttyentésekkel… S a hollandi vonat lassú robogással elindult és pár pillanat mulva ott zakatolt a hatalmas vashídon, a Rajna fölött, melyen ezer meg ezer kivilágított csónak úszott.

– Ez aztán ember! – kiáltott Puskás. – Ezt nevezem császárnak! Az összes nemzeti törekvések élén áll, németebb a németnél, sovinista. Nagy nemzet ez, Pali, óriási nemzet…

– Nagy nemzet, óriási nemzet, de tudod miért? Mert a hollandi vonat tíz óra öt perczkor elindult…

Puskás bámulva nézett rá.

– Igen… és mert az általános őrületben nemcsak a hollandi vonat, hanem Johann is a helyén volt, az omnibusz is helyén volt… mert a császár miatt se tesznek kivételeket, hanem őt is beosztják, s minden történik úgy, mint máskor… Ez a rend… Nálunk, barátom, egy főispán látogatása fölforgat minden rendet egy kis vidéki városban… Nálunk egy miniszter nagyobb úr, mint itt a császár… Azért aztán a nemzet -11- maga kisebb úr, mint a német nemzet… Nézd a dómot!

A kivilágított dóm mint egy tüzes fölkiáltójel ragyogott az éjszakában. A tetejéről pedig egy villamos reflektor nagy, fényes mozgó sugárkévéje kutatta a sötétség titkát… -12-