XIII.

Ne mondjátok nekem, hogy a kanári madárnak nincs esze. Lám, a kis Derry kanárija legelőször érezte meg urnője búját és vele búsult. Verőfényes déli hazájából elrabolták s aranyos kalitkában örökös rabságra tették; de ő ezt nem érezte, azt hitte, hogy a fényes, sárga drótig tart az ő hazája és boldog volt. Vigan ugrált, illegette magát és csattogott, csicsergett, ha Derry szólt hozzá. S kis szivecskéje dagadt az örömtől, mikor Derry szájából czukrot csipkedett, vagy a puha szőke hajba dugva csőrét, lágyan gőgicsélt. De ime, elmaradtak a szép idők. Nem látta egy darabig a beteg Derryt, elmaradt a sárgarépa-lakoma, el a czukor-csemege, el a hangyatojás, nagy későre kapott egy kis friss vizet és kendermagot. S mikor Derry újra megjelent a szobában, feléje se nézett. Fáradtan ment az ablakig és kitekintett a sáros kertbe, leült és sokáig nem mozdult meg. Belenézett a tükörbe, szomorúan megcsóválta, aztán lehajtotta a fejét és könnyei végiggördültek sápadt arczán. A kis kanári izgatottan ugrált, éleseket kiabált… Derry nem hallotta, arra se fordította fejét, eltávozott… És a kis kanári fölült a legfelső pálczikára, fejét a két szárnya közé dugta és búsult. Búsult két napig, búsult három napig, kis szíve nem birta tovább: meghasadt.

Jantye az élettelen jószágot bevitte Derrynek. -83-

– Utolsó barátom, – suttogott a lányka és megcsókolta. Könnyei már nem voltak számára.

– Mi baja lehetett neki, kisasszonykám?

A leány ránézett mélységes kék szemeivel és halkan felelt:

– Óh, Jantye, ki tudná azt megmondani, hogy mi baja lehet egy kis madárnak?

Mi baja lehet egy kis madárnak… Mi baja lehet egy kis lánynak… Ki tudná azt megmondani? Senki, senki; még csak nem is sejtette senki, hogy mi baja lehet ennek az édes, lágy szivű, puha kis babának. Az öreg háziorvos könnyű tifuszt mondott s büszke volt rá, hogy ilyen gyorsan kigyógyította. S a család is boldog volt, mert azt hitték, hogy a krízis elmúlt. Ki sejtette volna, hogy e tiszta, ártatlan gyermekszívbe, melyet egy gazdag, előkelő család hagyományai is körülbástyáztak, belevehesse magát egy emésztő, vad szenvedély? Ki álmodhatott volna erről ebben a környezetben, melyre a falakról szigorú arczukkal mindennap letekintettek a matrónák, a nagymama, a dédanya, a szépanya, a kik mind rendesen férjhezmentek patriczius-családok jól nevelt fiaihoz s gyermekeik nevelésének szentelték életüket? Semmi nyoma sehol, bár századokra nézzenek is vissza, rendellenes, viharos, szenvedélyes szerelemnek, csak az okos házasságnak. Óh, ez nem Romeo és Julia, ez Filemon és Baucisz hazája.

És Simándy Pál szürke köznapiságban élte napjait, tanult és tanított, diktálta Bótai nevében a rövid leveleket, küldte haza a Bótai-családnak a húsz forintokat és elmerengett egy színehagyott rossz arczképen és szőtte messze jövő ábrándjait… holott közel hozzá egy boldogtalan ifjú szív vergődött, egy fiatal virágzó élet hervadt… és minderről ő nem sejtett semmit. Derry eljajgatta a falaknak, elimádkozta a könyörülő Istennek bánatát, de szólani nem szólt senkinek se. Édes mama, édes papa, a gyengék, a jók, az öregek, ne tudják meg soha, hogy az ő életéből örökre elköltözött a verőfény. -84-

Lassankint rájött, hogy útjában van önmagának. Mihelyt álmából fölébredt s öntudata visszatért, rosszul kezdte magát érezni. Nem érdekelte semmi, nem esett jól semmi, különösnek találta, hogy külömböző szinű és formájú ruhái vannak, mikor az oly mindegy. Unta a házat, nem örvendett a napnak, ha egyszer-egyszer kisütött s az őt átkaroló szülei szeretet melegét nem érezte. Mohón várta az estét, a sötétséget, a csendet, az álmot. Mikor ágyába feküdt és lehunyta szemét, érzékei elzsibbadtak. Még nem aludt, de már álmodott. Ilyenkor egyszerre megszabadult minden terhétől, könnyedén és boldogan járt, de ismeretlen tájakon és idegen emberek közt; semmi, semmi se volt itt régi életéből… óh, mily jó itt…

Aztán fölriadt. Felült ágyában. Az utczáról léptek halk kopogása hallatszott. Megállt kapujok előtt. Aztán föl s alá sétált a ház előtt. Őt várja! Őt várja! Ki lehet az? Az ő egyetlen barátja? Igen. Azaz, tudja már, hogy ki. Érte jött, hogy elvigye ismeretlen tájak és idegen emberek közé, hol örökre boldog lesz.

Ez a halál.

S a mint ez a gondolat végigvillant forró fejében, édes nyugalom fogta el egész valóját.

Igen, van egy barátja, a ki várja őt: ez a halál.

És újra végigvetette magát ágyán és a halál szelid testvére, az álom, elvezette őt megint magával e földről… és a mint bolyongott, egy nagy fekete kapu rajzolódott előtte az égre, s a fekete kapu felé sietett ezer meg ezer ember, asszony, gyerek… és őt is rettentő vágy fogta el, hogy e fekete kapu küszöbét átlépje… Érezte, hogy ott lakik az ő egyetlen jó barátja: a halál.

… S mikor reggel a világosság beszürődött ablakán, odacsuszott, bezárta a táblát, leeresztette a függönyt. Aztán visszafeküdt az ágyba: ne még, ne még, ne hívjatok vissza a földi életbe. Olyan jó a halálról álmodni. Én Istenem, de jó volna meghalni. -85-

Meghalni, feledni.

Elcsöndesedett a Baljon-család. Nehéz, nyomasztó lett otthon a levegő. Mintha valami balsejtelem borongott volna fölöttük. Derry este korán szobájába vonult, s magukra hagyta az öregeket, a kik értelmetlenül néztek egymásra s lelkiismereti furdalásokat éreztek. Micsoda mulasztást, micsoda hibát követtek el, hogy a kis lányuk egyszerre így megváltozott? A míg jókedvű, engedelmes, szelíd, kedves, szerető gyerek volt, gyakorolták fölötte a rendes szülei tekintélyt, de mióta megváltozott s oly különös magaviseletet tanúsított, kisiklott a kezükből. Érezték, hogy nincs hatalmukban, nem segíthetnek rajta, még csak bele sem hatolhatnak a titokba, hogy hát tulajdonkép mi baja. És a néni elkezdte emlegetni azt a franczia nőt, azt a hugenotta menekültet, a kinek a pasztell-képe Baljon úr szobájába volt száműzve s nem foglalhatott helyet a szalon tisztavérű matrónái közt. Ez a nyugtalan frank vér, ez a párisi lány, mintha kisértet volna, csinál itt kavarodást. A család krónikái említik, hogy milyen szép volt, milyen kedves volt s hogyan bomlott érte, hogyan vette feleségül Baljon Edvárd, a ki meg is halt bánatában, mert azt hitte, hogy a felesége mást szeret.

Ez a vér jelentkezik újra Derryben, talán ismeretlen vágyakat, alaktalan gondolatokat támaszt benne s ezért szűk, unalmas keretnek találja családját. Nem vették észre, hogy hasonlít Derry ahhoz az asszonyhoz? Hátha az asszony tulajdonságait is örökölte?

És Baljon úr hátán végigfutott a hideg. Mert eszébe jutott, a mit a családi papirok sárgult lapjai mesélnek, hogy annak az üldözött, a család által lenézett franczia nőnek bizony aranyszive lehetett, mert mikor az ura meghalt, amsterdami vásárosok szekerén megszökött hazulról s beleugrott a Zuiderseebe. Nem tudta túlélni az urát.

Az öreg úr fölugrott s izgatottan sétált. Aztán kimondta a határozatot:

– Elviszem utazni Derryt. Szórakozás kell neki. -86-