II.

A két legény hamarabb fölkelt, mint a nap, oly kiváncsi volt Hollandusországra, mely a párás őszi reggelből csak lassan bontakozott ki. S mikor kibontakozott is, alig mutatott valamit. Lapos vidék, buja fűvel, legelésző tehenekkel. Egy-egy nyájas tanya, szénaboglyákkal. Ha kutágas helyett nem árboczok meredtek volna égnek a tanya végén, azt hihették volna, hogy az alföldi tanyák közt járnak. De minduntalan egy magas töltések közt lomhán kanyargó csatorna fölött robogtak el, melyen lovaktól vontatott furcsa alakú bárkák haladtak tova s ez kiverte őket illuziójukból. A mint a köd lassan fölszállt, a szeptemberi nap bágyadt, sárga pompájából városokat, falvakat láttak a messzeségben kibontakozni. S egyre jobban dobogott a szívük, a mint közeledtek Utrecht felé.

– Értesz valamit a nyelvükből? – kérdé aggódva egy állomáson Puskás, miközben Simándy egy kofával almára próbált alkudni.

– Az az érdekes, hogy minden szavuk ismerősen cseng a fülembe s mégsem értem.

– Ha Bótai ki nem jő elénk az állomásra, nem tudom, hogy igazodunk el.

– Hogyne jönne. Hisz még Kölnből is táviratoztam neki, hogy mikor érkezünk.

– Leveleztél te sokat a nyáron Bótaival? -13-

– Sűrűn. Hisz tudod, hogy négy évig együtt jártunk Szebenben, s a régi barátságunk nem bomlott föl. Pedig ő Patakra ment teológiára, én pedig Enyedre. De a vakáczióra mindig hozzájuk mentem Erdővidékre.

– Igen, ösmerem a parókiát. Nyomoruságos kis fészek. Az apja már nagyon öreg, s úgy tudom, három vén lány van a nyakán.

– Csak kettő öregebb, mint Bótai Barna… a harmadik nem nénje, hanem huga, Anikó, most lehet tizenhét éves.

– Szép lány?

Simándy kidugta fejét az ablakon.

– Szép, – felelte vissza alig hallhatólag.

– Miért nem ment haza Bótai egy évi utrechti tanulás után? Hisz, ha megválasztanák bárminő kis eklézsiába, könnyíthetne az apja terhén.

– Ennek is megvan a maga oka. A mult télen súlyos beteg lett s a stipendium kuratóriuma rendkívüli segélyt adott neki, hogy két hónapra meleg vidékre, Olaszországba menjen. Ezt azzal hálálta meg, hogy a tanév végén három tárgyból hollandus nyelven, – értsd meg jól, vasfejű kálvinista, – hollandus nyelven kollokvált, a mivel megszerezte a jogot arra, hogy még egy évig ott maradhasson, sőt arra is, hogy a másik két stipendistát ő jelölje ki… így jutottam hozzá én…

– És én is.

– Téged aztán, a hozzám intézett kérdésre, én jelöltelek ki.

– Köszönöm, – szólt Gábor nevetve; – azonban a nélkül, hogy prófétának merném magamat mondani, azt jósolom, hogy én soha se fogok senkit a stipendiumra kijelölni. Fogadjunk, Pali, hogy nem fogok én soha hollandusul megtanulni.

– Pedig látod, az nagyon egyszerű. Vedd elő a német szót, tekerd ki a nyakát és lesz belőle hollandus szó.

– Tudod, jól ismersz, én szivesen kitekerem a -14- német szó nyakát… de készletem belőle oly csekély, nem akarom azt is elfogyasztani.

– Kár, mert a dolog gyorsan megy. Látod, én reggel óta megtanultam, hogy a jegy: Karte=kort; az alma: Apfel=appel; a biztosítás: Versicherung=verzekering; fa: Baum=boom; dohányozni: rauchen=rooken.

– Zsení vagy, Pali, zsení! – kiáltott Puskás őszinte elragadtatással, – s honnan tudod te mindezt? Megálmodtad?

– Megtanultam a konduktortól, a kofától, az állomási falragaszokról, s a kocsiban lévő fölirásokról. Csak nyisd ki mindig a szemedet s ereszsz be mindent a füleden. Ez a tanulás titka.

– Könnyű azt mondani, de ha én egyszer a fülemet kinyitom, a helyett hogy bejönne, kimegy rajta minden.

– Akkor ki ne nyisd, öreg! – kaczagott Simándy, – hanem hát megmaradnak még a szemeid. Mi van a szemeiddel? Azt hallottam, hogy jó szemek. Udvarhelyt beszélték, hogy a Hargitáról megláttad velük a Fekete-tengert.

Ez gyönge oldala a székelynek, a ki azt tartja, hogy a Hargita a világ legmagasabb csúcsa. A Mont-Blanc legföljebb kisöcscse lehet. A Dhavalagiri, a Mount Everest – az más: ezeket elismerték a Hargitával egyenrangúnak a székely diákok, mert hátha a Himalája rejtett völgyeiben mégis laknak ősmagyarok… Ezeket pedig Isten ments, hogy megfoszszák…

Puskás elvörösödött ez inzultusra, de türtőztette magát.

– Tudod, komám, én nem láttam a Hargitáról a tengert, de nem is ettem meg berbécstokány helyett a bocskortalpat.

(Ezt a hunyadmegyei atyafiak tették meg a követválasztáson. Nem lett tőle semmi bajuk. Csak irtózatosan szomjaztak rá s a jelölt, a mit megtakarított a húson, ráfizette a pálinkára. Ez az úgynevezett költői igazságszolgáltatás.) -15-

– Berbécstokány! – sóhajtott elmerengve Simándy, – úgy hangzik a fülembe, mintha a szülőfalum harangját hallanám kongani. Mikor eszünk mi megint berbécstokányt, Gábor?

Gábor elérzékenyedett, nagyokat nyelt és így szólt:

– Emlékszel Kőmivesné tokányára, a Kishíd-utczában? Mikor délután kitette az ablakra a czédulát, hogy estére friss tokány lesz, nyolcz óra után odaszöktünk a kollégiumból, a falon keresztül.

– És csak reggel négy órakor szöktünk vissza.

– A jó Kőmivesné a kis porczió tokányt belemérte a kivájt czipóba, ahhoz nem kellett se tányér, se villa… A nebulók ültek sorba a gyepen, s faltak. A kút meg egyre nyikorgott, mert a ki befejezte a vacsorát, odament és egy vödör vizet húzott magának…

– Az ám… Minden diák friss vödörrel húzott magának; mindegyik átallotta volna, hogy a más fáradságából jusson egy ital vízhez. Két kortyot ivott, a többit visszaöntötte a kútba. Vagy talán azt akarta mindegyik, hogy fáradjon a többi is.

– Hát Illés Pistára emlékszel-e, Pali?

– Illés Pistára?

– Arra. Veled fogadott a vacsorája árába, hogy birkát eszik a birkából. Te nem akartad hinni, fogadtál vele, ő erre a Kőmivesné nagy vaskondérja elé lépett s a birkabőrsüvegébe birkatokányt méretett… és kikanalazta egy szálig… Hej, de jól mulattunk az este!… Az asztalon jártad a csürdüngölőt… A kisbotost meg leeresztettük a kútba, mert fölharagított bennünket… Télvíz idején!

… Kipirult arczczal, sugárzó szemekkel folyt a beszélgetés… Egyszerre csak kicsapódott az ajtó s a nyurga, szőke konduktor besivít:

– Utrecht!

– Utrecht? – horkant föl Puskás, s olyan arczczal nézett szét, mintha azt kérdezné: ugyan minek ébresztettek föl, olyan szépet álmodtam. -16-