XVI.

Puskás Gábor, a ki úgy nézett föl Simándy Pálra, mint egy félistenre, virágvasárnap után való kedden összes hollandus barátaikat abba a tanterembe gyűjtötte, melyben a kollokválás volt. Meg volt győződve róla, hogy Pali fényesen fog vizsgázni s azt akarta, hogy a magyar szellemi felsőbbség minél nagyobb közönség előtt derüljön ki. S mikor Pali tényleg lefőzte német kollégáit s Valeton úr neki a diplomát pár meleg szó kiséretében átnyújtotta, a hollandus gyerekek rivalgásába Gábor oly mennydörgő szittya éljeneket vegyített, mintha legalább is fél Erdély tüdejét akarná kellőkép képviselni. A professzorok sorba kezet fogtak vele, a hollandusok ölelgették, a németek savanyú képpel üdvözölték. Gábor pedig úgy megszorongatta egy párszor, hogy még a bordái is ropogtak bele. Azonnal megkapta a fölszólítást a nagypénteki prédikálásra s a meghívást Valeton úr husvétvasárnapi ebédjére. Gábor karon ragadta, kihurczolta a tömegből s kivitte a folyosóra.

– Gyere öreg, – mondá neki, – dicsőséged csak akkor teljes, ha az egészet megírjuk Anikónak.

Pál sápadt, fáradt arczán az öröm derűje futott végig. Gyöngéden megszorította figyelmes barátja kezét s felelt: -99-

– Igazad van. Kívüled csak egy lény van még, a ki ennek szívből örül s ez Anikó.

Együtt siettek haza. Utközben Gábor megállt egy bolt előtt s áldomás szempontjából egy üveg magyar bort vett, abból a Hollandiában nagyon elterjedt fajtából, mely ezt a föliratot viseli: Nullum vinum, nisi hungaricum.

Otthon levél várta őket, levél Bótai Rózától, a rendesen levelező legöregebbik pap-leánytól, Bótai Barnához. S míg Gábor a bort bontotta és poharakat szedett elő, Pali a levelet olvasta… Egyszerre csak a fiú nagyot hördült, mintha egy hatalmas ütést kapott volna, összeesett.

– Pali, Pali fiam, mi bajod? – kiáltott Gábor és odaugorva, nagy kínnal a dívánra emelte.

Kiszaladt. A cselédet orvosért küldte, aztán berohant, föltépte Pali ingét, vízzel locsolta a fejét, maszszirozta a mellét, levegőt fújt a szájába… Simándy behúnyt szemmel feküdt ott s elkezdett kínosan nyöszörögni, mintha valami rosszat álmodnék… Kezével elhárító mozdulatokat tett, mintha rossz szellemek közelednének feléje… Azután elkezdett egész testében reszketni, végre hirtelen felült és tágra nyitott szemmel nézett körül.

– Pali, édes Palim, mi bajod? – esengett Gábor.

Pali a levélre mutatott és rekedten megszólalt:

– Vége mindennek. A halott értem jött a tenger fenekéről és magával visz.

– Csillapodjál, fiam.

– Olvasd!

A levél így szólt:

«Kedves öcsém

Mivel te olyan rövid, száraz leveleket irogatsz nekünk, én nem tartottam szükségesnek, téged mindenről azonnal értesíteni. Azt talán írtam, hogy Anikó Sepsi-Szent-Györgyön volt egy barátnéjánál egy hónapig, hát -100- levelet kapok, hogy menjek le, mert nagy újság van. Anikót nagy szerencse érte: egy ügyvéd, a kinek földje meg szőllője is van, megkérte kezét. Tudom, Barna, te azt mondod: Simándy. De mikor lesz az? Két év múlva, hat év múlva? Mikor kap parókiát? És olyan parókiát, hogy megházasodhassék rá? Apánk egészen vak, csak a karszékben ül és pipáz, a templomba vezetnünk kell. A káplán a nyakunkon. Cselédet nem tarthatunk, mi főzünk, mi söprünk, mi mosunk, de a káplán czipőjét nem fogjuk puczolni, tudod! Torkig vagyok ezzel a nyomorúsággal, a foltos ruhákkal, a koplalással, stóla semmi, a romániai pénzből a nép nekünk semmit sem juttat. Szerelem? Az a regényekben van, nem falusi szalmafödeles házak alatt. Az ügyvéd engem is a házához vesz, apánkat is kisegíti a nyomorúságból. Anikó az ostoba, egy darabig sírt, de a fejébe vertem, hogy ezzel tartozik a családjának. Csak nem akar ő is vén leány maradni, mint mi? Mert Simándyra ugyan várhat itéletnapig, tudja Isten, ki után szaladgál a külső országokban. Lám, Barna, te se jösz haza, pedig tudod, hogy életünk sora milyen nehéz és férfi kell itthon… Anikó végre azt mondta, hogy te mondd meg, mit csináljon, neked szót fogad… Most már, Barna, te tőled függ szerencsénk. Édes apánk is remegve várja véleményedet. Vigyázz jól, mit mondasz… tekintsd koldusmódra tengődő családodat. Ez az Anikó is itt hervad már a várakozásban meg a nélkülözésben. Ha visszautasítod a kérőt, én nem tudom, mit csinálok magammal. Okos fiú vagy, Simándyt előkészítheted, nem szeretheti az se olyan nagyon Anikót…»

… Igy folyt a kegyetlen vénlány levele tovább, hol panaszkodva, hol fenyegetőzve, hol rimánkodva, s Gábor szemei előtt végre összefolytak a betük. A szív hangja nem volt benne, csak az önzés vad kitörése. Ő maga sohse szeretett senkit, s ha szeretett: a balsors elfagyasztotta reményeit, csalódott, pártában maradt. -101- Azért aztán nem is ismerte el a szerelem jogát. Ugráljon örömében az a kolduslány, hogy ilyen szerencsét csinál. Az egész családját fölsegítheti vele.

Gábor eltakarta a szemét, becsületes jó szívét összeszorította a fájdalom. Pali fölé hajolt, hátrasimította a haját és megcsókolta a homlokát.

Az orvos belépett. Lázt konstatált, Simándyt ágyba fektette. Gábor odaült az ágyához, s nem mozdult el többet onnan.

És a beteg megszólalt. Forró keze rátapadt Gábor karjára, odahajolt hozzá és miközben szemei csodálatosan fénylettek, mintha egy idegen lélek nézett volna ki rajtuk, a fülébe suttogott különös, összefüggéstelen dolgokat… arról a szőke lányról, a ki feljött a tenger fenekéről és elválasztotta őt a barna lánytól.

Gábor megdermedt kezekkel facsarta a jégre rakott borogatást és betakarta vele Pali lázas homlokát… Aztán csöndesen imádkozott… S hűséges szemeiből nagy könnycseppek peregtek alá.

Nagycsütörtökön éjjel a beteg megcsillapodott. Láza csökkent s pár órát nyugodtan aludt. Reggel felé hirtelen felült az ágyban, s alig hallható hangon kérdezte:

– Micsoda nap van ma?

– Nagypéntek reggel.

– Fogj tollat, végy elő papirost, tintát, írjad. Vigyázz, Bótai Barna kezével írj!

Gábor szó nélkül engedelmeskedett. Pali két kezébe temette arczát, s lassu hangon diktálta:

Kedves Róza!

Igazad van. Semmi kifogásom sincs az ellen, ha Anikó férjhez megy…

Gábor fölnézett.

– Pali, nem ezt kellene…

A beteg türelmetlen mozdulatot tett. -102-

– Hallgass! Az az Isten ujja, nem lehet másképp… Nem tehetek mást… a végzet rám nehezedik… Golgotámat járom… Ird tovább!

És Gábor írta:

Simándyt magamra vállalom, nem lesz semmi baj. Isten veletek!

Szerető öcséd Barna.

– Megvan?

– Meg.

– Csöngess. Hamar borítékba, czímezd meg és ajánlva küldd el a postára!

– Édes fiam, gondold meg…

A beteg hevesen kiugrott az ágyból. Ugy megtántorodott, hogy az asztalba kellett kapaszkodnia.

– Palim, édes Palim, az ég szerelmére, feküdjél vissza…

– Engedelmeskedel?

– Engedelmeskedem.

A beteg visszadőlt ágyába, a levél elment. Sokáig csend volt a szobában. A távolban a Domkerk órája tompán verte a nyolczat.

– Gábor! Parancsolsz?

– Add elő az ünnepi ruhámat, a kucsmával és a palásttal…

– Megyek prédikálni az Ur Jézusról, a ki megváltott minket a szenvedésektől… -103-