VII.

Reggel volt, napsugaras őszi reggel. Talán Hollandia fölött utolsó szép napja az esztendőnek. Mintha a nap még egyszer meg akarta volna magát teljes pompájában mutatni, fényét, melegségét szétárasztani e szürke országon, hogy aztán annál inkább sírjanak és kivánkozzanak utána a hosszú őszi és téli hónapokon keresztül. Mint a hatalmas úr, a ki legragyogóbb mezébe burkolódzik, mikor halálát érzi közeledni. Baljon Friderika kinyitotta fehérfüggönyös ablakát s kinézett kis kertjébe. A finom selymes fű még zöld volt, de a rózsafák már szalmába voltak csavarva. A virágok is eltüntek, bevitték őket az üveges folyosóra. Friderika kitette a kanáriját az ablakba, azután a szájából megetette czukorral; majd megtisztította a kaliczkáját és friss homokot szórt be; vályujába tiszta vizet öntött. S édesen csicseregtek egymásnak, a kis madár és a kis leány. Talán meg is értették egymást.

Egyszer csak egy fiatal gyerek fut a kertbe s az ablak előtt megáll:

– Jó reggelt, Derry, hogy aludtál? Csókolj meg.

– Mászszál föl az ablakra, de le ne verd a madaramat.

– Nem, Derry, mert ha a fal piszkos lesz, megver a papa.

– Megelégszel a hajammal?

– Meg. -41-

– Nesze. Ugyis fésülködni akarok.

Ezzel kihúzott egy fésüt a hajából s szőke fürtei tömött csigákban omlottak alá. A fiú lent csókolgatta.

– Oh, Derry, ha nekem ilyen hajam volna…

– Mit csinálnál vele?

– Levágnám, eladnám a fodrásznak s czukrot vennék rajta…

– Ugyan, a multkor is a fogad fájt a sárga czukortól.

– Nem a sárga czukortól, édesem, hanem a hústól, tiltakozott hevesen a fiú.

– Én elhiszem, Artur, de a mama nem hiszi el, – kaczagott a leány.

– Boldog kanári! – sóhajtotta a fiú, – ez mindennap kap czukrot, foga meg nincs, a mi fájjon.

– De szép idő van ma! – sóhajtott a lány s lehúnyta a szemét.

A nap egész sugárözönnel folyta körül bájos alakját: mintha az őszi nap a tavasz tündérét üdvözölte volna. A puha, szőke haj aranysárgának látszott a fényben. A leány hosszú szempillái alatt szinte árnyék támadt. Keble pihegett, egész teste remegett, a mint a jótékony melegséget magába szívta.

– De szép vagy, Derry, – sóhajtott a fiú, őszinte csodálattal nézve föl nénjére, – de kár, hogy nem tudsz latinul.

– Miért?

– Hogy segíthetnél nekem a latin föladatok elkészítésében.

– Hát nem elégszel meg, hogy a németben segítek?

– Nagyon köszönöm, de már ki is kaptam miattad.

– Hogyan?

– Az új tanító észrevette, hogy valamit lediktáltál s azt mondta, hogy magam gondolkozzam és dolgozzam, különben sohse tanulok meg semmit alaposan. Azt is mondta, hogy a papa nem azért járatja őt a házhoz, -42- mert rajta segíteni akar, hanem azért, hogy én tanuljak.

– Ebben igaza van, kedves öcsémuram.

– Oh, Derry, rossz idők járnak rám. Ez az új tanító nagyon szigorú. Azt is mondta, hogy a gazdagság magában véve semmi, ha nem jár vele a műveltség. Sőt a gazdag embernek még többet kell tudnia, mert az vagyonánál fogva nagyobb szerepet fog játszani a világban s így sokkal többen tudják meg róla, ha tudatlan marad.

– Ebben is igaza van, édes Artur.

– Tudom, hogy igaza van s ép az a kellemetlen, hogy ezt mindig olyan szépen meg tudja mondani, hogy elszégyellem magamat. Megmondta nyiltan, hogy itt fog hagyni, ha nem tanulok komolyan… Nem akarja, hogy a papa hiába költse rám a pénzét… Bótainak mindig túljártam az eszén s azt tettem, a mit én akartam… ő olyan jó ember, kedves ember volt… de ezen nem tudok kifogni… nem is merek hozzáfogni. Ha rám néz, minden bátorságom az inamba száll. Mondtam neki, hogy miért nem mesél hazájáról, mint Bótai úr. Azt mondta, hogy leczkeórák alatt tanulni és nem mesélni kell, hanem ha elmegyek vele néha sétálni, szivesen mesél…

A kapu csengetyűje megszólalt.

– Itt van Szimandi úr, – szólt búsan a nebuló.

– Hogy hivják?

– Szi-man-di. Ugy-e furcsa?

– Nagyon furcsa neve van.

– Isten veled, Derry! – s a fiú elszaladt.

Ezalatt Friderika már befonta a haját, s feltűzte a fejére. Aztán az ajtó felé tett egy pár lépést: meglesi az új nevelőt. De hirtelen megállt s elvörösödött. Az kellene még csak! Hogy is juthatott ilyesmi az eszébe? E helyett tante Fannihoz, anyjának náluk lakó nénjéhez futott, jó reggelt kivánni s egy kicsit segíteni neki, aztán a mamához, megkérdezni, hogy micsoda munkát -43- szánt neki ma délelőttre. Fanni tantinak volt egy tekenősbékája és egy macskája, a mamának egy üvegtál aranyhala. Derry a tekenősbékának adott egy levél salátát, a cziczának egy darab tejbe mártott kiflit; a mama megbízta, hogy hozzon friss vizet a halaknak. Egyebet sohse kivántak tőle, de ezt minden reggel s ő mindig szaladt, mert tudta, hogy már várják: az asszonyok is, meg az állatok is. Fanni tanti egy öreg karszékben ült s mint rendesen, ma is ezzel fogadta Derryt:

– De szép vagy te ma, Derrykém! Ez a kék szalag oly jól áll neked…

(Ugyanezt elmondta már a sárga, zöld, vörös, barna, lila és fehér szalagokra is.)

– A néni oly jó…

– Mit gondolsz, Derry? – s az állatokra mutatott.

– Én azt hiszem, édes nénikém, hogy a macska erősebb.

– Én is azt hiszem. De tudod-e miért?

– Nem nénikém.

– Mert a macska meg tudja enni a tekenősbékát, de a tekenősbéka nem tudja megenni a macskát.

Erre Derry jóizüt nevetett, újra összecsókolta a nénit és eltünt. A jó néni már évek óta törte azon a fejét, hogy melyik állat erősebb, ezt a kérdést minden reggel tárgyalták s a fentebbi módon el is intézték – hogy másnap elülről kezdjék.

Az ebédnél rendkívüli esemény történt: Artur nem jelent meg. Baljon papa kemény ábrázattal ült ott és szakállát simogatta, a mama szemein mintha a sirás nyomai mutatkoztak volna. Derry és a tanti csodálkozva néztek össze. Mikor Baljon papa egész határozottsággal kezébe vette a leveses kanalat s Artur helye még mindig üresen maradt, megszólalt a néni:

– Hol van Artur?

– A szobájában. -44-

– Miért?

– Büntetésből nem kap ma ebédet.

A néni összecsapta a kezeit és éles hangon így szólt:

– Hát ez valami új nevelési rendszer megint?

Baljon papa fölpattant:

– Ne avatkozzál bele, úgyis ti kényeztettétek el azt a fiút annyira, hogy már nem lehet vele bírni.

– Aztán mit csinált a lelkem, hogy ilyen szigoruan bántok vele?

– Nem csinálta meg a házi feladatát s gorombán feleselt a nevelővel. A nevelő erre behivatott és megkérdezte, hogy akarok-e embert faragni a fiamból? Persze, hogy akarok. «Akkor tessék megengedni, hogy szigorúan bánjak vele, mai magaviseletéért pedig elégtételül a fiu megbüntetését kivánom. Különben nem maradok tovább. Ha nincs tekintélyem, nincs eredménye a tanításomnak.»

– Nagyon büszke ember lehet ez az új nevelő. Én rögtön elküldtem volna erre a kihívó beszédre.

– Én pedig helyeseltem a mondókáját. Artur holnap reggelig szobaáristomban ül, s egész nap nem kap egy falatot se enni.

– A másik tanítóval sohse volt semmi bajunk.

– Az derék, jó fiú volt, de Artur túl járt az eszén. Ez majd megtanítja őt keztyűbe dudálni. Nagyon örülök neki, hogy az úrfi végre emberére akadt. És most elég legyen a beszédből.

A mama nagyot sóhajtott, a tanti durczás képet vágott. Derry is szomoruan ült helyén, s az ebéd így igen bús hangulatban folyt le.

Csak a sajtnál mondta a tanti:

– No, Willem, szeretnék én a te nevelőnek öltözködött spanyol herczegeddel a gyermeknevelésről beszélgetni.

– Azt megteheted, Fanni, mert holnap este itt lesz a teán a barátaival együtt. -45-

Derry odahajolt a nénihez, megcsókolta a kezét és a fülébe súgta:

– Én pedig leszek spanyol herczegnő és holnap rá se nézek arra a kegyetlen emberre, a ki szegény Arturkánkat így kínozza.

A néni megsimogatta az odahajló szőke fejecskét, s szuró tekintetet vetett Willem papára, a kinek ez hegyes tőrként járta át puha apai szivét. Elismerte, hogy ennek az energikus tanítónak igaza van, de egy belső hang azt súgta szivében, hogy a familiának is igaza van. Nem mert senkire se tekinteni, nehogy ellágyuljon, s jóformán búcsú nélkül sietett el hazulról, hajózási irodájába. Ott, a világot behálózó nagy vállalat könyvei, levelei és táviratai közé temetkezve, az üzletember legyürte benne az apát.

De mikor nyolczat ütött az óra s a nagy raktárépületben végigkongott a zárlatot jelentő harang: a Baljon-czég feje újra apának érezte magát. S miközben dörögve csapkodták be és csikorogva zárták le a hatalmas vaskapukat, ő már sietett le a nagy lépcsőn és szokása ellenére kocsiba ült, hogy hamarább otthon legyen. A mama arczán még mindig bánat honolt, a homlokát gépiesen tartotta Baljon úr elé csókra. Fanni tanti hidegen bicczentett a gazdának, de Derry átölelte a papa nyakát, s hizelegve simogatta a szakállát. A papa megcsókolta Derryt, aztán csengetett.

– Hivja be Arthurt! – szólt a belépő szobalánynak.

– Körülnézett, várta a hálás pillantásokat; de csak Derry mosolygott rá elismerőleg, az asszonyok mogorvák maradtak. Baljon papa megdöbbent. Ugy látszik, már eddig is sokalják a fiúra szabott büntetést, s a továbbiak elengedését nem hajlandók kegynek tekinteni.

A szobalány visszatért.

– Az úrfi nem jön le.

– Miért? – szólt Baljon papa elképedve. -46-

Az asszonyok zavartan néztek egymásra.

– Azt nem mondta.

– Derry, hozd le te!

Friderika kiváncsian futott föl az öcscséhez s beszólt az ajtón:

– Mi jut eszedbe, fiú? Hát nem érted, hogy a papa elengedi a büntetést?

– Értem, de nem fogadom el.

– Ne makacskodjál!

– De makacskodom. Ha rám mérték a büntetést, kiállom. Nem akarom, hogy a tanító úr holnap lenézzen és anyámasszony katonájának tartson.

Aztán egy darabig hallgatott, mintha azon gondolkoznék, hogy mondjon-e még valamit, vagy ne mondjon, végre megszólalt:

– Tudod, édes Derry, de ezt ne mondd meg senkinek, a tanító úrnak igaza van. Ő, tudom, nem engedné el a büntetést, ha egyszer kimondta.

– Jó, én felküldöm a papát, – szólt Derry és leszaladt.

Odalent a hír általános rémületet okozott. Még nagyobb megdöbbenés támadt, mikor a mama hideg húst és teát vitt az Arturnak, s a fiú azt is visszautasította, mert – ugymond – az itélet koplalásra is szól, s ő hajlandó végigszenvedni. A mama sírva fakadt, a néni kezeit tördelte, s azon nézetének adott kifejezést, hogy az éhség reggelre megöli a gyenge gyereket. Minden felelősséget Willem vállaira hárítva, köszönés nélkül visszavonult szobájába. Baljon papa izgatottan járkált föl s alá, de fölmenni nem mert, mert félt, hogy apai tekintélyét koczkára teszi. Derry kezet csókolt és fehér szobájába vonult. A két öreg maga maradt.

– Ostobaság. Már hogy éhen haljon? A nénédnek is több esze lehetne. Szó sincs róla. Az ember egy hónapig is elél étel nélkül.

Megállt a felesége előtt.

– Aztán, meg édesem, adhatunk neki… -47-

– De mikor visszautasította… tőlem… az anyjától…

– Nem úgy kell adni… titokban… ne vegye észre, hogy beadtuk… mintha tegnapról maradt volna ott.

A mama fölnézett.

– Mit csinál a gyerek?

– A nappalijában olvas.

– Akkor megtehetjük.

A mama tányérra tette a hideg húst, Baljon papa fogta a tányért és így elindúltak az expediczióra. Artur még olvasott. Hálószobájának ablaka a folyosóra nyilt, az ágy és az éjjeli szekrény egészen az ablak mellett állt. Remegtek. Baljon papa még a czipőjét is lehúzta. A csak betett, de nem becsukott ablakot halkan benyomták… s a hús ott állt az éjjeli szekrényen. Az ablakot behuzták és megkönnyebbült sóhajjal néztek egymásra. Artur megmozdult, a két öreg megrezzent és sietve koczogott le az emeletről. Másnap Baljon papa Simándyval együtt ment be a fiához. Útközben elmondta az esetet a nevelőnek, – persze a húscsempészés elhagyásával.

– Bravo, ifjú ember; tudja meg, hogy a maga magaviselete nem makacsság, hanem büszkeség. És jegyezze meg, hogy a ki ifjú-korában nem tud engedelmeskedni, az férfi-korában nem tud parancsolni.

Ezzel Simándy kezet fogott Arturral, a kinek arcza az örömtől ragyogott. Pali folytatta:

– Most már egész élvezettel folytatom a maga tanítását.

… És Baljon papa arcza is sugárzott volna az örömtől, ha… ha nem röstelte volna azt, hogy húst csempészett be a fiának s ha nem rontotta volna örömét az, hogy… hogy a fiú az utolsó morzsáig meg is ette a húst. -48-