II.

– Simándy Pál kitünő bizonyítványokkal tért haza Utrechtből, a hol mindenki sajnálta távozását, úgy a tanárai, mint a kollégái. De ő nem tudott megmaradni, s nem engedett semmiféle marasztalásnak. Nagy temető volt rá nézve Hollandia, itt vesztette el legjobb barátját, s itt érte őt két pusztító vihar, mely szívvilágát kietlenné tette, megdermesztette. Érezte, hogy a bús emlékek folyton előtte lebegő képeinek révén lassan-lassan a melankólia, a csüggedés lopódzik lelkébe, s akkor össze fog roskadni. Pedig nagy föladatokat látott maga előtt lebegni s Isten rendelésének tekintette, hogy elszakadt minden kedves kapocs, mely őt a földhöz fűzte, a röghöz kötötte s immár kizárólagosan a két nagy ideálnak szentelheti magát: a hitnek és a hazának.

Kolozsvárott tisztelgett a református püspöknél, a ki megnézte bizonyítványait és szóla:

– Nem idevaló vagy te, fiam, neked Budapesten vagy egy más magyarországi egyházkerületben volna a helyed. Hova tegyünk? Mit csináljunk az ilyen tehetséggel és tudománynyal? Mi koldusok, elhagyottak, szenvedők vagyunk.

– Minél nehezebb küzdelem vár rám, méltóságos úr, annál örömestebb szentelem magam neki. Leszek a koldusok papja, az elhagyottak támasza, a szenvedők vigasztalója. -117-

A püspök figyelmesen ránézett.

– Jól beszélsz, fiam, de nem ismered a züllést odakint. Ha majd az élet beléd vágja tigriskarmait, másként fogsz gondolkodni és tetterőd megtörik.

Az ifju mélyet sóhajtott.

– Az élet már szétmarczangolt engem, én rám már nem várhat szenvedés.

– Ne beszélj így, fiatal vagy, bár homlokodon egypár ráncz s arczodon néhány keserű vonás mutatja, hogy gondolkoztál és szenvedtél már…

Az inas belépett, jelenteni, hogy a magyar-garabói presbitérium küldöttei visszajöttek a válaszért.

– Ez is egy fejetlen egyház. Templomukat a híres Bod Péter építette, s nem kapnak bele papot.

– Miért?

– Mert senki se megy oda nyomorogni. Szét fognak zülleni, s a templomot becsukhatjuk, a régi, híres kálvinista templomot…

Simándy hirtelen elhatározással szólt:

– Elmegyek én.

A püspök szánakozva ránézett.

– De ott be kell állnod parasztnak.

– Be fogok állni parasztnak.

– Magad fogsz aratni és kaszálni.

– Magam fogok aratni és kaszálni.

A püspök türelmetlen mozdulatot tett.

– Hadd el, itt fogsz maradni Kolozsvárott, egyelőre káplánnak és hitoktatónak.

– Óh atyám, engedd meg, hogy elbujdossam a hegyek közé, s védjek egy veszendő várat.

Hangjában annyi fájdalom rezgett, hogy a püspököt is megindította.

– A hogy akarod, édes fiam. Kár érted, de talán igazad van… A veszélyes pontokra kell a legkiválóbb katonákat küldeni… Jőjjenek be a magyar-garabóiak!

Beléptek hárman, a kurátor és két presbiter. Tiszta -118- külsejü, értelmes arczú magyar volt mind a három. A püspök Simándyra mutatott.

– Itt a papjuk. Nagy tudományú, kitünően iskolázott ifjú ember, örülhetnek, hogy megkaphatják.

A kurátor zavartan köhintett.

– A tiszteletes úr talán nem tudja, hogy miféle eklézsiába kerül?

– Tudom, hogy nagyon szegény az eklézsia, – felelt Pál, – de ez nem ok arra, hogy meghátráljak. Én nem olyan helyet keresek, a hol nincs semmi baj, hanem olyant, a hol küzdeni, dolgozni, fáradni kell.

Most már a fejét vakarta a kurátor.

– Isten éltesse, tiszteletes úr, és tartsa meg a jó szándékában, de nekem mégis meg kell mondani a dolgot, instálom, úgy, a hogy van. A kepe, a pap része nálunk nem a huszadik, hanem minden harminczadik kalangya a gabonából. Lukma nincs, mert borunk nem terem. Stóla nincs, mert az oláh pap a mi hiveinket ingyen kiszolgálja, így hát a mi papunk is kénytelen vele. Készpénzfizetés semmi, aztán vannak földek, de nincs hozzá ingyen-napszám… Vagyunk pedig össze-vissza százhusz lélek… Aztán bizony az iskolát is a tiszteletes úrnak kellene elvégezni.

– Rendben van. Mikor foglalhatom el a helyemet? – szólt Simándy.

A kurátor bámulva nézett hol rá, hol a püspökre.

– Hát eljönne a tiszteletes úr? Mi csak azért jöttünk, hogy legalább valami földhöz ragadt kostát kapjunk, ha már a papjaink elszöknek… Nem is hittük, hogy ilyen szerencsésen járjunk… No, lesz öröm Magyar-Garabón… Rövidesen megválasztjuk mi, tiszteletes úr.

– Addig pedig itt maradsz, fiam, mellettem, – szólt a püspök.

A kurátor pedig addig somfordált, a míg el nem kapta Pali kezét és meg nem csókolta. Pali rászólt, hogy ő ezt csak az asszonyoknak és gyerekeknek engedi meg, mire a kurátor visszafelelt: -119-

– Instálom, tiszteletes úr, nem úgy van az. A ki pap, az pap. Az oláh papnak még a ruháját is csókolják nálunk. Nem akarjuk, hogy a nép őt nagyobb embernek tartsa, mint a tiszteletes urat.

És Palinak meg kellett engednie, hogy a presbiterek is szépen kezet csókoljanak neki.

Aztán sietve elmentek, hogy az örömhírt hazavigyék és a papválasztást megtartsák. Így lett Simándy Pál pap Magyar-Garabón, a görgényi havasok közt. -120-