VI.

A Bernhard-féle stipendium idegen élvezőinek külön egyesületük volt, mely Verein deutsch-ungarischer Studenten nevet viselt. Ennek hivatalos helyisége az Oude grachton (ó-csatorna) feküdt, a Münzer-féle sörház fölött az első emeleten. Itt várták a német kollégák a magyarokat egy kis ismerkedési Festcommersre. Mikor az alsó kocsmai csaposlegény, Szepl, a becsületes bajor, a ki idefönt az előkelőség szempontjából Baptiszt névre hallgatott, jelentette, hogy jönnek az ujak, egy diák a rossz zongorához ugrott s a Rákóczi-indulót kezdte verni. A diákok sorfalat álltak, égő gyertyával a kezükben s dörgő hurrát ordítottak a magyarok fülébe. Azután libasorban körüljárták őket s hatalmas kézszorításokkal, parolákkal ösmerkedtek.

Simándyt és Puskást az elnök két oldalára ültették s egy huzamos szalamander dörzsölés után harsányan kommandirozott exszel megkezdődött a sörivás. Miután a poharat fölfordítva az asztalra tették, mutatni, hogy csöpp se maradt benne, az elnök elkiáltotta:

– Baptiszt! A csizmát!

Egy nagy üvegcsizmát vagy tiz liter sörrel megtöltve eléjük tettek.

– Ezt te fizeted, pajtás – sugta Bienert Simándy fülébe, – de én kezdem meg.

Azzal intett a két legfiatalabb studensnek, a kik -37- a csizmát az elnök előtt magasra emelték. Ő meg kezdé:

– Elválaszt minket a nyelv, a nemzetiség, a távolság. De összehozott a közös vallás. Honoljon köztünk és virágozzék mindig a baráti szeretet. Magyar barátaink – hurrá!

– Hurrá!

– Önts!

Erre a két fuchs a csizmát az elnök úr szájához emelte és beleöntötte a sört, míg ez kezének intésével azt nem kommandirozta: halt!

Akkor Simándy fogta a különös kupát.

– Idegenül léptünk e földre, idegenül és szomoruan. Mindent mögöttünk hagytunk, a mi nekünk drága s ma van első eset, hogy szívünk egy kicsit megmelegszik, fölvidul, mert itt otthon érezzük magunkat, mert érezzük, hogy itt jóbarátok közt vagyunk. Német testvéreink – hurrá!

Iszonyú tombolás keletkezett e bensőséggel elmondott kis beszédre. Mindenki Simándyhoz rohant, ölelgette, csókolgatta. Csak Puskás ült ott, mint egy elbúsult tuzok.

– Hej, hiába, – mondá Bótainak, – Pali csak mindig kivágja a rezet. Ördöngös ficzkó. De mit csinálok én, ha rám kerül a sor?

– Már rajtad is van.

Baptiszt csakugyan Gábor elé tette a csizmát. A székely elszántan fölragadta és hatalmasan belekiáltotta a zajgó csoportba:

– Extra linguam hungaricam non est lingua. Hős vértől pirosult gyásztér sóhajtva köszöntlek, nemzeti nagylétünk nagy temetője, Mohács. Holló szárnyaival lebegett a zordon enyészet s pusztító erejét ránk viharozta dühe. Hurrá!

Ezzel vagy két litert leeresztett a torkán a nélkül, hogy nyelt volna. A studensek lelkesedésének ez újabb táplálékot adott s nagyokat ütöttek Puskás hátára. Bienert ünnepélyes komolysággal szót kért: -38-

– Sok szónoklatot hallottam már életemben, – mondá, – de még így inni sohse láttam. Hozzák elő Gambrinus koszorúját.

Az egyik szekrényből elővettek egy cserfakoszorút, ezüstből utánozva, s az elnök beszéd kiséretében Puskás fejére tette. Aztán egy gyöngéd nyaklevest adott Gábornak és szóla:

– Ezennel a Szent Gambrinus-rend lovagjává avattalak. Ösmered kötelességedet?

– Nem.

– Mi sem. De tisztában vagy-e jogaiddal?

– Nem.

– Az már baj. Elsőrendű, elvitázhatatlan szent jogod sört fizetni, ha valamely lovagtársad megszomjazik.

Erre az elnök szörnyülködő képet vágott.

– Mi dolog az, lovag úr? A csizma már tíz másodpercz óta üresen áll. Baptiszt, segítsd elő ezt az urat legszentebb jogainak gyakorlásában.

Szepl, mint a legtöbb bajor, nagyon hátul állt, mikor a jó Isten az észt osztogatta, de mint igazi bajort, egy dolog inspirálta: a sör. Mikor ezzel foglalkozott, csapolta, hozta, öntötte, kóstolta, szagolta: egészen át volt szellemülve, friss, fürge, majdnem szellemes lett. Gyönyörűség volt nézni ezt a nagy, tohonya legényt, a mint lázas lelkesültséggel sürgölődött és szolgálta a sörfogyasztás szent ügyét. Mikor Bienert szörnyűködött, akkor már futott a kancsóval s a mikor az utolsó szót kimondta, a kancsó sör már ott habzott az asztal közepén.

Puskás még mindig állt és várakozó arczczal nézett Bienertre. Ez megszólalt:

– Azt várod, pajtás, hogy jogaid fölsorolását folytassam?

– Azt.

– Akkor ülj le. Még több jogot is kivánsz? Ej, ej, ez már csakugyan nem járja. Több sört kivánhatunk tőled, de több jogot nem kivánhatsz tőlünk. -39-

Ekkor fölállt egy hosszú, szőke fiú, a pipája csutorájával kétfelé törülte a bajuszát és szólt:

– Indítványozom, hogy a lovagot, tekintettel a sörivás terén mutatkozó fényes tehetségeire, válaszszuk meg tiszteletbeli németnek.

Puskás nem értette egészen, hogy mit czéloz az indítvány. Mire megértette, már meg is volt választva. Simándy és Bótai az oldalukat fogták nevettükben. Puskás kézzel-lábbal kapálódzott, de hiába. A diákok bursch-nótákat harsogtak s az általános zajban elveszett minden egyéni akarat.

– Hadd el öreg, nem olyan szégyen az. Legalább megmutattuk, hogy a sörivásban is különbek vagyunk, mint ők. Pedig ők erre születtek, predesztinálva vannak rá.

Csak akkor lett újra csönd, mikor a harmadik csizma sört Bótai az asztalra tétette s körüljártatva mélyen ülő szemeit, szóla:

– Én annak az egészségére iszom, a kit legjobban szerettek. Isten áldja meg az édesanyátokat.

A sörös-kancsók pokolian dübörögtek az asztalon, a csizma kézről-kézre járt s a diákok sorba Bótaihoz léptek és megcsókolták, Bienert a vállára ütött:

– Te könnyezel, pajtás!

Bótai halkan felelt:

– Az én édesanyám régen el van temetve.

Ezzel leült, s bekönyökölt az asztalba. Nem zavarták. Csak Simándy nyújtotta eléje a poharát s ezt suttogta oda neki:

– És én azért iszom, a kit te a legjobban szeretsz.

– Áldja meg az Isten, – felelt Bótai föllángoló tekintettel s fenékig ürítette a poharát.

Ettől kezdve nem ivott többet egész este. -40-