XVII.

A hatalmas, dupla oszlopsoros templom embermagasságig feketébe volt vonva. Fekete szőnyegek borították a földet, a padokat, s gyászfátyollal takarták be a szines üvegű ablakokat is, nehogy egypár vidám napsugár zavarólag tolakodjék a komor nagypénteki pompába.

A gyász szinébe öltözött embertömegek, ég felé emelt arczczal, az orgona tompa búgása mellett, zsoltárokat énekeltek. És a hívők egyesült fohászának ereje meglebegtette fönt az ablakokon a gyászfátyolokat, s a boltozatról, a kupoláról dörgéssé erősödve verődött vissza az énekhang. A levegő minden atómja rezgett, remegett, s lassankint az atmoszféra szinte izzóvá lett.

Hirtelen mély csend támadt. Hosszú sorban bevonult a teológusok serege, fölállt az Urasztala körül, s aztán hatalmas kardalban egy régi, fájdalmas zsolozsmát zengett el, abból az időből, mikor őseik Alba herczeg katonái elől mocsarak közé menekülve, titokban imádták az Istent.

Simándy és Puskás a sekrestyében vártak.

– Pali, te sápadt vagy, lázad van és remegsz, – mondá aggódva Puskás.

– Isten színe elé készülök.

Gábor megdöbbenve nézett rá. Simándy jóformán magánkívül volt. Behunyt szemmel, előrehajolva figyelt az énekre. -104-

Egy öreg pap intett, Simándy fölment a szószékre, összetette a kezét s lenézett a tömegre.

Kétezer arcz volt feléje fordulva. Barázdás arczú öregek, rózsásképű fiatalok, az egyik mély áhitattal, a másik közönséges kiváncsisággal. Forró lehelletük feléje csapott, tekintetük egyenesen a szemére irányult, s mintha valamennyien unszolták volna: Beszélj, beszélj, s vezess minket az imádság szárnyán Urunk, Istenünk elé.

A kapukat becsukták, mély csend lett odalent és Istennek gyönge szolgája, kitárva karjait, megtört hangon szóla:

Végigtekintek a hivők fekete tömegén és csupa idegen arcz néz rám. Egy ismerős vonást nem látok sehol, nem ismerem életeteket, szenvedéseiteket, örömeiteket, vágyaitokat. Nem tudom, hogy micsoda bűnötöket imádkozzátok le, nem tudom, hogy micsoda óhajotok beteljesüléseért könyörögtök… De óh, keresztény társaim, bizony mondom nektek, jól tettétek, hogy Jézus Krisztus kínszenvedéseinek és keresztrefeszítésének napján lelketek fájdalmát én rám, gyarló ismeretlenre bíztátok, hogy az Úr zsámolya elé kalauzoljam.

Mert én a bánat testvére vagyok, fejemen töviskorona, szivemben dárda.

Én tőlem a föld megtagadta melegét, a nap világosságát.

Az én tavaszom téllé vált, az én szivem jéggé dermedt.

Az én virágaim elhervadtak, az én ételeim méreggé váltak.

Engem a földhöz immár nem fűz semmi, érzéketlenül állok itt, mint az országúton az útmutató, de mint ez, mutatom az ösvényt az örök élet kútfeje, minden bünök bocsánata: az Isten felé.

Jertek, ti anyák, kik egyetlen gyermeketek ravatala fölött minden könnyeteket elsírtátok. Én megvigasztallak és veletek imádkozom.

Simándy Pál.

-105-

Jertek, ti tört szivek!

Jertek, ti szétzúzott remények!

Jertek, ti sírbafult illuziók!

Boruljunk le Isten egyszülött fia előtt, imádjuk őt, ki megtanított bennünket békén tűrni szenvedéseinket.

A tömeg ámulva tekintett föl az ifjúra, a kinek hangja majd élesen, majd búsan, zokogva, szívszaggatóan zúgott végig a sötét boltívek alatt. S a szegények, a szenvedők, a nyomorultak kipirult arczczal, lázas szemmel meredtek rá, mert mintha az ő panaszaik találtak volna jajszavakat az ifjú ajakán.

Az ifjú fehér lett, mint a fal, aztán halkan így szólt:

Óh, ha a földi bánat örömmé válnék: de boldog lenne egyszerre a világ!

Itt megingott, s csak ennyit tudott mondani: Amen!

Azzal összeroskadt. Szemei lezárultak s hatalmas teste nagy zuhanással bukott le a lépcsőn.

A lent állók rémülten hátráltak. A szószéken hirtelen megjelent Valeton s elkezdé:

– Mi atyánk, ki a mennyekben vagy, szenteltessék meg a te neved, jőjjön el a te országod, legyen meg a te akaratod…

– A tömeg vele imádkozott. Ekkor Puskás törte át magát ököllel a presbitereken, letérdelt, fölszaggatta Simándy nyakán a ruhát.

– Még él! Segítsetek a sekrestyébe vinni. Orvost, orvost!

A sekrestyében már két orvos várt.

– Mert tied az ország, a hatalom és a dicsőség, most és mindörökké, amen! – zúgott be az imádság vége a templomból.

– Talán túléli a krizist! – mondták az orvosok.

S Gábor összetett kézzel, ég felé meredt tekintettel utána mormogá:

– Tied az ország, a hatalom, a dicsőség… -106-